A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-23 / 52. szám

— Miért? — kérdezem naivan.

— Azért — mosolyog a bajsza alatt Tibor — mert rossz címet adtál a kötetednek.

— És milyen címet kellett volna adnom?

— Semmi esetre sem azt, hogy Magra vár a föld, hanem Vevőre vár a könyv.

• Egri Viktor bátyánknak egyszer eszébe jutott, hogy még nem írt könyvet a fiatalokról. Pedig regényt kellene írni róluk. Nem is akármilyet, izgalmasat, kelendőt. Talán a huligánokról, rendbontókról. Hát igen. Csak az a baj, hogy nem ismeri őket. Mit kellene tenni? — töprengett magában és akkor eszébe jutott a kis mitugrász költő. Hozzá fordulok segítségért — határozta el. Az a kis költő rengeteg helyen megfordul, sok barátja van a kétes egzisztenciák között. Biztosan ismer néhány galeri-tagot. Ha két-három sötét alakkal összehozná, bizonyára förtelmes történeteket hallana tőlük, s megírhatná az életszagú ifjúsági regényt. Már a könyv címe is az agyában motoszkál: Haszontalanok ... vagy talán inkább. Rendbontók ... Igen ... Ez jó lesz.

Az elhatározást tett követte, és amikor összefutott a költővel, akinek szép színes virágok voltak a cipőjére festve, így szólt hozzá.

— Tisztelt ifjú kollégám. Neked sok haverod van, ugye?

— Ami azt illeti, rengeteg — válaszolta a költő.

— Izé ... galeri-tagokat is ismersz?

— De mennyit! — állította magabiztosan a költő.

— Össze tudnál engem hozni néhánnyal? No nem ingyért, persze, megfelelően honorállak.

— Minek kellenének azok magának, bátyám?

— Neked elárulom, de ne add tovább. Ifjúsági regényt akarok írni róluk.

A költő egy sóhajtásnyi időig töprengett, aztán rávágta: — Rendben! Mikor gondolná a találkozót?

— Minél hamarabb.

— Tudja mit, hét végére, szombatra össze tudnék verbuválni néhányat és találkozhatnánk ... mondjuk a Grandban.

— Rendben. Kezet rá és előlegképpen ezt a százast.

A költő zsebregyűrte a pénzt és futott a barátai után. Összeterelt néhányat, és amíg elitták a százast, elmagyarázta a dolgot.

— Van egy öreg haverom. Céhbeli. író. Új könyvet szeretne írni a huligánokról. Szombaton délután kellene összejönnünk a Grandban. Természetesen ő fizeti a cehet.

— De mit tudunk mi neki mesélni? Egy fia galeritagot sem ismerünk.

— Hülyék! Nem erről van itt,szó. Nem kell nektek senkit ismernetek. Ti lesztek a galeritagok. Értitek? Csupán fantáziára van szükségünk, semmi másra. Néhány izgalmas kalandot kell kiötölnünk. Ez nem nehéz és megéri. Kaját, piját kapunk, amennyi belénk fér.

A fiúk megértették és hét végén összejött a találkozó.

Egei bátyánk felajzottan telepedett közéjük és a róka bőrére több liter borokat rendelt.

A fiúk derekasan nekiláttak az ivásnak, és lassan-lassan megeredt a nyelvük.

— Egy isteni csajt kaptunk el a múlt héten — kezdte az egyik. — A vőlegényével vagy mijével enyelgett egy elhagyott parkban, amikor elkaptuk a frakkját. A haverját leválasztottuk, a csajt... hiszen tudja. Öten voltunk benne. A pasas ficánkolni kezdett, de a Boxi a gyomrába könyökölt. Összerogyott, mint a zsák.

Egri bátyánk sebtében följegyezte a történeteket. A fickók meg mosolyogva összenéztek.

A másik egy betöréses lopás ügymenetét vázolta, a harmadik egy víkendház kirámolását mesélte el.

Az író szorgalmasan feljegyzett mindent.

Amíg remegő gyomorral merült el a jegyzeteiben, a fiúk egyre zavartalanabbá nevetgéltek.

Egri bátyánk rájuk meresztette a szemét és lassan megérlelődött benne a gyanú.

— Te! — szólt a költőnek — ezek a dolgok csakugyan megestek?!

— A fiúk nem bírták tovább. Az egyik röhögve kibökte.

— A fenét estek meg! Mi kreáltuk.

Egri letette a ceruzáját. Elsápadt, majd a fejébe szökött a vér.

Magából kikelve hörögte.

— El innen! Huligánok! Rendbontók!

DÉNES GYÖRGY

TOLVAJT FOGTAM

Egykedvűen állok a nagy élelmiszerbolt emberáradatában, még eminnen a pénztáros lánytól. Egykedvűen. Sőt: jókedvűen. Mindenkit magam elé engedek, aki siet. Ráérek. Bent, túl a kasszákon, a feleségem már válogatja az elemózsiát. Az én dolgom csupán annyi lesz, hogy hazacipelem, mint valami málhás öszvér. Most csak azért állok e sorban, hogy már a pénztárnál összetalálkozzunk és segíthessek átrakni a szatyorba: kenyeret, kolbászt, sertéshúst, sört, bort, meg a többit.

És ekkor jön a tolvaj.

Jól megtermett tolvaj, azt meg kell hagyni. Zöld kalapja mellett vaddisznósörte és hubertuszt visel. Még szerencse, hogy nincs nála kétcsövű puska, de anélkül is elég félelmetes. Először még majdhogy nem megsüvegelem, mert ki az ördög gondolná róla, hogy tolvaj — olyan, mint Hubertusz, az erdők és vadászok ősi istene.

Csakhogy: szalad utána visítva az elárusítólány.

Hubertusz hatalmasokat lép, mintha valami tölgyesben járna.

Igen ám! Csakhogy a lány megszaporázza lépteit, utoléri a hatalmas tolvajt, és belekapaszkodik zöld kabátjába.

És orra esik, mert, mint mondottam volt, a tolvaj igen erős alkatú.

Ezt már nem tűrhetem.

Amúgy is ráérek.

Ugrok egy nagyot, mint hajdan, tankparancsnok koromban, és megragadom a zöld hubertuszt, és ordítok is persze: „Fogják meg, tolvaj!"

És felbukfencezem, mert ez a tolvaj legalább tízszer erősebb nálamnál.

De azért megfogtuk öt, hiszen velem együtt legalább tizenöt gáláns férfi sietett az elárusítólány segítségére.

Vittük is őt, morogva borzalmasan, a Nagyfőnök elé.

A Nagyfőnök már épp a rendőrségeWárcsázta.

Nekem azért rögtön furcsa volt.

Miért mosolyog olyan szelíden ez a vadásztolvaj ?

Mert zöld, és vaddisznósörtéje van?

És állandóan ezt fújja, szinte énekli, szép bariton hangján: „De hiszen ezt nem szabad! Nekem azt mondták a nemzeti bizottságon, hogy a húst nem szabad félrerakni!"

Es mutat egy cetlit, és lobogtatja, hogy ő bizony kifizette azt a húst, amit ugyan az elárusítólány félretett valami muftinak, de amit ő megtalált a pult alatt.

És szelíden újra és újra azt magyarázza nekünk, hogy ezt azért mégse szabadna: a legjobb húsokat eldugdosni a pult alá.

És érdekes: a Nagyfőnök abbahagyja a telefonálást. És — úgy nézem — szeretné szájon vágni az elárusitólányt.

Előttünk azonban nem meri megtenni. Előttünk, lovagias férfiak előtt, akik majdnem tolvajt fogtak.

És a „tolvaj" kedvesen búcsút int nekünk. Vaddisznósörtés kalapját megemeli, ránk mosolyog és távozik.

Még csak a panaszkönyvet se kéri.

EGY LÓHERÉS EMLÉK

Karikás puszta.

Az intéző úr feleségét úgy kellett hívni, hogy „Asszonyka". A házinyulakat viszont uradalmi lóherével etettük. Lóherét azonban nem kaptunk, azt úgy kellett „lopni".

Ezt a lopást senki sem tartotta bűnnek, maga az intéző úr sem. Ám ha véletlenül elkapta a „tolvajt" akkor köteles volt valamilyen módon megbüntetni. (Mellesleg nem emlékszem ama, hogy Lebovich intéző úr

Tollbamontázs

— Nem esik messze az alma a termelőtől.

— Evés közben jön meg az undor.

— Nyugtával dicsérd a hitelt.

— Kutyából nem lesz szalonka.

— Aki a levegőt szereti, rossz ember nem lehet.

— A végén csattan a slusszpoén.

— Kutyaharapást szőrmével.

— Az egyik kutya, a másik státusszimbólum.

— Ember ő a más talpán.

— Ajándék lónak ne nézd a protézisét.

— Derült égből áramszünet.

— Madarat tolláról, írót ugyanarról.

— Megtanították kesztyűbe dumálni.

— Nem tudott zöld ágyra vergődni vele.

— Nem látja a fától az erdészt.

— Bekapta szegény a legyezőt.

— Kolbászkrémből fonták a kerítést.

— Éjjel őr volt, nappal lopott.

— Gombhoz csináltat álruhát.

— Jobb ma egy veréb, mint holnap egy véreb.

— Addig marad a korsó a kútnál, míg a régészek rá nem találnak.

— Ki korán kel, sötétben ébred.

— Az én házam, az én várromom.

— Kéz kezet mosat.

— Nagy vesekő esett te a szívéről.

— Reszket, mint a nyárfakocsonya. KESZELi FERENC

Dúdor István tusrajza

valakit is megbüntetett, sőt, hogy valakit lopáson kapott volna.)

Egy kora délután így szól hozzám édesanyám :

— Kisfiam, nézd meg, itthon van-e az intéző úr! Szeretnék lóherét lopni.

Kimegyek a ház elé. Körülnézek, sehol senki.

Szeretnék fölmászni az eperfára. De hátha otthon van az intéző úr.

Kopogok: „Asszonyka" nyit ajtót: Mi van édes fiam?

Egy kicsit dadogok:

— A-anyu ké-kérdezi, itthon van-e az intéző úr?

— És miért kérdezi?

— Mert lóherét akar lopni a nyulaknak.

Szegény „Asszonyka"! Úgy nevetett, hogy |

könnyei átáztatták a mellén virító Dávid-csil- ] lagot.

Aztán csak ennyit mondott:

— Mondd meg anyudnak, hogy elment 9 Bátorfaluba. Csak estére jön haza.

S tényleg: az intéző úr egész nap nem M mozdult ki otthonról. Pedig otthon volt. Láttam őt, igyekezett elbújni előlem az ajtó mögött.

„MŰSZAKI OKOK MIATT

zárva" úton-útfélen ezt a feliratot látom, méghozzá így, felkiáltójel nélkül. És most meghökkenek: hiszen ide tényleg nem kell felkiáltójel!

Viszont egy sereg kérdőjel mocorog a fejemben.

Például: miért állítja magáról a mosoda, hogy mosoda, ha nem mos? Egy másik ruhatisztító azt a javaslatot tette, hogy két hét alatt kitisztítja összes szennyes holmimat — s most két hónap elteltével miért nem j találja ? Kérjem a panaszkönyvet ? És akkor mi lesz? A panaszkönyv-féle intézmény már elmúlt? I

Hogy ezek pitiáner dolgok? Hogy ezekkel egy komoly író nem foglalkozik ? Mert vannak komoly társadalmi ügyek? Népszaporulat? Alkoholizmus? Öngyilkosság? Sőt, öngyilkossági statisztika?

Vagyis: törődjünk az üggyel? Az Üggyel? !

Szinte nevetségesen hangzik, de igazán I Nagy Ügy csak akkor van, ha nincsenek kis ügyek. (Egy ismerősöm mondta: épp a fogam fájt, amikor Biafrában harcok dúltak. Eszre se vettem, a fogfájás miatt, hogy Biafrában kétmillió ember meghalt.)

Mi lenne, ha a kis problémákat kezdenénk fl megoldani?