A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-16 / 51. szám
Bácskái Béla: Hazafelé A Dunamenti Múzeum tulajdona. Fotó: Bíró Béta BÁCSKÁI BELA Egy olyan egyéniség felidézése, aki nemrég még köztünk járt, akit ismertünk és szerettünk, néha nehezebb, mint azoké, akiket már a múlt idő távlatán át csak főbb vonásaikban látunk. így- vagyok Bácskái Bélával, aki nemcsak Nógrád és Gömör legavatottabb — életébén eléggé meg sem ismert — festője volt, hanem sokunk felejthetetlen jóbarátja. A robusztus külső nála rendkívül finoman érzékelő, visszahúzódó és melegen ragaszkodó szívet takart, olyan szívet, amely csak 45 éves koráig bírta a csalódásokat és izgalmakat. Pedig egyébként erős fizikuma volt, naponta dolgozott a kertjében, ellátta falusi háztartását és több kilométeres túrákat tett motívumokért a közeli tájakon. Mindez ott tükröződött festészeteben. A természet szeretete, a munka ismerete és tisztelete s a ragaszkodás tájhoz és emberhez. Számtalanszor olvashattuk: Született Persén 1935-ben. fiatalon mülakatosi mesterlevelet szerzett a füleki zománcgyárban, Szabó Gyula vezetésével készült a főiskolai felvételire. 1962-ben fejezte be tanulmányait a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán s azóta itthon alkotott. De amit nehéz leírni, amit sehol nem olvashattunk, de képeinek mögöttes tartalma: amikor hatalmas tenyerébe féltőn rejtett kis állatot, amikor szeretettel masszírozgatta édesanyja munkától sajgó vállát, amikor mindenkinek szívesen segített, amikor stopperórával számolta, hány ásónyomot tesz egy perc alatt (58-at,), mert másnap már újra s festésre szeretett volna koncentrálni... S hajnali négykor már az állvány előtt állt, frissen, derűs szemmel, kiegyensúlyozottan, mint aki tudja, hogy élete rendeltetése ez a sokoldalúság. Ö ebből merített. Képei ezt a biztonságot sugallják, amit csak a földdel való kapcsolat adhat. A természet örök körforgása, az év- és napszakok váltakozása, a nap derűje, az eső áldása, s a felszántott föld lágy melege. Tájképein a meiegszínü nagy barna és okker felületek ezt sugallják a néző számára is érzékletesen. A magasba csúszott horizonttal is jelezve, hogy az embernek a földön kell járnia, álmodozásra csak a napi munkák elvégzése után van idő. Képein maga a táj ragyog fel néha, a nap visszfényét lehozta a szántóföldre, mint annak belső ragyogását. A túl rövidre szabott életpályán belül is vannak fejezetek. Eleinte a valóság felszíne ragadta meg, s indulatainak erővonalai közt tulajdonképpen mesterei hatását véljük átderengeni. A hetvenes évek vége felé a természeti motívum megszemélyesül. Ekkoriban Bácskái festészetében hangsúlyt kap a dekorativítás — de nagyon rövid időre. Színei fokozatosan letompulnak, és Cezanne tanulmányozásával a hetvenes évek elejére áttér a térformák megfigyelésére. Témája azonban szinte változatlan : maga a táj. Ugyanakkor érzi, hogy a tájhoz ember is tartozik, s — eleinte inkább rajzban, de fokozatosan festményben is — megjelenik az em-' bér. De mindig munka közben. Hiszen a munka révén testesül meg igazán az ember kapcsolata a természettel. Alakjai — többnyire hajlott hátú öregek — szeretettel hajolnak a föld felé, hogy átvegyék annak gyümölcseit. A hetvenes években fedezte föl Bácskái a gyárak világát is. Igaz, ezt a világot már fiatal éveiből meghitten ismerte, de ekkor mint festő tért vissza a nagy szerelőcsarnokokba. Gyári vázlatai egy cél felé törtek: a mindennapi helytállást, a munka szépségét szerette volna bemutatni, heroízálni a munkát, s a dolgozó embert. Tervei voltak, szerette volna folytatni és feldolgozni ezt a témát, de ezt már korai halála miatt nem végezhette el. Ugyanakkor nem fordult el a tájkópfestészettől, s épp a hetvenes évek második felében rendkívül sok tájképet festett, víz- és olajfestékkei egyaránt. Az utolsó hat évben alkotottak már nem is egyszerűen tájképek. Ahogy a festő fokozatosan a részletekről a nagyobb egységekre összpontosított, úgy érezzük képeiben a táj lényegének már szinte filozófiai keresését, képi kifejezését. Tájképei éppen az által szuggesztívak'és meggyőzőek, .hogy a művész és a természet állandó aktív kapcsolatáról vallanak. Csak az képes ilyen őszintén vallani róluk, aki éveken ót napról napra átéli a természet csodáit. Bácskái Béla rövidre szabott pályája ellenére rendkívül gazdag, sokoldalú életművet hagyott hátra>Életműrö! beszélhetünk a szó legteljesebb értelmében, hiszen hagyatéka semmiképpen sem kelti töredék benyomását. Utolsó éveiben már érett, avatott mestere a táj s a tájban és tájjal élő ember ábrázolásának. Életműve megérdemli, hogy kultúránk egyik tartóoszlopaként tartottuk számon. SZ. HAITEN8ERGER KINGA A HÉT galériája
