A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-16 / 51. szám
Csak egy percre Ebben az esztendőben felnőtt színjátszó csoportoknak szánt magyar nyelvű színpadi müvek megírására hír detett pályázatot a bratislavai Népművelési Intézet színházi osztálya. A beérkezett pályaműveket értékelő bizottság november végén hirdetett eredményt. Az öttagú zsűri elnöke SZILVASSY JÓZSEF, az Új Szó rovatvezetője és a CSEMADOK KB Elnökségének tagja volt. — Minden verseny legizgalmasabb mozzanata az eredményhirdetés. Vajon milyen döntés született ezt a drámaírói versengést értékelve ? — Bizottságunk az első és a második díjat nem adta ki. A harmadik dijat Mészáros László nyerte a „Brutus polgártárs" című történelmi tárgyú színpadi alkotásáért, és Sztehlík Béla „IV. Béla — egyedül" című verses drámája jutalmat kapott. — Miképp született ez az első pillantásra mindenképpen elgondolkoztató döntés, miszerint az első két dg nem került kiosztásra ? — Minden tréfa nélkül kijelenthetem, hogy nem a zsűri osztozott e két díjért járó összegen, hanem egész egyszerűen így alakult a verseny. A bizottság valamennyi tagja önállóan és előre, írásban dolgozta ki véleményét minden egyes pályaműre. Dijosztó összejövetelünkön így már csak ezeket a véleményeket kellett megvitatni. Elárulhatom azt is, hogy a beérkezett huszonkét pályaműből, sajnos, mindössze három-négy olyan darab akadt, amelynél fölmerülhetett a díjazás vagy a jutalmazás gondolata. — Ez bizony eléggé soványka arány... — Sőt! Ha szabad így fogalmaznom, akkor még annál is szegényesebb! Általános tapasztalatként leszűrhető tanulság, hogy a pályázók többsége csupán olvasmányélményeit vetette papírra, különösebb drámaírói tudatosság nélkül. Ennek eredményeképpen általában csak színpadi konfliktus nélküli, epikus szövegek születtek, amelyekből hiányzott a cselekmény, a figurák árnyalt jellemábrázolása és a történést segítő dialógus. Egy-két színpadkész ötlet ugyanis távolról sem garantálja, hogy a köréje ágyazott szöveggel együtt már drámai alkotásként minősíthető. — A Népművelési Intézet már korábban is meghirdetett hasonló pályázatokat Te azoknak a versenyeknek a zsűrijeiben is vállaltál értékelést Ez a most véget ért pályázat vajon miként állja meg hát helyét mondjuk, a legutóbbi hasonló kezdeményezéshez viszonyítva? — Bizony csak erősen sántikálva ... Számszerűt ugyan eléggé erős volt a mezőny, minőségileg azonban érezhető volt, hogy a komoly színpadi gyakorlattal bíró Dávid Teréz vagy Lovicsek Béla, a fiatalabbak közül pedig Batta György és Tóth László nem küldtek be pályaművet. Kár, mert ez a most véget ért verseny bizony nagyon kis mértékben gazdagította csak a szinpadilag vagy kiadóilag is hasznosítható hazai magyar szinmüirodalmat. Ez pedig komoly hátrány, mert mind a MATESZ, mind az amatör csoportok erősen hiányolják a szinpadilag is életképes, mondanivalójában és témájában is értékes hazai magyar kortárs drámát. Az értékelés során fölmerült egy olyan javaslat, hogy a jövőben a zsűri csak jutalmat -osszon az arra érdemes daraboknak, dijat pedig csak olyan alkotások kapjanak, amelyek színpadon is megelevenednek. (mik-) Fotó: Gyökeres Közeledik a karácsony, amikor is ősi szokás szerint általában ajándékokkal lepjük meg szeretteinket ismerőseinket Nyilván számos tanácstalan olvasó szívesen veszi, ha rövid tanulmányi kirándulást teszünk az ajándékozás fogalma körül. Mert ajándékozni nemcsak öröm, hanem gond, művészet valóságos tudomány, tömören fogalmazva kunszt is. Kezdjük talán azzal: mit is értünk ajándék alatt. Ajándéknak nevezzük azokat a haszontalan, bosszantó kacatokat, amelyekkel születés-, név- és egyéb ünnepnap, de főleg karácsony idején a legközelebbi hozzátartozók, rokonok, munkatársak, ismerősök és hódolók lepnek meg bennünket Ha mi adjuk az ajándékot, az más, akkor az praktikus holmi, egyenesen kincset ér. Természetesen ne felejtsük el leszakítani az árcédulát. Hogyan kell viselkedni, ha ajándékot kapunk? Természetesen illendő dolog könnyes mosollyal elérzékenyülni. Ha színészi képességeink erre nem tesznek alkalmassá minket AJÁNDÉKOZNI ÖRÖM legjobb, ha közben hagymát szeletelünk. A legtöbb asszony is akkor siratja el az első férjét amikor hagymát szeletel a másodiknak. S mivel a hagyma fokozza az agyműködést gondolhatjuk azt is, hogy vigyen el az ördög ezzel az értéktelen frászkarikával együtt. Most járhatom a várost hogy becseréljem valami használható holmira, ha egyáltalán becserélik, és nem az ócskapiacon vetted jutányos ámn. Ellenkező esetben ápolgathatom a vitrin legelőkelőbb helyén, hogy minden látogatásod alkalmából biztosíthassalak örök hálámról. Hogyan viselkedjünk, ha ajándékot adunk ? Átszellemülten, földöntúli ábrázattal nyújtsuk át a ki tudja hányadik pár fuszeklit mintha egyenesen a szívünket adnánk. Mit ajándékozzunk egy férfinak ? Nyakkendőt. Roppant alkalmas cipőtisztításra, és a megajándékozott alkalmasint fel is akaszthatja rá magát Mit ajándékozzunk egy nőnek ? Bármit Úgyis kicseréli. Persze ma már nem hagyunk semmit a vak véletlenre. Legokosabb, ha tapintatosan megkérdezzük a kiszemelt áldozatot, hogy tulajdonképpen mit kívánna ajándékba. Tehát főleg nőknek ajánlom: ha a napokban azzal inzultálja önöket a férjük, szeretőjük, házibarátjuk, alkalmi jóismerősük (a nem megfelelő törlendő), hogy mit vegyen ajándékba, csak nyugodtan mondják a szemébe: Vegyél egy nercbundát! Meglátják, hogy fognak majd örülni! PALÁGYI LAJOS A népek csatájának, a Bonaparte Napóleon feletti győzelemnek 170. évfordulójáról a Német Demokratikus Köztársaságban és a Szovjetunióban a német—orosz fegyverbarátságot méltatva emlékeztek meg a napokban. S okkal. Európa akkori zsarnoka ellen az 1813. október 16—19-én vívott lipcsei csatában sorsdöntő győzelmet arattak az egyesült orosz, német, osztrák, svéd csapatok. De vajon magyarok is részt vettek ebben a csatában? Ez a kérdés azért foglalkoztatott, mert német barátom éppen arra figyelmeztetve, hogy igenis ott voltak, küldte meg nekem Dr. R. F. Schmiedt neves német történész tanulmányát, erről a sorsdöntő csatáról. A harci események leírását olvasva bukkantam a következő mondatra: „Schwarzenberg mégis megengedte az osztrák csapatoknak, hogy Gyulai Ferenc vezetésével Lindenau előtt támadást indítsanak, és ezzel el volt zárva Napóleon visszavonulásának az útja." Ugyancsak a csata leírásából tudtam meg, hogy Lindenau, az Elster-csatoma mellett fekvő falucska, ma Lipcse külvárosa, fontos, katonai szempontból jelentős helység volt akkor. Itt vonult nyugat felé a napóleoni sereg. A visszavonuláskor rengeteg ember, állat és kocsi torlódott itt össze, az Elster hídjánál. A nagy zűrzavarban az osztrák huszárok váratlan támadása miatt a franciák túl korán robbantották fel a hidat, amikor még mintegy 20 000 fő, köztük több tábornok, a folyón túl tartózkodott, s ez megpecsételte a francia sereg sorsát. Tehát döntő jelentősége volt, az „osztrák huszárok" magyaros támadásának... A parancsnok teljes nevét nemesi elönéwel is megtaláltam a szövegben: „Franz Gyulai de Marosnémeti et Nádaska vagyis marosnémeti és nádaskai Gyulai Ferenc. Nyilvánvaló egyébként, hogy mi MAGYAR HUSZÁROK A LIPCSEI CSATÁBAN eféle „osztrák huszárok" voltak azok, akiknek a parancsnoka a Nagyszombat mellöli Szokolócról származott, s Pozsony vármegyéből toborozta katonáit. A 14 évig (1898 és 1913 között) épült emlékmű nagyságánál fogva méltó a népek csatájához, amelyben mintegy 300 000 főnyi orosz, német, osztrák és svéd haderő ellen 200 000 főnyi francia sereg vonult fel, s ahol 60 000 ember vesztette életét. Barátom német alapossággal tájékoztat, hogy 94 méter magas, 320 km-es távolságból is látható, alapterűlete 42 000 négyzetméter, az építéshez 120 000 köbméter betont és 26 500 gránitkockát használtak fel. — Nekem — jegyzem meg — ott a magasban látható, őröket ábrázoló köfigurák tetszenek. Megint pontos adatokkal szolgál: tizenkét köfigura látható, körben elhelyezve, mindegyik válla négy méter széles, az orruk 35 centiméter hosszú. Felmegyünk az emlékmű kupolájába, melynek falát dombormű díszíti: harcba vonuló lovaskatonák. Számuk 324. Egyik sem különösebben jellegzetes, mert mind egyforma. Innen lemegyünk a Kripta elnevezésű emlékterembe — Ahány nap az esztendőben, annyi a lépcsők száma — jegyzi meg barátom, — és ahány hadvezére volt a csatának, annyi köböl faragott szoboralak látható a teremben. Látom is: tizenegy, s mindegyik 34 méter magas, és mind egyforma. — Hát a magyarok emléke? — kérdezem. Szóval, úgy általában ez az óriási emlékmű rájuk is emlékeztet, de az út túlsó felén található, 1963-ban létesített, 500 négyzetméter alapterületű kiállítási csarnokban valami más is. Odamegyünk. Előbb azonban az egykori Dohányvágó, a-Tabaksmühle, Napóleon szálláshelye felé kerülünk, mert ott látható az a vörös gránitkő, amelyen a császár állt, amikor csapatait vezényelte. Hogy mikor és kik vésték rá a császári párna, kalap, tör és távcső rajzolatát, barátom nem tudja. Sok érdekesség, korabeli emlék látható a csarnokban, de legérdekesebb a csatát ábrázoló 25 négyzetméter nagyságú dioráma — az áttetsző anyagra festett, plasztikus, térhatású kép. Barátom, aki lipcsei születésű. hamar rátalál az Elster hídja felé vonuló'' huszárokra. — Ott láthatók — magyarázza —, mert hiszen az ismertető és tájékoztató szöveg szerint is Gyulai Ferenc volt a parancsnoka annak az alakulatnak. Elmehetünk a hídhoz is, ott is található emlék, egy egyszerű kő, melybe belevésték a robbantás napjának dátumát, de az a robbantásra, nem a huszárokra emlékeztet. Nézem, nézem a nagy csataképet, a híd felé vonuló katonák alakját. S úgy érzem, hogy jogos büszkeséggel, mert nem kétséges: az Európát leigázó Napóleon ellen vívott ütközetben, a népek csatájában magyar alakulat is harcolt. HAJDÚ ANDRÁS 22
