A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-16 / 51. szám

TAMÁSI ÁRON

Abban az esztendőben különösen pazar színeket virágzott az ősz. Bár ilyenkor a tavasznál is szebb talán az erdélyi világ, mégis türelmetlenül vártam, hogy feketére vetkőzzenek a fák; s majd annál is hevesebben, hogy tegyenek már fehér sapkát

Vártam a karácsonyt.

Mert ugyanis, évenként meg-megújuló vágyam szerint, erre a pásztoros ünnepre haza akartam menni a faluba. Be is léptünk végre karácsony hetébe; s szerdán reggel azt mondtam magamnak:

— Ne késlekedjünk tovább!

S a déli órákban már el is indultam.

Egy kerek napig vergődtem, amíg ide-oda szálldosva s hófúvásokon keresztül, megérkeztem a faluba.

— No, milyen a világ? — kérdeztem otthon.

Együtt ült az egész népes család és a rokonság; s köztük Tamás nagybátyám is, az anyám testvére.

— Bizony, nem akar változni — mondta az öreg.

Anyám különösen, de jórészt a többiek is, enyhe megrovással néztek Tamás bátyóra, hogy minujárt panasszal kezdi a szót.

— Nem akar, bizony! — folytatta az öreg. — Mert hát ma is úgy van, hogy minden este sötétség ereszkedik a világra, s reggelig kell várni, hogy ismét világosság legyen!

Mint a gyermekek, mind úgy nevettünk, pedig valóban okos és igaz dolgot mondott. De hát, karácsony lévén, a nyugvás és a kedvünk egyaránt engedte; hogy a világot az ö vidám színeivel fordítsuk magunk felé. Szorgalmasan forgattuk is, különösen másodnapján, amikor Jézus is már megszokta volt a világot.

Egészen lámpagyújtásig maradt együtt az ünnepi rokonság.

— No, még egy pohárral! — fészkelődön akkor Tamás bátyó.

Szívesen megittuk azzal az egy pohárral, majd hamarosan megszereztük még kettővel. Akkor azonban nagy elszánással jelentette ki Tamás bátyó, hogy most immár csakugyan mennie kell, mert a felesége így is agyonüti.

Erre az öcsém is megszólalt rögtön.

— Akkor ugyanvalóst ne menjen!

— Elszántam magam, Gáspárt — játszotta az öreg.

— S kész meghalni is?

— Küzdőm, amíg lehet — mondta reményt nyújtva az öreg, majd odafordult hozzám, s azt kérdezte tőlem, hogy vacsora után mit csinálok? Azt feleltem neki. hogy vacsora után semmi nagy dolgom nincs, hacsak meg nem változik addig a világ.

— Akkor gyere el a Cimboraságba!

Nem tudtam hirtelen, hogy mi az a Cimboraság, s emiatt bizonytalankodva néztem reá. Egy kicsit restelkedtem' is, hogy olyant hallok itthon, amit nem tudok. De hamar kiderült, hogy pironkodásra okom nincsen, mert a Cimboraságot az én gyermekkoromban még „majorfogadó gyülés"-nek nevezték. De hát azt sem érti mindenki, a majorfogadást. Mert a bibliában és az Alföldön valami kisded gazdaság a major; nálunk pedig egy nevezetes pásztorember, aki a nyári időszakra bérbe veszi a fejős juhokat: azokat őrzi, gondozza és feji; s a juhos gazdának sajtban adja meg a bért.

Ügyes ember kell ilyen nyári pásztornak, s megbízható; mert hát a juhok tejelése a szakértő gondozás után igazodik.

— Úgyhát választó gyűlés! — mondtam.

— Az.

Régen is nagy esemény volt az ilyen pásztorfogadó gyűlés, hiszen, jut eszembe, hogy mily sokat hányták-vetették a jelölteket. Még az is beszédbe jött, hogy milyen kutyával rendelkezik az illető; nem is szólva arról, hogy vajon ismeri-e a hegyi rengeteg minden legelhető szege-likát; van-e dolgos felesége és szemfüles bojtárja.

— Hol lesz a gyűlés? — kérdeztem.

Egy gazdának a nevét mondta Tamás bátyó, hogy annál lesz a gyülekezés. Nemcsak jól ismertem azt a Simó bácsit, hanem még arra is emlékezni tudtam, hogy gyermekkoromban ő volt a tűzoltók parancsnoka, nemkülönben a nagypénteki sírörző díszkatonák parancsnoka is ő volt. Emlékezetes személye még nagyobbra növesztette kedvemet.

Gondoltam, mégis mondok valami akadályt, hadd lám, mekkorát ugrik az öreg.

— De nekem nincsen juhom!

Rosszul tettem azonban, hogy ilyen akadályt mondottam, mert abban a pillantásban a bátyó feltalálta magát, s jó drágán, a magáéból, felajánlott nekem egy juhot. S mivel én már nem léphettem vissza csökkentés nélkül, megkötöttem vele a vásárt, s ki is fizettem helyből a pénzt.

így aztán már szavazati jogom is volt a pásztorfogadó gyűlésben.

Nosza, a vacsorát hamar lejárattuk, s készenlétben vártam, hogy visszajöjjön az öreg, hadd mehessünk már a gyülekezetbe. Nem is csalódtam benne, mert odakünn, pontosan a megbeszélt időben, megcsattant a kapu. Hanem a csattanás után hiába vártam, hogy a lába alatt csikorduljon a fagyott grádics, mert az bizony nem akart csikordulni.

Helyette a hangja tört be az udvarról a házba:

— Kössétek be ezt a juhot!

Erre a húgom felugrott az asztal mellől, a sógorom pedig így szólt:

— Hijj, a mindenit! Ez elhozta a juhot is. ebben a nagy hidegben I

— Beh rendes ember az öreg! — mondtam.

Sógor mosolyogva borította le az én dicsérő szavamat, szólván:

— Félt inkább, hogy sógor úr vissza találja kérni a pénzt.

De hát akár rendes ember volt, akár a pénzire óvatos, mindnyájan örvendtünk a hasznos juh állatnak, s mindjárt szénát is adtunk neki, hogy amíg az ö nyári sorsa felől tanácskoztunk a gyülekezetben, addig ö is táplálja magát a jövendő és bőséges tejelésre. Egy kicsivel több időt is töltöttünk véle, mint ahogy kellett volna, mert amikor megérkeztünk a gyűlés házába, mind egybegyűlve várakoztak a juhos emberek. A házigazda nagy szívélyességgel fogadott engem, s véle együtt a többi juhos cimborák is örvendettek, hogy segítek nekik pásztort fogadni. Mindjárt azt kívánták, hogy üljek elöl az asztal mellé, ahol a gyűlés elöljárói már ültek is a kötelesség felhőiben. Az engedelmesség bennem meg is lett volna, de a szoba tömötten tele volt lócákkal és emberekkel. s így csak nehezen, hullámok hátán, tudtam előrejutni valahogy. De az akarat végre mégis győzött, s nemsokára ott ültem az asztal mellett. Néhány pillantással szemügyre vettem a zajgó gyülekezetei, mely karácsonyi örömben és nyári gondokban várakozott. Szemügyre vettem, mert a közös ügy mellett most már a juhom is parancsolt, hogy mindent tudnom kell, és mindenre emlékeznem kell.

Mellettem a gyűlésbiró ült, egy magas és sovány férfiú. Óriási nagy könyvet terített ki maga elé az asztalra; s abban a könyvben benne volt minden juhos gazda, az ö minden jogaival. A gyűlésbíró mellett a községi bíró ült s mellette, az asztat bütüjében, az én Gáspár öcsém. Tinta és penna s egy árkus papiros feküdt Gáspár előtt; s amikor én ezt megláttam, mindjárt az jutott eszembe, hogy lám, Gáspárt is tintával és pennával üldözi a sors, akár engemet!

— Jegyzői tiszted van? — kérdeztem tőle.

— Nekem az! — mondta Gáspár; s hát már veti is le az ujjasát, mintha szörnyű nagy munkának gyűrkőznék neki.

Zsongott a nagy szoba, dohogott, mint a befűtött kazán. Csak éppen meg kellett indítani.

S abban a percben a gyűlésbíró meg is kopogtatta az asztalt egy nagy sárga ceruzával. s igy szólt:

— A betlehemi pásztorok emlékezetében a mi pásztorfogadó gyűlésünket ezennel megnyitom. Üdvözlök minden jelenlévőt, s arra szólítom fel az egyeseket, hogy helyénvaló módon gondolkozzanak, mert a kitűzött célunkat ma este el akarjuk érni. A kitűzött célunk pedig az, hogy a juhaink mellé nyári gazdát, vagyis pásztort fogadjunk. Ez idáig két ajánlkozó van.

Ezt ahogy kimondta, valaki nagyot kiáltott:

— Gyurkagyörgy jó lesz!

— Ki a másik? — követelte egy hang.

A gyűlésbíró megmondta a másiknak is a nevét, de azt nem éltette senki; igaz ismét, hogy nem is ócsárolta senki. Csendben és füstben hallgatott mindenki, s szegetten lógtak a fejekj mintha a döntés perceit sínylenök valahányan.

— Gyurkagyörgy jó lesz! — szólt a hang.

— Igen’tudós! — jegyezte meg valaki.

Sokan nevették ezt a közbeszólót, mert

biztosra lehetett venni, hogy Gyurkagyörgy túljárt valamikor az eszén. Darabos tréfákat ontottak reá, s néhány perc alatt úgy elkalandoztak, mintha juha nem is lett volna már senkinek. S a gyűlésbíró. mint a bölcs pásztor, eresztette is az embereket, hadd legeljenek az eszükkel, ahol akarnak.

De aztán ismét kopogott a nagy sárga ceruza, s hallatszott a kérdés:

— Emel-e hát valaki szót Gyurkagyörgy ellen?

— Jó lesz! — röppent fel egy új hang, majd valaki zuhogva mondta utána:

— Emberek! Negyven előtt is Gyurkagyörgy volt a pásztor. Két esztendeig! Vallott akkor kárt is eleget, mert rengeteg sajtot vesztegetett a szimatos csendőrökre, hogy élhessen valahogy. Most a becsület is azt kívánja, hogy adjunk neki még egy esztendőt, hátha helyre tudná ütni a veszteséget!

Ennek utána több egy pisszenés sem volt Gyurkagyörgy ellen, hanem nagy lelkesedéssel mindnyájan neki adtuk a következő esztendőt. Egyedül azt kívánta a gyülekezet, hogy Gyurkagyörgy már a kihajtás alkalmával vizsgálja meg a juhokat. Vagyis állapítsa meg, hogy adnak-e rendesen tejet, s csak azt a juhot fogadja el, amelyikben biztosan bízik. De aztán, amely juh állatokat magának soroz, azok után a sajtot megadni köteles legyen!

Hát ez is helyes beszéd volt, s el is fogadtuk valahányan. Mire aztán a gyűlésbíró két embert rögtön elküldött, hogy Gyurkagyörgyöt kerítsék elé, s hozzák a gyűlés elejébe. Ahogy a két ember kilépett az ajtón, éppen Gáspár öcsémre találtam tekinteni, akinek a homloka verejtékben úszott, miközben nagy erővel írta a jegyzőkönyvet. Látván eme állapotát, rögtön megragadtam én is az alkalmat, vagyis rámutattam Gáspárra, és az emberekhez így szóltam:

— Tekintsen mindenki az öcsém homlokára! Ott a verejték megmutatja, hogy milyen könnyű dolog az írás. Én egész életemben ezt csinálom!

Hát ezzel a rövid szóval és egyszerre olyan becsületet szereztem az írás tudományának, hogy mindenki csak arról beszélt. Magasztaltuk az író embereket; s komolyan, majd pedig pajkosabban addig forgattuk őket, hogy észre sem vettük, amikor megnyílott az ajtó. Csak egy hang jelentette kiáltva:

— Itt van Gyurkagyörgy!

Mindenki az ajtó felé fordult, s az asztal mellől mi is erősen nyújtottuk a nyakunkat, de semmiképpen nem láttuk Gyurkagyörgyöt.

— Hol van? — kérdezte a gyűlésbiró.

Erre a két ember a lábak tájékán keresgélni kezdett, majd onnét a mélyből kiemelt valakit. A karjaikkal felemelve, úgy tartották Gyurkagyörgyöt, aki csak akkora volt, hogy harmadrésze egy termetes embernek. Egyébként azonban semmi hiányosságban nem szenvedett, mert vállasnak is tetszett, a melle is szépen domborodott, és bajusza is elegendő volt, bár gyér szakállú egy kicsit.

Vagyis György helyett Gyurkagyörgy volt.

— Hozzátok ide! — rendelkezett a gyűlésbíró.

A két ember előrehozta, s ott az asztal előtt, velünk szemben, felállította egy padra. Mindenki szeretettel és derűsen gyönyörködött benne, miközben a gyűlésbíró kihirdette. hogy egyhangon pásztornak választottuk a következő esztendőre. Eme nagy szavak alatt úgy rebegett Gyurkagyörgynek az okos barna szeme, mint egy kedves mókusé. Csak akkor szilárdult meg a tekintete, amikor a bíró azt is tudtára adta, hogy a kihajtás alkalmával minden juhot meg kell majd vizsgálnia, tejelés tekintetében; ha aztán nem bízik bármelyikben is, azt vesse vissza, de az elfogadott juhok után a sajtot megadni köteles!

Mindenki várta, hogy ugyan mit szól ehhez Gyurkagyörgy, de ő sokáig csak gondolkozott. Végre aztán, amikor legéhesebb volt a csend, csak ennyit mondott:

— Én nem kóstolgatom őket!

Nevetett az egész gyülekezet, majd Gyurkagyörgy konokséga miatt úgy határozott, hogy maradjon minden úgy, ahogy azelőtt volt.

Úgy is maradt.

S hazafelé menet szinte szégyenkeztünk is azon, hogy valamit változtatni akartunk.

14