A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-16 / 51. szám

VILAGEV

HA0YPOSTA

Ságnak, 670 a Barátnőnek, 300 a Népegészségnek. A külföldi lapok közül Magyarországról jár ide a legtöbb újság; ezek között az RTV (130) és a Ludas Matyi (80) a listavezető. Havi átlagban 700 csomag érkezik, 40 ezer sima és másfélezer ajánlott levélküldeményt kell továbbítani, ugyancsak 1500 az ide érkezett pénzutalványok száma, mig az itt feladottaké négy-ötezer között mozog minden hónapban. E postahivatal hatáskörében 1500 közületi és privát távbeszélő állomás van, 2733 a rádió- és 2825 a tévé-elöfizetök száma. A gutái posta 3584 háztartásból gyűjti be a lakbért, a villany- s gázszámlát és a többi lakossági befizetéseket. És van ebben a postakörzetben több mint 2500 nyugdíjas, ök szintén a kézbesítők révén kapják a pénzt. A tíz levélhordó égyébként kora délután, egy óra és fél három között érkezik vissza.

Nem túlzás azt állítani, hogy valóságos kisvárosi nagyposta ez, amit — egyebek között — á nyitvatartási idő is igazol. Reggel héttől este hétig van itt nyitva, szombaton pedig reggel héttől délután ötig, bár délután már csak levelet feladni, telefonálni vagy sürgönyözni lehet.

A számok és az órák mögött, természetesen, emberek vannak; illetve a postaszolgálat általános gondjai rejlenek. Erről beszélgetek a fiatal, de már így is sokéves gyakorlattal rendelkező postamesternövel.

3.

Szó ami szó, manapság kevés a postás. Talán azért, mert egyszerű postásnak lenni tulajdonképpen nem szakma, hanem a kézbesítők, raktárkezelők, telefonisták, illetve a levél- és csomagmozgatók többségét csak betanított munkásként regisztrálják, akik az általános iskola elvégeztével, vagy más munkahelyről jövet hosszabb-rövidebb tanfolyamokon sajátítják el a postai ügyintézés és a kézbesítés alapvető teendőit. Régi postástapasztalat, hogy kétségkívül a munka fizikai része a legnehezebb. Ritka az olyan postai alkalmazott, akinek a szabályok ismerete vagy alkalmazása okoz gondot. Sokkal inkább fontos, hogy a postásnak vasegészsége legyen az eső, a fagy, a kánikula elviseléséhez; no meg jó erős válla, hogy

megbírja az olykor tizenöt-húsz kilósra dagadó táskát. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik a postások fizetése is, ami szintén nem tekinthető túlságosan magasnak; „hálapénz" viszont legföljebb a különösen nehéz körülmények között dolgozó kézbesítőnek jut. De ez a mellékes sem a régi már, hiszen a boldog újévet, kellemes ünnepeket kívánó postás kiment a divatból; a különböző pénzküldeményeket — főleg városon — pedig délelőttönként hordja szét a postás, amikor nemigen találja otthon a címzettet. így aztán jön a cédula: nevére pénz, csomag (vagy egyéb küldemény) érkezett — és a továbbiakban a tisztelt címzett maga talpalhat, hogy holmiját a postáról hazaszállítsa. Aligha kell mondani, hogy ilyen esetben bizony nem jár a borravaló... De talán azt sem muszáj hangsúlyozni, hogy nemcsak bátran, de hibátlanul is kell bánniuk a pénzzel, hiszen napról napra fillérre stimmelniük kell a számláknak. Ezért nemcsak szerteágazó, de figyelmet és precizitást igénylő munka folyik a postán. Vidéken és városon egyaránt.

Kérdem a postamesternőt: gyözi-e a rengeteg munkát?

— Ha nem győzöm a havi zárlatot vagy a többi irodai munkát, akkor hazaviszem. Még csak önmagam előtt sem duzzoghatok ezen, mert világéletemben szerettem a számokat... Dehát különben is, t a postán nemigen lehet másnapra halasztani, amit ma kellett volna elvégezni! A postaautó reggel is, estefelé is naponta szinte percnyi pontossággal érkezik. És addigra készen kell állnia mindennek!

4.

Gyűrősi János bácsi 1948 óta, tehát több mint harmincöt éve postása a gútaiaknak. Sem a városban, sem a környéken nincs olyan utca, nincs olyan ház, ahol ne mozogna ismerősként. Hivatalos munkaideje réges-régen lejárt, mégis készséggel nyit be a hivatalvezetői szobába.

— Mekkora utat tett meg ma? — kérdezem.

— Jelenleg külterületen, a Pacsérokban kézbesítek, naponta tizenhárom-tizennégy kilométert teszek meg. Kerékpáron és gyalog. Általában újságot, levelet, pénzt viszek és díjbeszedést végzek.

— Mikor nehéz a táska?

— Nehéznek mindig nehéz, de a hét második felében nehezebb. Akkor érkeznek a hetilapok.

— Vannak-e a tanulóknak külföldi levelezőpartnereik?

— Hogyne. A Szovjetunióba például az orosz szakos tanárok irányításával leveleznek. A gyerekek is egyenként, de egész őrsök és rajok is keresik a kapcsolatot a pionírokkal. De arról is tudok, ha tudományos-diákköri vetélkedők vannak, mert akkor meghívók, segédanyagok érkeznek.

— Hogyan lett kézbesítő?

— Nézze, valamikor rang volt postásnak lenni... Kapós volt az egyenruhás, nyugdíjas állás. Olyannyira, hogy a betöltéséhez néha bizony protekció is kellett ... Én árván, szülők nélkül nevelkedtem, és szolgagyerekként kerültem Gútára. A februári fordulat után többfelé hívtak, én azonban a postát választottam, amit a mai napig sem bántam meg. A feleségem is postás volt, de különben sem szeretek változtatni a sorsomon, viszont annál becsületesebben igyekszem elvégezni, amit rámbiztak...

— Ön már régen nyugdíjjogosult, mégis továbbdolgozik. Milyen érzés levélhordónak lenni?

— Hát bizony ilyenkor, ünnepek előtt néha harminc kilót is nyom a táskám ... De nem baj, mert szeretek jó hírt, jókívánságokat vinni. Akaratlanul is tudok mindenről: én viszem a meghívókat esküvőre, promóciókra, társadalmi rendezvényekre, de sajnos a bírósági idézést vagy a gyászhirről szóló értesítést is. Tudom, kinek katona a fia, kinek hová ment férjhez a lánya, hová, melyik iskolába járatja a gyerekét... Ebben a szakmában nem szégyen, hanem büszkeség, hogy a kutyák többsége is megismer, hogy néhány háznál még azt is tudom, hol van felakasztva a kulcs. Előfordult már, hogy megkértek, vigyem már be a küldeményt ha esik az eső, mert nincs postaláda, de azért ne ázzon el... Sokszor nem teljes a címzés, ilyenkor kutatjuk, kjé lehet a küldemény. Dehát én már a kézírás vagy a feladó szerint is rájövök, hogy hová kell vinni a csonka című levelet... Egyszóval maradok én már postásnak, még ha fáj is a lábam a rengeteg gyaloglástól.

— János bácsi, egy kis túlzással akár a fia is lehetnék... Ha most álláskeresőben lerlhék, hogy győzne meg arról, hogy csapjak föl postásnak?

— Csak azt mondanám, hogy jöjjön és próbálja meg! Amúgy is sántikál valamiben, mert úgy hallom: posta- > autón érkezett...

MIKLÓSI PÉTER

Hétvégi levél

Álltam a hirosimai apokalipszis áldozatainak emlékműve előtt Az Ívelő betontömb belsejébe hatvanezer áldozat névsorát helyezték el s föléjük egyetlen mondatot írtak: „Nyugodjatok békében, a tévedés nem ismétlődhet meg."

Ülök az írógép fölött és a közelítő karácsonyra gondolok, amikor majd mindenki mélyebben, szivszorítóbban gondol a békére, mert együtt a csatád, a gyerekek boldogok.

De elkerülhetem-e vajon annak gondolatát hogy ez a közelitő karácsony lehet-e olyan, mint a korábbiak ? Mert lehet-e valójában, ha egyszer a mindennapok csontig érzékelhető valósága jelzi, hogy a hirosimai emlékmű felirata az évtizedek során sem veszített annyit a hiteléből, mint az utóbbi esztendőben ?

A rádió reggeli hírei szerint az NSZK-ba a döntést követő huszonnégy órán belül már meg is kezdik a rakétatelepítést

Az az emlékmű régen épült nem sokkal az infernó után. Az áldozatok száma azóta megháromszorozódott és bizonyosra vehető, hogy azon a napon is meghalt valaki a sugárfertőzés eddigi túlélői közül, amikor — a közelmúltban — az Egyesült Államok elnöke Japánban járt és a szigetország császárával is találkozott.

Ültem a televízió képernyője előtt és nem tudtam: sirjak-g, nevessek-e a diplomáciai képmutatás eme kapitális ormótlansága láttán ? Mert tudniillik, ez az „isteni" tulajdonságokkal felruházott agg úriember Hirosima óta megtartotta ugyan közjogi méltóságát de istenként... hogy is mondjam ?

Merthogy élete legdrámaibb eseménye az volt, amikor 1945. szeptember 27-én a győztes amerikai csapatok tábornoka, MacArthur elé kellett járulnia, aki a frakkban érkező császárt rövidujjú, kigombolt katonai gyakorlóingben fogadta. A kínos találkozón Hirosimáról és Nagaszakirót egyetlen szó sem hangzott el.

Hogyan is gondolhattam volna másra a képernyő előtt mint arra, hogy Reagan e találkozó helyett inkább Hirosimába megy és eljátssza kenetteljes szerepét az atombomba gyermekáldozatainak emlékműve előtt ahol gyermekek kökarjai merednek az ég felé.

De nem! Meg aztán minek is? Mert ugyan ki hitte volna el mindezt annak az embernek, akinek kísértete 1983 karácsonyán így beólálkodik karácsonyfáink mögé, mi több: ott még csillogni, szépetegni is akar. „Ne félj tőlem kisöcsi, én jó bácsi vagyok!"

„Ne hidd el kisfiam! Különben is erkölcsileg te vagy az erősebb, bár neked még egy vízipisztolyod sincs. Ő is tudja ezt mégis fél I tőled. Képzeld, annyira fél, hogy megatonnaszámra gyártja a világ teljes elpusztítására elegendő fegyvereit."

És az ünnepen, amikor a békére gondolunk, amikor a békére úgy kell gondolnunk, hogy még sosem volt ennyire veszélyeztetett, gondoljunk arra is, hogy mi vagyunk többen. Azok. akik békét akarunk. És talán ez a legerősebb fegyver.

3