A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-09 / 50. szám
Csak egy percre... Az utóbbi két-három évtizedben mintha megbolydult volna a világ: aki csak teheti, utazik valahová. A belföldi országjárás és a külföldi turizmus egyszerűen divattá, valamivel nyersebben fogalmazva, szinte tömegőrületté vált. A Čedok bratislavai központi kirendeltsége külföldi menetjegyirodájának egyik több éves gyakorlattal rendelkező alkalmazottja: KOZICS ILONA. — Jópár esztendeje ha nem is osztály-, de iskolatársak voltunk, utána évekig nem találkoztunk. Ne vedd tapintatlanságnak, ha elárulom: „újkeletű ismeretségünk" viszont azzal kezdődött, hogy a nyáron a „Mamaiá"-ra, az ilyen nevű gyorsvonatra kértem tőled Pestig szóló jegyet, te pedig Mamájára, a romániai tengerpartra adtál... A félezer koronányi tévedést rögtön észrevettük, de azért hadd kérdezzem meg: máskor is előfordulnak efféle bakik ? — Minden szépítgetés nélkül állíthatom, hogy nem, hiszen a mi munkánkban éppen a pontosság a legfontosabb követelmények egyike. Ebben a szezonban ez volt az egyetlen ilyen tévedésem. — Nyáron naponta tolongás van a menetjegyirodában, most viszont lényegesen kevesebben vannak itt Ez azt jelenti, hogy a munkátok is sokkal kevesebb? — Látszatra mindenképpen azt, a valóságban azonban ősztől tavaszig sem ülünk ölbe tett kézzel, hiszen ezek a hónapok a vállalati kiküldetések és az üzemi kirándulások időszakát jelentik. A különbség csupán annyiban áll, hogy nyáron mindenki önmaga intézi a saját menetjegyét; most viszont egy-egy vállalat képviseletében csak egyetlen személy jön, de a tőle kapott megrendelési lapon néha tizenöt-húsz menetjegyigénylés szerepel. — Irodátok milyen közlekedési eszközökre és a világ hány sarkába biztosít jegyet? — A hozzánk érkező megrendelések zöme külföldre szóló vasúti menetjegyekre vonatkozik, de helyet tudunk biztosítani a jugoszláv Jadrolinyija hajózási útvonalaira és a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság járataira is. Ami Európa valamennyi országába és részben Ázsiába szóló menetjegyeket állítunk ki. — Melyik az a Bratislavától legmesszebb fekvő város, ahová menetjegyet rendeltek nálad? — Peking. Szlovákia fővárosától egészen a kínai metropolisig vonaton tette meg az illető ezt a végtelennek tűnő utat... — Te magad is szeretsz utazni, vagy inkább csak másokat utaztatsz? — Eddig Lengyelországban, Bulgáriában, Magyarországon, Jugoszláviában és az NSZK-ban jártam, de szívesen barangolok az ország határain belül is. Nálam rendelt menetjegyen azonban Európa szinte valamennyi vasútállomását ismerem. — Hogyan kerültél jelenlegi munkakörödbe?— Tíz évig a hideghéti leánynevelö intézetben voltam alkalmazásban. Utána úgy éreztem, hogy korban többé-kevésbé kinőttem már a tizenéves lányok számára fenntartott javitó-nevelő intézet sajátos világából. Ekkor néztem új munkahely után, de úgy, hogy továbbra is közvetlen kapcsolatban maradhassak az emberekkel. — Mi az, amit a Cédákban egy életre megtanultál? —- Hogy utazni jó, de legjobb otthon. (mik-) Volker Barthelmeh kölni fotós, aki képeskönyvet szerkesztett a nyugati országokban divatozó falfestészetről, úgy találta, hogy „minél barátságtalanabb és építészetileg elhibázottabb egy város, annál több benne a befestett fal". Ha a turista a wuppertali függövasúton az elberfeldi városközponttól Vohwinkel felé nalad, megeshet, hogy elképedten kapja föl a fejét, midőn a Sonnborn nevű sivár városrészben egy ház előtt viszi el a szerelvény. A ház .fala mintha intim bepillantást engedne a lakók magánéletébe. A második emeleten épp a fürdőkádba lép egy ropogós húsú szőkeség, az elsőn viszont egy férfi látható, amint leeresztett nadrággal ül ama bizonyos helyen, és újságot olvas. A tőle jobbra levő szobában a lakó egy karosszékben elterpeszkedve a fűtőtesten nyugtatja lábait. Ha aztán a turista a visszaúton is figyel, meglepődik, a szőke nő még mindig csak belépni készül a kádba, mint ahogy az első emeleti lakó is változatlan testtartásban trónol. Hát persze, egy élethű festmény tréfálta meg az utast. Egy éve még elszomorító siváran meredt itt az ablaktalan, vörös téglafal, amelyen ma pikáns képek ékeskednek. Leginkább maga a tulajdonos utálta, aki négy éve vásárolta meg a négyemeletes épületet. Sokáig töprengett, miképp lehetne kiküszöbölni „a Sonnborner Strasse szégyenfoltját". Wuppertal városában sok falról a Wicküler Serfőzde három munkatársa tekint le a járókelőkre — olyan sokról, hogy a háztulajdonos unta is már. Ennek ellenére úgy gondolta: valami más festmény azért nem lenne rossz a falon. Némi keresés után rá is talált az emberére Günther Obermaier kölni festő és szobrász személyében. Obermaier a csupasz házfalak megszépítésének nagymestere, aki a legkopárabb betonfalba is életet tud lehelni. Az egységár száz márka négyzetméterenként. Mielőtt munkához látott volna a Sonnborner Strassén, meg kellett állapodnia a tulajdonossal a megfestendő motívumban. Obermaier mű\észi produkciót kívánt nyújtani, a háziúr viszont — aki fürdőszoba-berendezésekkel és fűtőkészülékekkel kereskedik — valami hasznosat képzelt el. így került végül a falra a fürdőkádba lépő nő és a WC-n ülő férfi. De nemcsak úgy nyersen, egyszerűen, hanem „művészi" keretben : a falfelület fennmaradt részét hasonló cikornyákkal díszítette a festő mint amilyenek az 1900 körül épült házak homlokzatán láthatók. A kereskedőnek negyvenezer márkájába került a dekoráció, beleszámítva a tiszteletdíjat, a festék és a munkához szükséges állványzat költségét. De úgy gondolja, megérte. Az emberek megállnak előtte, azt mondják, milyen klassz, és lefényképezik — azaz voltaképpen ingyenreklámot csinálnak nekem. A házak falát kifesteni voltaképp régi szokás. Már a rómaiak is megtették, s egyes ázsiai templomokon is kívül láthatók azok az istenek, akikhez odabent imádkoztak. A bajorok már évszázadok óta díszítik házaikat vallásos vagy népies ábrázolásokkal. De az olyan falfestmény, mint a wuppertali, vagy mint amilyenek a szomszédos Düsseldorfban láthatók — itt a falról egy óriási szem bámul le a járókelőkre —, csak pár éve jöttek divatba az NSZK-ban. És amihez ma az építésügyi hatóság is tapsol, amiatt nemrégen még meggyűlt az újító háztulajdonosok baja a bürokratákkal. A hamburgi építésügyi hatóság egyik tisztviselője például kifogásolta, hogy a Blankensee nevű elegáns városrészben az egyik villa tulajdonosa terrakottavörösre akarta festeni a külső falakat. — Ez a szín nem felel meg a normális átlagpolgár ízlésének — oktatta ki a tulajdonost. Stuttgartban már az is nehézségekbe ütközött, aki régi lakóházát kellemes sárga és barna mintákkal akarta kiszineztetni. — Az ember azt hinné, sárgaság dühöng — dohogott egy hivatalnok a városházán. Hannoverben a tanácsurak és építészek komolyan vitatták, nem fenyeget-e veszély, hogy a város tarkabarkává lesz, miután néhány száz házat friss, élénk színekre festettek tulajdonosaik. Azóta megváltozott a helyzet. Már nem ritkaság az olyan házfal, mint az említett wuppertali. Hamburgban egy ház hátsó udvarának lakói a saját képmásaikat nézegethetik egy ötemeletes sarokház tűzfalán: van, aki az ablakból tekint le, mások az erkélyen állnak, ismét mások repülőszőnyegen napfürdőznek. A piktorok némi kritikától sem tartózkodtak: Az egész falon végighúzódik egy festett hasadás, célzásként a régi épületek karbantartási problémáira. Mindemellett a kép egészben véve derűsen hat. A műfaj nagyágyúi egyébként Amerikában dolgoznak. A dél-karolinai Columbia városában egyikük olyan élethű sziklaalagutat festett az egyik kopár falra, hogy az autósok szinte kísértést éreznek áthajtani rajta. A kaliforniai Venice-ben egy betonskatulya ablaktalan házfala tövében parkolóhellyé nyomorított rét terül el. Terry Schoonhoven festőművész a falra üzletutcát festett, amelyen — pontosan ott, ahol a valódi rét kezdődik — autók állnak a kátránnyal megjelölt parkolóhelyeken. Lökhárítóik mintha a valódi autókéval érintkeznének. Másutt gazdagabb mondanivalót fejeznek ki a falfestmények. Spanyolországban a lakásínséget pellengérezik ki a festők, Dél- Olaszországban a szegénység és a maffia ellen emelnek szót, azaz ecsetet. Düsseldorf-Bilkben a házak indokolatlan lebontását és a telekspekulációt kifogásolják. Másfelől sokan bírálják az — úgymond — „illegális" házfalfestőket is — holott ki ne rajzolt volna gyerekkorában figurákat a falra, ki ne írt volna alá olyasmit, hogy „Pista hűje"? Azokat a müveket persze — a profi falfestészet remekeivel ellentétben — előbb-utóbb lemosta az eső. 22
