A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-09 / 50. szám

A látvány belémfojtja a szót. A fűzfám földjéből kiszakítva fekszik a gémeskút mellett. Kidőlt. Úgy fekszik, mint egy halott ember. A gyökere óriás malomkerékhez hasonlít a törzse erős, vastag, hatalmas koronájába beletúr a szél, megrezzennek ágai, levelei. Holtában is beszédes.

Számolni kezdem, hány éve nem láttam? Több mint huszonöt. Egy emberöltő. Én a világot jártam, ő várt. Kamaszlány voltam, amikor elváltunk. Elváltunk, vele voltam mégis.

Az állomásról egyenest ide rohantam, hogy őt üdvözölhessem elsőnek. Könnyű volt, nem tartott fel senki. Pedig hosszú az út a nagy fakeresztig a jól megnyúlt falun és a majoron át, egészen idáig.

Itt vagyok hát, és nézem, amit nem akarok látni. Egy helyben állok, dermedtem mint a kövek: meghalt a fűzfám.

Nagy botjára támaszkodva egy pásztorember áll meg háromlépésnyi távolságra tőlem. Nem változott semmit, egy fikarcnyit sem öregedett. Felcsillan egész gyermekkorom, amint megpillantottam, odafutok hozzá, a nyakába csimpaszkodom és jobbrólbalról megcsókolom az arcát.

— János! — Megütődve néz rám, ö nem ismer meg engem.

— Ki maga?

Nézem az arcát, de nem azt láto.n már. Visszamegyek az időben. Nagy udvarunkon István bátyámat látom zokogni. Hangos, artikulátlan hangokat hallatott. Olyan kicsi voltam. nem fogtam föl, hogy holtra itta magát bánatában. A János öccsét siratta. A barátja volt. Pásztorlegény volt ő is, mint János. Erdei málnát reggelizett, málnát ebédelt, néhány liter vért hányt, mielőtt itthagyta ezt az ámyékvilágot.

Persze minderre csak emlékezem, egy szót sem ejtek róla. Amikor a nevem mondom, eszmélni kezd, s úgy csillan föl a szeme, mint imént az enyém, amikor megláttam őt.

— Még ilyet! — csodálkozik. — Mi szél hozta errefelé?

— Az Isten tudná megmondani — válaszolom. — El kellett jönnöm. — A fűzfa felé bökök. — Mikor dőlt ki?

— Tegnap.

— Tegnap — mondom utána halkan s összeszorul a torkom. — A vihar döntötte ki?

— Nem. Eljött a végórája, s kidőlt, ahogy az ember szokott — válaszolja János az egyszerű lelkek bölcsességével.

— Tegnap, — ismétlem magamban, mint a megszállott, mert a szó értelme hatványozottan bizonyít. A végét járta, várt, hívott, mint a haldoklók, ha látni akarják a hozzátartozóikat. Ezért kellett hát eljönnöm, — válaszolok némán magamnak. — Ki akarta várni a jöttömet. Erőlködött, de nem bírta tovább.

Tegnap a gyors száguldott velem a kékkői bányászok felé. Oda szólított a munkám. A vonat nehéz vaskerekei egyre erősebben csattogják a fülembe, hogy csak ujjnyi távolságra vagyok a szülőföldemtől. Az étkezőkocsi egyik asztalánál ülök, előttem jegyzettömb. ceruza. Az ablakot nézem, nem látni át rajta. Sűrű esőcseppek gurulnak le az üvegen. A szememből is az hull a papírra betű helyett. A fűzfára gondolok, s búboskemencére, sürűhajú erős szálú, szemetes fűre a major közepén. A rozsdás vaskeresztre, amelyhez őzikelábú Kekszi kutyám kísért reggelenként, amikor az elemibe siettem, nem éppen jó szívvel. S ott várt rám, amikor visszatérőben voltam. Tudta az időt, pedig órája sem volt. A puszták jutnak eszembe, a temető, a cigánysereg, a szurdok, a Kerek erdő, a majoron túli lapos tetejű kis akácos, a falu öregjei, volt társaim az elemi iskola padjaiból. A bozóttal benőtt, pataknak sem nevezhető erecske, az ösvény, ahol a magas fű csupasz lábamszárát érintette, amikor agyagkorsóval kezemben, fehérpöttyös sápadtzöld ruhámban csevicéért mentem.

Harmatos lett a lábam, a szandálom. Az otthoni fűszálak legékesebb briliánsa hullott rá. Az ég olyan harmatja, amilyen csak arra a földre csurog, ahol megszülettünk, hogy örökké fogva tartson, visszahívjon, a világ bármelyik földrészéről is.

Szemem csatornáiból folyik a sós lé. Csendesen, nagy pöttyökben hull az abroszra. Érzem a pincér tanácstalanságát, aki előttem ácsorog. Elém teszi a feketémet, harmadszor már, s én ebben a pillanatban elhatározom, hogy megszököm.

Halványan földereng bennem a gondolat, hogy a főnököm kirúghat, de egy másodperc múltán messzi ködbe vész a főváros, a szerkesztőség, az állomásom, a kenyerem feletti aggodalmam. Elrohan mellettem Losonc, Fülek.

Ha egy nappal előbb indulok, életben találom a világ legszebb fűzfaasszonyát aki gyermekkorom játékainak és legtitkosabb álmainak volt szem- és fültanúja.

Vele átellenben egy dombocskán, igenigen magas eperfa alatt egy aprócska homokbánya ásitozik. A major asszonyai onnan vitték a homokot, ha otthon szükségük volt rá. Legragyogóbb emlékeim a majornak ehhez a sarkához kötnek. Kis homokbányákban agyag, üveg, porceláncserepek. Én hordtam őket oda. Bárhol találtam, felszedtem, a zsebembe raktam — az mindig egy kisebbfajta raktár volt —, a homokban széjjelszórtam őket, így varázsoltam kincsesbányává. Reggelenként az éji harmat még ott ragyogott a cserepek arcán, amikor kupacba szedtem őket. Vonzottak, hozzám ragadtak. Elnéztem a színüket és a mintájukat, a csillogásukat. Nem tudtam megunni őket. Ezek voltak az én legszebb játékaim. A szivárvány színe a szürkeségben. A gémeskútból vizet merítettem, péppé gyúrtam a homokot és várat építettem. Mindig várat, házat soha. A falait, bástyáit tündöklő cserepeimmel ékesítettem. Csak éppen nem népesítettem be, egyedül ődöngtem benne. A falait sokszor jegesen hűvösnek találtam. Ilyenkor visszaszöktem a rétekre, ahol mámorosán issza a napot a föld.

De az udvarát szerettem, mert ott sütött a nap és a közepén egy nagy szökőkút permetezte a vizét. Vízgyöngyeit tenyerembe fogtam, s azok drágagyöngyökké váltak. Anyámnak aranyhintót vásároltam belőlük, drága selymet, bársonyt. A többit János bácsinak adtam. János bácsi volt a falu postása és kisbírója. Hét kilométert gyalogolt naponta a városig, s ugyanannyit vissza, hogy megspórolja a vasút árát. Nagy hátikosárban hordta a postát. Kicsi alakja meggörbült a napi tehertől, a lába roggyant, ruházata kopott, de tiszta, patkós csizmája úgy összezsugorodott, mint ő maga. Soha nem láttam vasárnapi öltözetben, pedig a templom tőszomszédságában lakott, a szeme, mint a napsugaras vasárnap délutánjai. Nagyon hasonlított az anyámhoz. Talán azért szerettem őt annyira.

Amikor széjjelosztottam kincsemet, a kút mellé ültem, ránéztem a fűzre, s cinkosan összenevettünk, mert fölcsillant előttünk anyám és a János bácsi arca. Olyankor mind a négyen boldogok voltunk, büszkék és igen-igen gazdagok.

Bizony, mindent tudott rólam a fűzem. Azt is, hogy csillag vagyok. Egy napon az anyám a karikagyűrűjét vesztette el a gémeskút és a fűzfám mögött húzódó réten. Egy héten át kereste, egész boldogtalan volt miatta. Már rég lemondott róla, amikor egy holdas estén éppen a rétre mentünk ki sétálni s valami megcsillant a szemem előtt. Lehajoltam, s a sűrű, magas fűből felemeltem anyám gyűrűjét, aki örömében hangosan felsikoltott — Csillagom! — és melegen ölelt magához. Azon az estén olyan boldog voltam, hogy. magam is elhittem, hogy csillag vagyok. Másnap elújságoltam a fűzfának.

A szomorúságomat is hozzá cipeltem. Kicsi és nagy bánataimat, ha feszített a fájdalom. A könnyeimet csak ö láthatta, egyedül ö, meg a kutyám. A fűzem ilyenkor suttogni kezdett anyás-babusgatón, a kutyám megnyalta az arcomat, s én lassan újból megtaláltam magam, megvigasztalódtam.

Ma nem vigasztalódom. Nincsen kinek elmondanom annyi év történetét, kevés örömét, sok megpróbáltatását. Pedig annyira siettem.

Még csak azt sem mondhatom el neki. hogy nem lettem csillag ...

Sok baj volt vele a házban. Mint általában az öregek, korán kelt és kiment téblábolni az épület elé. A gyerekeket ki nem állhatta Állandóan kötekedett velük, gorombáskodott. Ha valamelyik visszaszólt, azt megverte. Kiabált, lármázott, a későig alvók nem tudtak tőle pihenni. Azok sem akik éjszakai műszakra jártak. Az öreg hőbörgött, ordibált, ha kellett, ha nem. Igaz, a rózsákra úgy vigyázott, mint valami fizetett csősz, metszette, öntözte, kapálta a töveket, s hogy le ne tépjék illetektelen kezek, késő estig mellettük strázsált vagy az ablakból leste, nem közelit-e hozzájuk valaki.

A sok rigolya mellett az is rögeszméje volt, hogy állandóan meglopják. Jelentéktelen aprópénzeket sorolt fel, amit minden nap valaki kimarkolt a bukszájából ecetre, sóra, cukorra.

— Bolond szegény — mondogatták kezdetben a lakók de mikor már mindenkit sorra kerített ostoba vádjaival, ki magában, ki hangot adva sértődöttségének, fortyogott.

— Ez már mégiscsak sok! Meddig vagyunk kénytelenek tűmi egy vénember mocskolódásait?

Akadt aki feljelentette a képviselőnél, mások egyenesen a városházára mentek, sőt nem egy névtelen levél is érkezett a hivatalnokokhoz, ami kissé meglepte az illetékeseket, mert senkinek semmi oka nem vott az anonimitásra, hiszen az öregnek senki sem állt a háta mögött.

Behívták nemegyszer a rendfenntartó bizottság elé, megdorgálták, pénzbírsággal fenyegették, amit senki sem gondolt komolyan, hiszen az öregnek oly kevés pénze volt, éppencsak megélt. Alacsony nyugdíja legalábbis erre engedett következtetni. Megemlítették neki az öregek otthonát, amire nevetve így szólt:

— Majd ha én is akarom.

— Mégse bolond ez — mondták a bizottság tagjai, de azért igyekeztek keményen beszélni vele.

Az egyik ilyen rendreutasító tárgyalás utáni reggelen szeméttel teleszórva találták a ház előcsarnokát. No, ez nem lehetett más csak az öreg, állapították meg az okosok. Neki is támadtak szigorú szavakkal, mire az öreg csupa ocsmányságot szórt vissza rájuk. E tény kétségtelenné tette egyesek számára a vádlott bűnösségét. És másnap valaki szép kerek betűkkel rárajzolta az öreg ajtajára e rövidke mondatot: „Dögölj meg!”

Ahogy kinyitotta az ajtót, rögtön észrevette e súlyos ítéletet, de nem zúgolódott ellene, nem fellebbezett senkinél, semmilyen fórumon. Azt gondolta, ha elrendeltetett, hát úgy legyen. Szó nélkül visszafordult, nem zárta kulcsra az ajtót, csak kilincsre csukta,

hanyatt feküdt a heveröjén és szép csendesen meghalt.

A rendőrség napokig nyomozott, de semmi gyanúsat nem talált, ami a gyilkosság tényét bizonyította volna. A boncolás sem tárt fel semmit, ami erőszakra, esetleg öngyilkosságra utalt volna. Talán infarktus vagy agyvérzés ölte meg, találgatták, de nem. Az öreg egyszerűen meghalt, mint általában az öregek.

A lakótársak neki is megvették a szokásos koszorút, amihez minden család fejenként három koronával hozzájárult. Kijelölték a kéttagú küldöttséget, akik közül egyiknek az volt a feladata, hogy a lakók nevében elmondja a búcsúztatót.

Ezzel az öreg ügye le is zárult volna, ha a temetés utáni reggelen Mancika ajtaján meg nem jelenik most már szögletes betűkkel ez az egyetlen felirat: „Gyilkos!"

Mancika öreglány volt, tanítónő és közismerten szép kerek betűkkel irt.

Mikor elolvasta a szörnyű vádat, ő is becsukta a garzonlakás ajtaját, szintén csak kilincsre, és hanyatt feküdt a puha rekamiéján.

Az volt a szerencséje, hogy valaki észrevette, és még időben orvosért telefonált.

10