A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-09 / 50. szám
vetkezeteket — Kuraľany, Nýrovce (Nyírágó), Kvetná (Kéty) — Kuraľany székhellyel. Megértéssel és szorgalmas munkával hidalták át a pillanatnyi nehézségeket. Úgy vélem, az egyesített szövetkezetnek nem véletlenül adták a Béke nevet. A tagság nyilván ilymódon is kifejezésre akarta juttatni szilárd békevágyát, ami napjainkban — ebben a kiélesedett és feszült világpolitikai helyzetben, s fegyverkezési hajszában — százszorosán érvényes. Jozef Klenko húsz évig volt a szövetkezet elnöke, s csupán 1981-től a A két elnök: Viliam Búri mérnök és Jozef Klenko. Háttérben a közös székház Az okos kritikusok gyakran elmarasztalnak egy-egy alkotást azzal, hogy sok benne a véletlenszerűség, mondván: ha véletlenül nem indul útnak a viharban a hős és véletlenül nem találkozik össze az asszonnyal stb., stb., akkor a regényből nem lett volna semmi. Az ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal soha nem értettem egyet. Hiszem és vallom, hogy életünkben sok a véletlenszerűség, ami aztán vagy szerencsét, vagy szerencsétlenséget hoz, sőt sokszor meghatározója lehet egyegy életútnak, egy-egy emberi sorsnak. Ne csodálkozzon hát senki, hogy következőképpen kezdem az írásomat: véletlenül Kuraľanyn, a lévai (Levice) járás nyugati peremére szorult községén át vezetett az utam. Véletlenül Az iskola nagy volt a hőség és megszomjaztam. Véletlenül a vendéglő előtt jutott eszembe, hogy szomjazom. Betértem a vendéglőbe, ahol véletlenül összetalálkoztam egy jó ötvenes emberei, aki széles mosollyal és felderülő arccal nyújtotta felém a kezét. — Ki hitte volna még reggel felkeléskor, hogy déltájban olyan emberrel szoríthatok kezet, akiről már sokat hallottam, akit láttam is, de akivel még személyesen nem találkoztam!... Legyen üdvözölve a mi kis falunkban, szerkesztő elvtárs! Nálunk is érdemes ám kissé körülnézni. Az illető Jozef Klenko, a nemzeti bizottság elnöke volt. Csakhamar az irodájában kötöttünk ki. Elbeszélgettünk. A járásban mindenki tudja a községről, hogy szlovákok lakják, míg a környező községek vegyes lakosságúak, illetve ott túlsúlyban magyar nemzetiségűek élnek. A történelem viharai ezen a vidéken is átzúgtak és teremtettek nemegyszer olyan szélsőséges körülményeket, amikor bizony elszabadulhattak volna az indulatok. Nem szabadultak el. A bonyolult és ellentmondásos időszakban is tisztelték egymást az emberek. Nézeteltérésre akkor sem került sor, amikor 1976-ban egyesítették a szöKuraľany egyik rendezett, tiszta és virá gos utcája nemzeti bizottságé. Tulajdonképpen csere történt, mivel Viliam Búri mérnök, a nemzeti bizottság addigi elnöke lett a szövetkezet vezetője. A két tisztségviselő ember mindig, mindenben segíti és támogatja egymás törekvéseit. Munkájuk eredményességéhez nagyban hozzájárul Eugen Šuchter hnb titkárnak és Mikuláš Bieliknek, a pártszervezet elnökének az önzetlen támogatása is. Közös összefogással mozgósították a község lakosságát és a szövetkezet tagságát, aminek eredményeként új középületekkel és szociális létesítményekkel gazdagodott a falu. Továbbá mindig nagy gondot fordítottak és fordítnak a falu kulturális életének a fejlesztésére is. Jozef Klenko — amíg a szövetkezet elnöke volt — évről évre több száz jegyet vásárolt meg a CSEMADOK KB rendezvényére, a zselizi népművészeti fesztiválra. (Ma is ez a gyakorlat). — Nézze, szerkesztő elvtárs —, mondotta az elnök —, nekem mindenkor az volt a véleményem és ma is az, hogy a népművészet mindenkié. Olyan közös nyelven szól hozzánk, amit mindenki megérthet. Népeink táncai, szokásai és dalai mindannyiunk közös kincse. Ápolnunk, védenünk kell. Hozzásegít bennünket egymás jobb megértéséhez, becsüléséhez és tiszteléséhez, kialakult jó viszonyunk elmélyítéséhez ... — Nézetemet és véleményemet számtalanszor kinyilvánítottam a tagság és a falu lakói előtt: a mindennapi termelő munkában kell helytállnunk mindannyiunknak, nemzetiségre való tekintet nélkül. Igazán csak a közös gondok és örömek, a kézzel fogható, jó munkaeredmények kovácsolhatnak össze bennünket. Talán előbb járnánk, ha mindannyian így gondolkodnánk. — Nézze, szerkesztő elvtárs —, fűzte tovább szavait az elnök — elismerem, hogy nekem is lehetnek hibáim, bizonyára vannak is, hiszen ember hiba nélkül aligha él a földön, de képességeimhez mértem mindig igyekeztem helytállni és a társadalmat szolgálni. Ötvenöt éves vagyok. Ebben a korban az ember már gyakorta visszatekint a megtett útra. Előre nézve hosszabb távra tervezgetni már nem megy a ma-, gamfajtának. Tudja, azért mégis akad valami, ami hajtja az embert, s újabb erőt ád a mindennapi munkához: a gyerekeinek meg az unokáinak segíteni életük és jövőjük egyengetésében ... Semmi mást nem kívánok jobban, csak azt, hogy egyszer a mindenkorra oszoljanak szét fejünk fölül a nukleáris háború veszélyének a sötét felhői. Búcsúzáskor örömmel és melegen szorítottam meg Jozef Klenko felém nyújtott kezét. LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) 4