A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-02 / 49. szám
Minden társadalom, kor megteremti a maga szimbólumait, azokat a művészeti jegyeket, amelyek leginkább jellemzői. A huszadik század második felének szimbólumteremtő mestere Jakoby Gyula. (Született 1903. március 28-án, Kassán). Festészete a hatvanas évek táján válik többé, mint amit a zsánerkép fogalma takar. Jakoby azok közé tartozik, akik végtelenül szenzitíven érzékelik a kort. Látja a veszélyhelyzeteket, a fejlett civilizáció kórtüneteit, s ebben az ember helyzetét, védtelenségét, helykeresését, boldogság utáni vágyát. Érzékeli a vélt igazságok bonyolult láncolatát, s az ebből adódó hamis értékmérést, hogy hogyan ítélik meg sokszor az egyes ember tetteit vagy a művészi alkotást. Jakoby Gyula kendőzetlen őszinteséggel tárja fel az emberi kapcsolatok hierarchikus voltát. Rávilágít a művész helyzetére, a helyenként bohóc szerepét játszani kényszerülő alkotóra, akinek el kell magát és művét fogadtatnia a nagyközönséggel. A hatvanas évek elejétől jelenik meg Jakoby festészetében a fehér ló, mint a tisztaság, a romlatlanság, az igaz eszmények, az igaz emberi kiállás szimbóluma. Másutt vörösre festi lovát, amely a fehér panelházi falak közül kinyúlva hever az aszfalton. A magára maradt, társtalan ember drámáját sugallja ez a kompozíció. A nagyváros világát sűríti a lebegő, ujjai között cigarettát tartó profán Krisztus alakjában, mintegy mementóként, az időnként jelenünkben is megnyilvánuló durva életvitel ellen emelve szót. Az igénytelen, állhatatos szamár hol zöld, hol sárga színt kap, s mint az emberi lét közvetlen hozzátartozója jelenik meg vásznain. Ezt jelzi az idillt, nyugalmat árasztó Család (1965, olaj) c. képe és a Család sárga szamárral (1968, olaj) c. festménye. A szamár tulajdonképpen átvitt értelemben vett önábrázolás. E témakörből egyik legmegrázóbb alkotása A tragédia az arénában (1972, olaj). A porondon elvérző állatot próbálja új harcra, új életre serkenteni a zöld szamár. A reménytelenségben is reményt igyekszik táplálni e kompozíció nézőjében. Jakoby Gyula azok közé a festők közé tartozik, akik nem mutatnak nagy változásokat stílusbeli és formai kifejező nyelvükben. Jakoby témaválasztásában mindig megmarad a mindennapok eseményeinél. Ami stílusjegyeit illeti, posztimpresszionistaként indult. E korai képeinek jellemzője a benyomás, a festői meglátás domináns szerepe. Ezt a festői módot Halász-Hradil Elemér festőiskolájában 1923—1926 között, valamint Krón Jenő kassai szabad rajziskolájában sajátította el és tökéletesítette. Tudását a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti Istvánnál fejlesztette tovább 1926-tól 1928-ig, majd végleg visszaköltözött Kassára. Pályafutása összekapcsolódott a kassai avantgarde festészet képviselőinek: Kővári Szilárd, Jasszuch Antal, Bauer Szilárd, Collinásy György és Koloman Sokol tevékenységével. Jakoby Gyula erős, sajátos művészettel gazdagította a hazai piktúrát. Összeötvözte az expresszionizmus és a fauvizmus jellegzetességeit, ritmikus és dinamikus ábrázolásban szólva a máról. Művei jelzik programját, szándékát: mind jobban megismerni az élet dialektikáját, az ember tudatos közösségi létezését. Köszöntjük a nyolcvanéves művészt, jó egészséget és munkakedvet kívánva neki, hiszen számára a festés az életet, a létezést jelenti. Gratulálunk a rövidesen megjelenő Jakoby-monográfiához, amely nagy segítséget nyújt majd az életmű további részletes feldolgozásához. FARKAS VERONIKA Jakoby Gyula: Zenebohóc (olaj, 1964); a komáromi Dunamenti Múzeum tulajdona Prand! Sándor felvétele
