A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-02 / 49. szám
Hallottukolvastuk láttuk Innenonnan KIÁLLÍTÁS Szabó Sándor tájképei Azt hiszem, nem lehet okuk panaszra a komáromi és a Komáromba (Komárno) látogató művészetkedvelőknek, hisz a hallgatólagosan kulturális holtszezonnak elkönyvelt nyári-öszeleji hónapokban is folyamatosan váltották egymást a Dunamenti Múzeum képzőművészeti tárlatai. Vanek Imre kerámiaszobrainak és Osztényi Leander porcelánfestményeinek nagy sikerű tárlata néhány hete ért véget; a jövő év elejéig tart a múzeum képzőművészeti anyagából összeállított tárlat, s október első napjaiban nyílt meg Szabó Sándor tájképeinek kiállítása is. A lévai születésű, Bratislavában élő és alkotó, hatvankét éves Szabó Sándor ismert és elismert alakja a hazai képzőművészetnek, s másodízben szerepel már önálló tárlaton Komáromban is. Mostani kiállításán negyvenegy, Pöstyén (Piešťany) környéki tájképét láthatják a müvészetkedvelők. A tárlat anyagát végignézve úgy tűnik, mintha túlzsúfolt lenne a két kiállitóterem a negyvenegy képpel, s valahogy kissé egyhangúnak és szürkének tünnek-Szabó Sándor visszafogott színei is. És a kiállított képek jelentős részénél egyre erősödő hiányérzete támad az embernek; mintha valami kimaradt volna ezekből a képekből, ebből a tájból. A dinamika? Az élet? Az ember? Hegyes, dombos tájat ábrázol a művész, s az embernek akaratlanul is Bácskái gömöri dombjai jutnak az eszébe, s persze önkéntelenül is azokhoz hasonlít... Bármennyire is paradoxnak tűnik, Szabó Sándornak éppen a zöldben pompázó természetet, a „viruló tájat" megfogalmazó kompozícióin érezni leginkább ezt az élettelenséget, s éppen ott fedezhető fel az élet, ahol a tájban elhelyezett fák, bokrok ágainak határozottan kihangsúlyozott és puritán csupaszsága a kiszolgáltatottság és az elmúlás szimbólumaként asszociálódik az emberben, (pl. az Ezüst felleg; Vihar előtt, Hegyi út, Esőben, Az óreg kőbányánál. Út Rubinéba, Felhő alatt, stb.). Igen, ezek azok a képek, amelyek leghívebben tükrözik Szabó Sándor érzelemvilágát. Kár, hogy éppen ezekből a képekből van kevesebb a tárlat anyagában. Németh Gyula KÖNYV Bábi Tibor: Keresek valakit A Csehszlovákiai Magyar Írók sorozatában jelent meg Bábi Tibor; Keresek valakit című versgyűjteménye. (Sajnos, a könyvből nem lehet megállapítani, mikor jelent meg, mert ezt elfelejtették feltüntetni.) A verseket Zalabai Zsigmond válogatta, szerkesztője Kulcsár Ferenc. A válogatás Bábinak az érett költészetét és néhány eddig meg nem jelent versét mutatja be. Kár, hogy egy elő- vagy utószóban nem mutatja be valaki (például a válogató) Bábi Tibor költői arculatát is; munkásságának, pályaképének alakulását, hatását a felszabadulás utáni hazai magyar lírára. Ez a bemutató dolgozat szükséges lett volna azért is, mert Bábi több, mint öt éve meghalt, pályaképe új vonásokkal nem gazdagodhat s így végleges, tehát végérvényesen elemezhető. És meg is érdemelte volna. Ettől függetlenül, a válogató és a szerkesztő értő, hasznos munkát végzett. Amikor közel 30 esztendővel ezelőtt megjelent Bábi Tibor első verseskötete, a hazai magyar irodalmi közvélemény lelkesen vallotta: valami új, igazabb költészet van kialakulóban. Bábi hangjára már az első verseknél felfigyeltek. Az Új hajtások című antológiában megjelent verseivel kapcsolatban irta róla Fábry Zoltán; „Minden verse felfigyeltetö. Tud." Első kötetének (Ez a te néped) recenzense irta róla: „Bábi nevére nem elég felfigyelnünk, a nevét jól jegyezzük meg, mert ebben a fiatal szlovákiai magyar költőben valami újszerű, valami megkapó és merész jelentkezik ..." Bábiban nem is csalódott a közvélemény. A barát és pályatárs verseit olvasgatva szinte meghökkenek, milyen jó költő volt Bábi. Fokról fokra tágul és mélyül költői világa, egyre összetettebben, vonzóbban tudja elmondani érzéseit és gondolatait, bizakodását és csalódásait, s utolsó verseiben a magárahagyottság béklyójában vergődő szív társak utáni vágyódását. Egyik legutolsó versében megrázó és felkavaró strófákban üzeni: „Csak a dolgos kéz, csak a munka szeret; olyan egyszerű és csoda mégis, hogy értő és szelíd érintésükre átlelkesül a hideg érc, a kő, fém, pihenő szerszám." A „Forrás éneke" vagy a „Könny a mikroszkóp alatt" testámentum is, sorsszimfónia is, egy érzékeny lélek készülődése az elmúlásra és — reméljük — a megmaradásra. —dénes— HANGLEMEZ Vük Olvashattuk a könyvet, láthattuk a televízióban a meseregényt, s most a Magyar Rádió és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jóvoltából — lemezről is hallhatjuk a Fekete István csodás állattörténetéből készült hangjátékot. Jó ötlet, dicséretre méltó vállalkozás és sikeres megvalósítás. így jellemezhetjük röviden a hanglemez születésének folyamatát. Továbbá elmondhatjuk, hogy a kedves állatfigurákat (Vukot, Kagot, Karakót, Sutot stb.) kiváló magyar színészek elevenítik meg. A Foxi Maxiból és más rajzfilmekből ismert Csákányi László és a többi színész hangján szinte megelevenednek képzeletünkben. A lemez borítóját is meg kell dicsérnünk. Egyszerű, ötletes, ízléses, egyszóval hibátlan. A bájosan „mosolygó" rókakölyök képe bátorít kicsit-nagyot a hanglemez megvételére. Én sem tudtam ellenállni a kísértésnek. S ezután — az első meghallgatáskor — ért a váratlan meglepetés: sem a hangjáték előtt, sem pedig utána, és sehol közben nem hangzott fel a fülnek oly kedves, s a köztudatban a Vukkal má elválaszthatatlanul öszszenött zene, a rókalegény érkezését hirdető bájos dalocska. A király megjött, de fanfárok nerh köszöntötték ez esetben. Megvallom őszintén, ez valahogy betöltetlen űrt hagyott bennem. A hiányérzetet, melyet a kis dal elmaradása okozott, nem pótolta sem a kiváló színészgárda, sem a kedves történet, sem pedig a szép borító. S ahogy nekem nem, valószínűleg a gyerekeknek sem. Fekete Istvánt leszámítva, mert — bár érdeme vitathatatlan — ő már nem szólhatott bele a hangjáték felvételébe, összesen tizennyolc nevet számlálok a lemezborítón. S ki tudja, hányán voltak még, akik valamiképpen befolyásolhatták volna a felvétel sorsát?! A dalocska egyiküknek sem hiányzott? Miért éppen nekünk hiányzik? Ennyire muzikálisak lennénk? Fehér Péter TELEVÍZIÓ Fellini: Országúton „Mikor a valóság helyett egy álvalóságot találtak ki az emberek ámítására, ők az igazi valóságra lettek kíváncsiak; akkor a dokumentumszerűen hű valóságábrázolásra volt szükség. Most viszont, hogy a valóság már kimondható és tanulmányozható, egy normális és lapos valóság birtokában költőkké kell válnunk. Mindenfélét ki kell találni, hogy mondandónkat közölhessük. Már nem elég a puszta dokumentum" — nyilatkozta annak idején Fellini, az „Országúton" költője. Időtálló remekművet láttunk újra a Magyar Televízió kettes műsorában. Fellini épp harminc esztendeje készített „La strada" című filmjét. Honnan tudom, hogy remekmű? E sorok írója négy-öt esztendővel látta ezt a filmet az elkészülte után, tehát éppen egy negyed százada, s azóta csak most találkozott vele újra, noha olvasni-hallani róla talán a kelleténél is többet olvasott-hallott, oka van hát arra, hogy kételkedjen benyomásaiban: nemcsak a tekintélyek nyilatkozatai teszik-e, hogy ilyennek lássa újra az eleddig mindössze egyszer, jó régen látott filmet. Mégis úgy gondolom, remekművet láttunk. Ha semmi más miatt nem, akkor csupán a két, azóta ugyancsak befutott (s épp a film révén befutott) utolérhetetlen színész: Giulietta Masina és Anthony Quinn miatt. „Bámulatos Giulietta Masina játéka. Fintorai, gesztusai, szerény mimikája, takarékos, bár szertelennek látszó mozgása a filmművészetben szokatlanul mély kultúrára vall. Sugárzik belőle a belső derű, a lelki szegények boldog tisztasága" — írja Nemeskürty István Fellini-monográfiájában. S nem kevésbé bámulatos, természetesen Anthony Quinn a nyers és durva Zampano szerepében. Ám legyünk igazságosak: az „Országúton" nem(csak) miattuk remekmű, illetve, hogy egészen pontosak legyünk, többek között azért is remekmű, mert a rendező parabolájához megtalálta e két adekvát művészt, akik hússal-vérrel telítették meg a Fellini-megálmodta szereplöpárost. Igaza van Nemeskürty professzornak, ez a történet valóban olyan, mint a középkori moralitások: „A filmmese szerkezetéből világosan kitűnik, hogy a rendező annyi jó és rossz film, regény, dráma konfliktusait a végső alapképletté egyszerűsítette. Ezt a Gelsomina-Zampo-Bolond hármast könnyűszerrel beöltöztethetnénk bármilyen ruhába, betehetnénk őket bármilyen társadalomba." Amiből is persze nem az következik, hogy ez a gyöngéje, mégha remekmű is, hanem éppen az ellenkezője az igaz: azért remek^ mű, mert az egyébként (valljuk meg) elég banális-szentimentális história az egyetemes jelképek rangjára emelkedik. Ahogyan a mítosz. (cselényi) 1976-ban határozták el, hogy a nemzeti és szociális felszabadulásért küzdő harcosok emlékére Moszkvában egy monumentális emlékművet állítanak. A neves szovjet képzőművész Lev Kerbel megvalósította az elképzelést, mint ahogyan azt a fenti kép dokumentálja. A hazaiak és a turisták szórakoztatására egy sajátos műfajt talált ki egy bécsi festő: színes krétával Tizian inspirálta képeket fest az aszfaltra. Legény a javából! — mondhatják a svájciak Sepp Anbauenre. aki 3,39 m távolságra hajította ezt a képen is látható 83,5 kilogrammos követ. Svájcban az alpesi játékok ideje alatt különböző sportágakban vetélkednek a „legerősebb férfi" jelzőért, az idén kőhajításban Sepp Anbauer állta leginkább a próbát. 8
