A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-25 / 48. szám
tünk, egymás mellett látva a gipszmintát a végleges alkotással. Ilyenek O'Sullivan gróf mellszobra (gipsz és bronz), Hans Makart festő képmása (patinázott gipsz és bronz), Gladiátorok (polikrómozott gipsz és bronz), Carolus Heiller mellszobra (színezett gipsz és carrarai márvány). Kisplasztikái is kiemelkedő értékűek. A Gladiátorok (1880) erőteljes dinamikával ábrázolja az arénában folytatott élethalálharcot, de egyben csodálatos anatómiai tanulmány is. A Bécsi szobalány (1893) nevű szobra intimitása mellett nagyszerű stiláris korkép. A Johann Strauss (1887) szobor mint dirigenst ábrázolja a valcerkirályt. A kiállításon Tilgnernek több emlékműterve illetve vázlata is látható volt. Wolfgang Amadeus Mozart, Liszt Ferenc, Johann Wolfgang Goethe személyével behatóan foglalkozott a művész, a mellszobrok több változatát is elkészítette. Meg kell itt jegyezni, hogy az 1884-ben készült Liszt-portré a kortársak véleménye szerint a legsikerültebb Liszt-portré a kortársak véleménye szerint a legsikerültebb Liszt-képmás egyáltalán. Ennek a patinázott gipsz modellnek az alapján készült a pozsonyi és a soproni Liszt-emlékmű. Külön dicséretet érdemel, hogy a kiállítás látogatói vetítettképes előadáson ismerkedhettek meg Tilgner Oszkár életútjával és a Bratislavában elhelyezett szabadtéri alkotásaival : a Városi Színház előtt felállított Ganymedész-kúttal, a Hummel-emlékművel, (az úttörő palota kertjében), A nimfa elrablásával (a Szlovák Nemzeti Galéria és a Mirbach-palota udvarán) és a Liszt Ferenc emlékművel (Rudnay tér). LEHEL ZSOLT kockázatot is vállalva. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd a hallgatók véleménye dönti el. Nemsokára Vilnyuszban lépek fel a „Borisz Godunov"-ban, az opera újabb változatában. A tallirii „Esztonia" Színház meghívott az opera eredeti változatának felvételére. Meg akarjuk ismertetni a hallgatókat az igazi Borisszái, amilyennek a zseniális Muszorgszkij megalkotta eredetileg, a szerkesztők és hangszerelők mindennemű beavatkozása nélkül. Ugyancsak rövidesen sor kerül. A. Dargomizsszkij „Ruszalka" című operájának felvételére a Nagy Színház együttesével. Tervbe van véve más operák felvétele is, erről azonban még korai lenne beszélni. Az idén sok vendégszereplés vár rám. A bécsi operaházban Rossini „A sevillai borbély" című operájában lépek fel, a Covent Garden-ben Gounod „Fausf'-jában, Finnországban pedig Verdi „Don Carlos"-ában. Ezenkívül előadásokat fogok tartani Helsinkiben a Sibelius Akadémián és a budapesti Zeneművészeti Főiskolán. — Előfordult-e már művészi pályafutása során, hogy valamelyik operát előbb énekelte lemezre, s csak azután játszotta színpadon is? — Rendszerint azt szoktam lemezre énekelni, amit színpadon már eljátszottam. De van ellenpéldám is. Münchenben az Ariola vállalat felkérésére közreműködtem Donizetti „Don Pasquale" című operájában. Egy évvel ezelőtt pedig elkészült Donizetti „Szerelmi bájitaľ'-ának felvétele. Most színpadon is fellépek ezekben a szerepekben. Az új idényben a bécsi operában játszom el a „Don Pasquale" címszerepét. Remélem, eijátszhatom majd Dulcamaro doktor szerepét is színpadon a „Szerelmi bájital"-ban. Ennek az operának a felvétele rövid időn belül piacra kerül a Melogyija gondozásában. » ÉVADNYITÓ BEMUTATÓ A MAGYAR KOMÁROMI (KOMÁRNO) ' •• • VÖRÖSMA Vörösmarty Mihály drámaírói életművének egyik szellemi kristályosodási pontja ez a klasszikus magyar irodalom romantikus tragédiái közé sorolható, ritkán játszott színpadi alkotás. A Czillei és a Hunyadiak koncepciója nagyvonalú, a feszültséget nemcsak a hatalmas Írói lélegzetvétel, hanem az elgondolás szellemi építkezésének nagy íve is hitelesíti, és így nem véletlenül került egy tervezett, a valóságban azonban soha meg nem született drámatrilógia élére. Ez a szomorújáték — amelynek ősbemutatója 1844 júniusában volt a pesti Nemzeti Színházban — a csipkelődések és intrikák, gonoszságok és vad szenvedélyek, küzdelmek és gyilkolások, hitek és hitetlenségek, tehát a történelem ősidők óta ismétlődő jellemzőivel szólaltatja meg egyszerre a Hunyadiak nagyságát és gyengeségét, marakodását és torzsalkodását — ami a kiváló hazafinak számító Vörösmarty számára nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy ne csak kifejezze aggodalmát a nép és az ország sorsa fölött, hanem ezt a fölfogását egyben a mű igazi fundamentumává is tegye. Természetesen, a történelmi múltat az idő. az elkövetkező századok más-más oldalról szemléltetik. Ezért klasszikust játszani ma annyit jelent mint elfogadni a kihívást; a múlt században, vagy a még korábban élt klasszikus szerző alkotását színrevinni pedig — kísérlet. Kísérlet szándékainak megértésére, e minden korokban sokértelmü alkotások értelmezésére — a jelenkor szabályai s az újraalkotók szemlélete, indulatai szerint. Más szavakkal mondva: a lényeg abban rejlik, hogy napjaink művésze (esetünkben a dramaturg, a rendező és nem utolsósorban a színész) miben véli meglátni az adott darab mai jelentését, illetve a szerző által kínált értelmezési és megjelenítési lehetőségek közül ki-ki mit tart újrafogalmazásra érdemesnek? Különösképpen egy olyan darab esetében, mint a Czillei és a Hunyadiak, ahol a színpadon megelevenedő cselekmény meglehetősen rusztikus és statikus; s az összeütközés elsősorban gondolati és etikai síkon zajlik, a konfliktus pedig a különböző jellemek és szándékok ellenpontozott egymásmellettiségéböl bomlik ki. A Magyar Területi Színház komáromi együttesének évadnyitó premierje mind az előadás végkicsengése, mind a műsorfüzetben foglaltak tanúsága szerint a Hunyadiak és Czillei Ulrik párharcából az emberi torzsalkodás kis vagy nagy közösségben, de egyaránt végpusztulással fenyegető veszélyére figyelmeztet. Ebből a leszűkített, s így a kritikusi „számbavétel" egyetlen reális alapjául szolgáló nézőpontból értékelve komáromi játékszínünk október végén látott bemutatóját, elsősorban az tűnik eldöntendőnek: hogyan nézzük Konrád József legújabb, a magyar klaszszikusok hagyományait ébresztgető színpadi munkáját? Az erős egyéniségre valló rendezői pályafutás eddig elért sikereinek folytatásaként, avagy a Kucman Eta és Dráfí Mátyás visszatértével megerősödött társulat maga-Czillei és Ágnes — Boráros Imre és Kuc man Eta Mák Ildikó (Gara Mária) és Holocsy István (Hunyadi László) Nagy László felvételei sabb művészi célok felé igyekvő „edzésprogramjának" fontos próbájaként? Mert ha szigorúan Konrád József rendezői munkásságán belül akarjuk elhelyezni ezt a Vörösmarty-produkciót, akkor annyival okvetlenül tartozunk az igazságnak — és a korábbi, valóban kiemelkedő rendezői teljesítményeknek ’ —, hogy leszögezzük: színvonalas, korrekt, szépen kivitelezett, biztos kézzel irányított előadást láttunk; olyasmit, aminél viszont művészileg volt már jobb is jeles rendezőnk életművében. Ebből az előadásból ugyanis, a zárókép pillanatait kivéve, mindenekelőtt az derül ki világosan, hogy mit nem akart a rendező. Tény és való, a publikum a „Czillei és a Hunyadiakéban nem a régen elfelejtett iskolaleckét látja viszont, nem a magyar romantika fennkölt klasszikusát, nem a daliásán szavaló hősöket, nem egy színes történelmi képeskönyvet, nem a közönségtoborzási programba illeszkedő könnyed színházi estét. Ez így nem is lenne baj, sőt! Kár viszont, hogy nézőileg erősen megkésve, a már szinte minden drámai jelentéstartalom nélkül elhangzó két-három zárómondat teszi csak nyilvánvalóvá, hogy rendezői felfogás dolgában Konrád József milyen gondolati és értelmezési lehetőségeket keresett a darab színpadra állításának elhatároztakor. Mindez, sajnos, leszállítja a drámai tétet, és főképpen a tempótlanabbra sikeredett első felvonás ad kevés fogódzót a mai konfliktust (is) rejtő műhöz, ahhoz, hogy a rendező milyen értelmezési lehetőségeket ajánl. Az első felvonás, sajnos, úgy pereg előttünk, mintha színész és rendező pusztán krónikása akarna lenni a régmúlt történelem eseményeinek. Az előadás gondolati síkja így az általánosabb, filozófikusabb régiókba sem kerül el, de arra sem utal, hogy mi az, ami a színpadon megelevenedő figurák magatartásából és sorsából általánosan érvényes az emberre, elsősorban a ma emberére. Mindezt csak a több színpadi és dramaturgiai funkciót teljesítő török kém közli a nézővel, mintegy didaktikus zárótételként. De mert a dráma központi gondolatát nem sikerült eladdig eléggé hangsúlyosan kibontani, a történelmi példázat összegezésének szándéka pusztán prózában üzent útravalóvá sikeredik. Szó se róla, így is elfogadható, így sem lapos ez az előadás, de a dráma kínálta bonyolult belső ellentétrendszer pontosabb értelmezése nemcsak élvezhetőbb, de művészileg is értékesebb produkciót eredményezhetett volna. Az előadás legjobb alakítását Boráros Imre nyújtja, aki lefojtott szenvedéllyel és tiszta emberábrázolással jeleníti meg Czillei Ulrik alakját. Kiemelkedőnek tartom Kucman Eta játékát is. Kitűnő színésznőnk Ágnes szerepében ritka érzékkel tárja elénk, mint kerül csapdába és mint sodródik tragédiába az olyan nő, aki eleinte gyanútlanul, később dacból ölti magára a feslettség cifra köntösét. Hunyadi László szerepét Holocsy István játssza, aki gondosan ügyel arra, hogy a figura belső vívódásait is, a bizonyosságért folytatott emberi küzdelem forrósagat is a néző elé tárja. Természetesen, az előadás többi szereplője (Lörincz Margit, Mák Ildikó, Turner Zsigmond, Fazekas Imre, Pőthe István, Dráfi Mátyás, Ropog József, Tóth László, Bugár Gáspár és Fabó Tibor) is igyekezettel, s ami ennél sokkal fontosabb: különösebb hiba nélkül látta el feladatát. Kopócs Tibor díszlete mozgástérnek kitűnő, atmoszférateremtő jelentősége viszont sokkal kevesebb. Dobi Géza okos szakértelemmel válogatott zenéje jól szolgálta az előadás hangulatát. MIKLÓSI PÉTER 15
