A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-18 / 47. szám

A KÖZÖNSÉG SZÍVÉBE ZÁRTA (Máté Péter hangversenyéről) A Bratislavai Zenei Ünnepségekre hagyomá­nyosan október első felében kerül sor. A rendezvény rangja és hímeve az utóbbi idő­ben megnövekedett. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy a hangversenyek telt ház előtt zajlanak, és a hazai közönségen kívül külföldről is érkeznek érdeklődök. Már a koncerteken szereplő művészek, kamara- és szimfonikus zenekarok neve is érdeklődésre késztet. A fesztivál nemzetközi tekintélyét az is nagyban emelte, hogy az UNESCO beso­rolta rendezvény-naptárába, és az AEFM (Európai Zenei Fesztivál Szövetség angol röv.) saját rendezvényeként tartja számon. Az idén is megrendezték az UNESCO véd­nöksége alatt a Fiatal Előadóművészek Nem­zetközi Fórumát. Ezen pályakezdő hangsze­res előadóművészek mutatkoztak be. Cseh­szlovákiát — nagy-nagy örömünkre — egy itteni fiatal magyar zongoraművész-növen­dék, Máté Péter képviselte. A szerénységéről ismert, törékeny pelsőci (Plešivec) fiú édes­apja nyomdokain haladva jutott el a bratis­lavai Vigadó (Redoute) impozáns hangver­senytermébe. Édesapja annak idején a CSMTKÉ tagjaként, s jelenleg a gömörhorkai Sajó Völgye vegyeskar karnagyaként tevé­kenykedik. Fia, Péter a zongoraművészetet választotta hivatásául. Neve már nem ismeretlen a komoly zene rajongóinak körében. A kassai (Košice) kon­zervatórium elvégzése után tavaly ősszel ke­rült a F*rágai Zeneművészeti Akadémia zon­goraszakára, ahol Valentina Kameníková lett a tanárnője. Máté Péter 1978-ban — tizenhat évesen — aratta első jelentősebb sikerét, amikor második lett Hradec Královéban a Bedrich Smetana nemzetközi előadói versenyen. Ezt a sikerét két évvel később megismételte. 1979-ben és 1981-ben pedig első lett zon­gorajátékával a szlovákiai konzervatóriumok növendékeinek országos versenyén. Tavaly ismét indult a fiatal előadóművészek ezúttal Trencsénteplicén (Trenč. Teplice) megrende­zett szlovákiai versenyén, s itt is első lett, azonkívül kiérdemelte a zenekritikusok díját. Ezek az eredmények országszerte ismertté tették a nevét és megnyitották előtte a hangversenytermek ajtaját. A most 23 éves Máté Péter a Fiatal Előadóművészek Nemzetközi Fórumán Bar­tók Béla III. zongoraversenyét adta elő. A III. zongoraverseny dinamikáját és dallamvilágát a fiatal zongorista meggyőző hitelességgel adta vissza, de úgy, hogy a mű mondanivaló­ját saját érzéseinek kohézisében újra formál­va tolmácsolta, magával ragadva a zsúfolá­sig megtelt hangversenyterem közönségét. Játéka mégsem volt hivalkodó. Személyisé­ge szerényen meghúzódott a zongoramű fénylő, olykor szikrázó hangzásai mögött. Ujjai alól a szerző, Bartók Béla beszélt, gyakran ismerős, népdalszerű dallamszaka­szokkal, amelyek úgy tündököltek a zongora­­versenyben, mint díszes omamentumok az országokat és kontinenseket összekötő zenei boltív homlokzatán. Igen szép volt a beveze­tő Allegretto tétel indítása, amit a zenekar és a zongora gondolat- és érzelemfakasztó dal­lamváltásai követtek. Csupán a tétel záró részében a visszatérő alapmotívum mélyebb tónusai maradtak a felszín alatt, elsősorban a zenekar harsogása miatt. Ennek ellenére a prágai FOK Szimfonikus Zenekar és fiatal karnagya, Stanislav Macura végig jól átérez­­te az alkotás vezérgondolatát. A karnagy magabiztos vezénylése, mozdulatainak pon­tossága és érthetősége nagyban segítette Máté Péter teljesítményét. Ugyanígy a zene­kar tagjai is minden igyekezetükkel és játék­tudásukkal hozzájárultak a versenyszereplés sikeréhez és a produkció után őszinte elis­meréssel tapsoltak, csatlakozva a közönség­hez, amely többször is visszaszólította Máté Pétert a pódiumra. A fiatal zongorista végül ráadásként egy Bartók-zongoraszonátával köszönte meg a szűnni nem akaró tapsot. DEBRŐDI D. GÉZA olykor említést tesznek egy-egy szlovákra fordított csehszlovákiai magyar könyvről is, de az áttekinthetőség kedvéért egy ilyen bibliográfiára mindenképpen szük­ség lett volna. S ha már a tájékoztatásról esett szó, érzésem szerint nagyon hasznos lett volna, ha a kötetben említett jelentő­sebb költőkről. írókról rövid életrajzot is közreadtak volna, hiszen az egyes tanul­mányokban jószerével csak az írásaik sze­repelnek. Mindeme fogyatékosságai ellenére a „Madarská literatúra v ČSSR" figyelemre méltó munka, s az első olyan könyv Szlo­vákiában. amely megpróbálta felvázolni a felszabadulás utáni csehszlovákiai ma­gyar irodalom történetét. Egy kissé lehan­goló, hogy mindmáig várnunk kell egy hazai magyar csehszlovákiai magyar iro­dalomtörténet megszületésére, annál is inkább, hiszen Magyarországon időközben már napvilágot látott Görömbei András monográfiája is. Talán ezzel is magyaráz­ható, hogy ez a szlovák nyelvű összefogla­lás nemcsak a szlovák, hanem a magyar olvasók érdeklődésére is számot tarthat, s rövid időn belül eltűnik a könyvesboltok­ból. A Tarisznyás meséi Az ember e cím hallatán-olvastán akarat­lanul is felkapja a fejét: vajon ki a csoda lehet az a Tarisznyás, akinek egy könyvre­­való meséje van? Aztán belelapoz a szé­pen illusztrált könyvbe, elolvassa az első mesét — amely történetesen egy pákosz­­tos nyusziról szól —, majd a másodikat, harmadikat és így tovább, mígnem észre­vétlenül a végére ér, és őszintén sajnálja, hogy csak ilyen kevéske mese került egy­más mellé. Mert Tarisznyás meséi nagyon kedves történetek; nincs bennük semmi kimódoltság, eröltetettség, s még csak kioktatni sem akarnak minden áron, en­nek ellenére nagyon sok érdekes informá­ciót közölnek a legkisebb olvasókkal, akiknek ezt a könyvet szívesen a kezükbe adnám, ha nem tudnám, hogy már csak elvétve kapható egyik-másik könyves­boltban. Tarisznyás a tehetséges fiatal költő, So­­óky László teremtménye. Jaksics Ferenc illusztrációja szerint egy kissé köpcös, jóságos arcú, pipázó bácsika, aki egy ha­talmas tarisznyával jár-kel a világban, is­meri a környék összes madarát és négylá­búját, de még a bogarakat és az erdei manókat is; mindenki tiszteli és szereti ót, s aligha kell különösebb jóstehetség hozzá, hogy megjövendöljük: a gyerekek is hamarosan összebarátkoznak vele. Ta­risznyás legnagyobb leleménye, hogy ö úgy mondja a meséit, mintha azok nem is mesek, hanem igaz történetek lennének, sőt igen gyakran ö maga is jelen van bennük: „Egy júniusi reggelen, olyan ko­rán, hogy még Persei néni sem kezdte el reggeli pletykálkodását, elindultam a Ke­rek-tó felé, hogy eleget tegyek Ruca Re­beka meghívásának. A fiatal vadrécék első repülését kellett volna megnéznem, hogy hírül adhassam a gyerekeknek: ideje lenne elkezdeni a nyári vakációt, mert szárnyra kaptak már a tavaszi tökésru­­cák." így indul például a Manó-Manó me­séje, de idézhetnék másokból is. Tarisz­­nyás-Soóky jó megfigyelő, kitünően isme­ri a természetet, a növények életét és az állatok szokásait, de legalább olyan nagy­szerű ismerője a gyermeki léleknek is. Tudja, mivel keltheti fel igazán egy 6—8 éves gyerek érdeklődését, s jól érzi azt is, mikor kell fordítani a cselekményen, ha nem akarja, hogy ellankadjon a figyelem. A mesék szereplői jellegzetes emberi tu­lajdonságokkal vannak felruházva, ezek felismeréséhez még a gyermekek részéröl sem kell különösebb erőfeszítés; ez min­denképpen az Írót dicséri, hiszen egyszerű eszközökkel, a szükségesnél nem több szóval, mégis hangulatosan, remek érzék­kel keltette életre hőseit, akiket szinte kivétel nélkül a szívünkbe zárhatunk, hi­szen ha akadnak is hibáik, azért alapjában véve jók. vagy elöbb-utóbb jó útra fognak térni. Tarisznyás most épp egy tucat mesét mondott el nekünk. Remélhetőleg nem­csak ennyi volt a tarisznyájában, hanem maradt legalább egy újabb könyvre való is. Azt hiszem a gyerekek óhaját is tolmá­csolom, amikor azt kérem Soóky László­tól: ne tartóztassa sokáig magánál Tarisz­­nyást hanem minél hamarabb küldje öt újabb tizenkét mesével hozzánk. LACZA TIHAMÉR 15

Next

/
Thumbnails
Contents