A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-11 / 46. szám

ANTON PAVLOVICS CSEHOV Szörnyű éjszaka Ivan Petrovics Panyihigyin elsápadt, lej­jebb csavarta a lámpát, és izgatott han­gon elkezdte: — Sötét, áthatolhatatlan köd ülte meg a földet, amikor ezernyolcszáznyolcvan­három karácsony éjjelén hazafelé tartot­tam az azóta jobblétre szenderült bará­tomtól, akinél egy késő éjszakába nyúló spiritiszta szeánszon vettem részt. Ki tud­ja, miért, az utcák, amelyekén keresztül­mentem, nem voltak megvilágítva, s jó­formán tapogatózva jutottam tovább. Moszkvában, a Nyitott sírbolt utcában laktam, Trupov hivatalnok házában, vagy az Arbat egyik Isten mögötti zugában. Nehéz, nyomasztó gondolatok gyötörtek menet közben .. . ..Életed alkonyához közeledik ... Tarts bünbánatot.. Ezeket a szavakat Spinoza mondta, aki­nek szellemét sikerült megidéznünk a sze­ánszon. Megkértem, hogy ismételje meg, s a csésze alja nemcsak hogy megismétel­te, de még hozzá is tette: „Ma éjjel." Nem hiszek a spiritizmusban, de a halál gondo­lata, sőt a halálra való célzás elcsüggeszt. Uraim, a halál elkerülhetetlen. Mindenna­pi dolog, de a halál gondolata mégis ellen­szenves az emberi természetnek ... Ak­kor éjjel ott beburkolt az áthatolhatatlan hideg homály, és szemem előtt veszettül keringtek a vizes hópelyhek, fejem felett pedig panaszosan nyögdécselt a szél, kö­rös-körül egyetlen élő lelket sem láttam, egyetlen emberi hangot sem hallottam, lelkemet meghatározhatatlan és megma­gyarázhatatlan rettegés töltötte el. Én, aki előítéletektől mentes ember vagyok, siet­tem, féltem hátrafordulni, körülnézni. Úgy rémlett, ha hátrafordulok, feltétlenül szembetalálom magamat a halállal, kísér­tet képében. Panyihigyin mélyet sóhajtott, felhajtott egy pohár vizet, és folytatta. — Ez a meghatározatlan, de az önök számára is érthető rettegés akkor sem hagyott el, amikor felértem a Trupov ház harmadik emeletére, kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobámba. Szerény ottho­nom sötét volt. A kályhámban sírdogált a szél, kopogtatta a szellözőnyílás ajtaját, mintha meleget kérne. „Ha hihetnék Spinozának — mosolyod­­tam el —, ma éjszaka e sírás kísértetében meg kell halnom. Mégiscsak borzasztó!" Gyufát gyújtottam .. . Dühödt szélro­ham száguldott végig a háztetőn. A halk sírás veszett bömböléssé fajult. Va­lahol lent egy félig beszakadt ab­­lakredöny csattogott, s kály­hám ajtaja panaszosan sivitott segítségért. . . D-ŕ „Rossz a hajléktalanoknak ilyen éjsza­kán" — gondoltam. De nem volt ez alkalmas idő arra, hogy átadjam magam az ehhez hasonló gondo­latoknak. Mikor kénes gyufám kékes lángja fellobbant, és tekintetemet körül­­jártattam a szobán, váratlan és rettenetes látvány tárult elém. Milyen kár, hogy a szélroham nem oltotta el a gyufám! Akkor talán semmit sem láttam volna, s hajam nem állt volna az égnek. Felkiáltottam, hátrahököltem egy lépést, és teljesen el­rémülve, kétségbeesve, elképedve huny­tam be a szemem . . . A szoba közepén egy koporsó állott.. . A kék fény nem sokáig égett, de mégis sikerült meglátnom a koporsó körvonala­it.. . Láttam a csillogó, rózsás, selyembro­kát leplet, az aranyozott keresztet a fede lén. Uraim, vannak dolgok, amelyek örök­re emlékezetünkbe vésődnek, még akkor is, ha csak egy rövid pillanatig látjuk azokat. így volt ezzel a koporsóval is. Egyetlen pillanatig láttam, de emlékszem rá a legapróbb részletekig is; középterme­tű halott számára készült, és rózsás színe után ítélve, bizonyára fiatal lánynak szán­ták. A drága selyembrokát, a koporsó faragott lábai, valamint a bronzfogantyúk — mindez arra mutatott, hogy a megboldo­gult gazdag volt. Hanyatt-hom­lok rohantam ki a szobám­­nem gondolkoz­tam, nem fontol­gattam semmit, csak a kimondhatatlan rettegéstől űzve menekültem le a lép­csőn. A folyosó meg a lépcső sötét volt, lábam belegabalyodott a bundám szélébe, valóságos csoda, hogy nem gurultam le, és nem törtem ki a nyakamat. Az utcára érve egy nyirkos lámpaoszlophoz támasz­kodtam, es igyekeztem megnyugtatni ma­gamat. Szivem hevesen dobogott, lélegze­tem elakadt... A jelenlevő hölgyek egyike kissé feljebb csavarta a lámpát, és közelebb húzódott az elbeszélőhöz, aki így folytatta: — Nem csodálkoztam volna, ha szo­bámban tűz, tolvaj, vagy veszett kutya fogad . . . nem csodálkoztam volna, ha le­omlik a mennyezet, ha beszakad a padló, vagy összedőlnek a falak ... ez valahogy természetes és érthető. De hogyan kerül a szobámba a koporsó? Honnan? Egy drága női koporsó, amit nyilvánvalóan valami­lyen fiatal arisztokrata nőnek készítettek — hogyan kerülhetett egy kishivatalnok szegényes szobájába ? Üres-e, vagy holt­test is van benne? S ki ez a halott nő, ez a gazdag fiatal lány, aki idő előtt eltávo­zott az életből, és ilyen különös és ször­nyű látogatással gyötör? Kínzó titok! „Ha nem csodával, akkor bűnténnyel állok szemben" — villant át agyamon. Sehogy sem jöttem rá a rejtély nyitjára. Távollétemben az ajtó zárva volt, és csak legközelebbi barátaim tudták, hol lelhetik meg a kulcsot. Ök nem hozhatták oda a koporsót. Arra is gondoltam, hátha téve­désből szállíttatta a koporsót a koporsó­készítő. Eltéveszthették az emeletet vagy az ajtót, és így nem oda vitték be a koporsót, ahova kellett volna. De ki ne tudná, hogy a mi koporsókészitöink addig nem hagynak el egy lakást, amíg ki nem fizetik a munkájukat, vagy legalább borra­valót nem kapnak7 „A szellemek megjósolták nekem a ha­lált — gondoltam. — Talán egyidejűleg koporsóval is el akartak látni." Uraim, én nem hiszek, nem is hittem a spiritizmusban, de a véletlennek ilyen összjátéka még egy filozófust is misz­tikus hangulatba kergethet. „Hát ez mind ostobaság, és olyan gyáva vagyok, akár egy iskolás gyerek — döntöttem el magam­ban. — Optikai csalódás lehe­­az egész — és semmi más! Hazamenet olyan ko­mor hangulatban voltam, hogy nem csoda, ha ki­merült idegeimmel ko­porsót láttam ... ter­mészetesen optikai csaló­dás! Mi egyéb lehetne?" De az utcán nem maradhattam, a hózáporban meg a hidegben. A havas eső korbácsolta arcom, a szel haragosan cibálta bundám szár­nyát, a sapkámat... Dideregtem, és szörnyen átáztam. Mennem kellett, de .. . hová? Ha visszatérek laká­somba — akkor újra kiteszem magam annak a kockázatnak, hogy megpillantom a kopor­sót, s ezt a látványt nem lett volna erőm elviselni. Körös­­körül sehol egy élőlény, sehol egyetlenegy emberi hang, s kettesben a koporsóval, mely­ben talán egy holttest fekszik, talán meg az eszem is elvesztem. Elhatároztam, hogy elmegyek aludni Upokojev barátomhoz, aki, mint tudják, később agyonlőtte magát. A Halott utcá­ban, Cserepov kereskedő házában volt egy bútorozott lakása. 10

Next

/
Thumbnails
Contents