A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
ANTON PAVLOVICS CSEHOV Szörnyű éjszaka Ivan Petrovics Panyihigyin elsápadt, lejjebb csavarta a lámpát, és izgatott hangon elkezdte: — Sötét, áthatolhatatlan köd ülte meg a földet, amikor ezernyolcszáznyolcvanhárom karácsony éjjelén hazafelé tartottam az azóta jobblétre szenderült barátomtól, akinél egy késő éjszakába nyúló spiritiszta szeánszon vettem részt. Ki tudja, miért, az utcák, amelyekén keresztülmentem, nem voltak megvilágítva, s jóformán tapogatózva jutottam tovább. Moszkvában, a Nyitott sírbolt utcában laktam, Trupov hivatalnok házában, vagy az Arbat egyik Isten mögötti zugában. Nehéz, nyomasztó gondolatok gyötörtek menet közben .. . ..Életed alkonyához közeledik ... Tarts bünbánatot.. Ezeket a szavakat Spinoza mondta, akinek szellemét sikerült megidéznünk a szeánszon. Megkértem, hogy ismételje meg, s a csésze alja nemcsak hogy megismételte, de még hozzá is tette: „Ma éjjel." Nem hiszek a spiritizmusban, de a halál gondolata, sőt a halálra való célzás elcsüggeszt. Uraim, a halál elkerülhetetlen. Mindennapi dolog, de a halál gondolata mégis ellenszenves az emberi természetnek ... Akkor éjjel ott beburkolt az áthatolhatatlan hideg homály, és szemem előtt veszettül keringtek a vizes hópelyhek, fejem felett pedig panaszosan nyögdécselt a szél, körös-körül egyetlen élő lelket sem láttam, egyetlen emberi hangot sem hallottam, lelkemet meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan rettegés töltötte el. Én, aki előítéletektől mentes ember vagyok, siettem, féltem hátrafordulni, körülnézni. Úgy rémlett, ha hátrafordulok, feltétlenül szembetalálom magamat a halállal, kísértet képében. Panyihigyin mélyet sóhajtott, felhajtott egy pohár vizet, és folytatta. — Ez a meghatározatlan, de az önök számára is érthető rettegés akkor sem hagyott el, amikor felértem a Trupov ház harmadik emeletére, kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobámba. Szerény otthonom sötét volt. A kályhámban sírdogált a szél, kopogtatta a szellözőnyílás ajtaját, mintha meleget kérne. „Ha hihetnék Spinozának — mosolyodtam el —, ma éjszaka e sírás kísértetében meg kell halnom. Mégiscsak borzasztó!" Gyufát gyújtottam .. . Dühödt szélroham száguldott végig a háztetőn. A halk sírás veszett bömböléssé fajult. Valahol lent egy félig beszakadt ablakredöny csattogott, s kályhám ajtaja panaszosan sivitott segítségért. . . D-ŕ „Rossz a hajléktalanoknak ilyen éjszakán" — gondoltam. De nem volt ez alkalmas idő arra, hogy átadjam magam az ehhez hasonló gondolatoknak. Mikor kénes gyufám kékes lángja fellobbant, és tekintetemet körüljártattam a szobán, váratlan és rettenetes látvány tárult elém. Milyen kár, hogy a szélroham nem oltotta el a gyufám! Akkor talán semmit sem láttam volna, s hajam nem állt volna az égnek. Felkiáltottam, hátrahököltem egy lépést, és teljesen elrémülve, kétségbeesve, elképedve hunytam be a szemem . . . A szoba közepén egy koporsó állott.. . A kék fény nem sokáig égett, de mégis sikerült meglátnom a koporsó körvonalait.. . Láttam a csillogó, rózsás, selyembrokát leplet, az aranyozott keresztet a fede lén. Uraim, vannak dolgok, amelyek örökre emlékezetünkbe vésődnek, még akkor is, ha csak egy rövid pillanatig látjuk azokat. így volt ezzel a koporsóval is. Egyetlen pillanatig láttam, de emlékszem rá a legapróbb részletekig is; középtermetű halott számára készült, és rózsás színe után ítélve, bizonyára fiatal lánynak szánták. A drága selyembrokát, a koporsó faragott lábai, valamint a bronzfogantyúk — mindez arra mutatott, hogy a megboldogult gazdag volt. Hanyatt-homlok rohantam ki a szobámnem gondolkoztam, nem fontolgattam semmit, csak a kimondhatatlan rettegéstől űzve menekültem le a lépcsőn. A folyosó meg a lépcső sötét volt, lábam belegabalyodott a bundám szélébe, valóságos csoda, hogy nem gurultam le, és nem törtem ki a nyakamat. Az utcára érve egy nyirkos lámpaoszlophoz támaszkodtam, es igyekeztem megnyugtatni magamat. Szivem hevesen dobogott, lélegzetem elakadt... A jelenlevő hölgyek egyike kissé feljebb csavarta a lámpát, és közelebb húzódott az elbeszélőhöz, aki így folytatta: — Nem csodálkoztam volna, ha szobámban tűz, tolvaj, vagy veszett kutya fogad . . . nem csodálkoztam volna, ha leomlik a mennyezet, ha beszakad a padló, vagy összedőlnek a falak ... ez valahogy természetes és érthető. De hogyan kerül a szobámba a koporsó? Honnan? Egy drága női koporsó, amit nyilvánvalóan valamilyen fiatal arisztokrata nőnek készítettek — hogyan kerülhetett egy kishivatalnok szegényes szobájába ? Üres-e, vagy holttest is van benne? S ki ez a halott nő, ez a gazdag fiatal lány, aki idő előtt eltávozott az életből, és ilyen különös és szörnyű látogatással gyötör? Kínzó titok! „Ha nem csodával, akkor bűnténnyel állok szemben" — villant át agyamon. Sehogy sem jöttem rá a rejtély nyitjára. Távollétemben az ajtó zárva volt, és csak legközelebbi barátaim tudták, hol lelhetik meg a kulcsot. Ök nem hozhatták oda a koporsót. Arra is gondoltam, hátha tévedésből szállíttatta a koporsót a koporsókészítő. Eltéveszthették az emeletet vagy az ajtót, és így nem oda vitték be a koporsót, ahova kellett volna. De ki ne tudná, hogy a mi koporsókészitöink addig nem hagynak el egy lakást, amíg ki nem fizetik a munkájukat, vagy legalább borravalót nem kapnak7 „A szellemek megjósolták nekem a halált — gondoltam. — Talán egyidejűleg koporsóval is el akartak látni." Uraim, én nem hiszek, nem is hittem a spiritizmusban, de a véletlennek ilyen összjátéka még egy filozófust is misztikus hangulatba kergethet. „Hát ez mind ostobaság, és olyan gyáva vagyok, akár egy iskolás gyerek — döntöttem el magamban. — Optikai csalódás leheaz egész — és semmi más! Hazamenet olyan komor hangulatban voltam, hogy nem csoda, ha kimerült idegeimmel koporsót láttam ... természetesen optikai csalódás! Mi egyéb lehetne?" De az utcán nem maradhattam, a hózáporban meg a hidegben. A havas eső korbácsolta arcom, a szel haragosan cibálta bundám szárnyát, a sapkámat... Dideregtem, és szörnyen átáztam. Mennem kellett, de .. . hová? Ha visszatérek lakásomba — akkor újra kiteszem magam annak a kockázatnak, hogy megpillantom a koporsót, s ezt a látványt nem lett volna erőm elviselni. Köröskörül sehol egy élőlény, sehol egyetlenegy emberi hang, s kettesben a koporsóval, melyben talán egy holttest fekszik, talán meg az eszem is elvesztem. Elhatároztam, hogy elmegyek aludni Upokojev barátomhoz, aki, mint tudják, később agyonlőtte magát. A Halott utcában, Cserepov kereskedő házában volt egy bútorozott lakása. 10
