A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-04 / 45. szám

Csak egy percre... A hagyományos, őszi Bratislavai Zenefesztivál keretében — az UNESCO és a Nemzetközi Zenei Tanács megbízásából — ebben az esztendőben is megrendezték a fiatal előadóművészek nem­zetközi seregszemléjét. A művészi színvonal te­kintetében ritka erős mezőnyt összesen tizenkét hegedű-, cselló-, orgona- és zongoraművész alkotta; versengésükből négyen kerültek ki díja­zottakként, közöttük egy szőke hajú, rokonszen­ves skandináviai muzsikus: TRULS OTTER­­BECH-MÖRK, 22 éves norvég gordonkaművész. — Bemutatkozásképpen tollba mondhatnád „zenei életrajzodat"? — A zene szeretete nálunk természetes csa­ládi hagyomány, hiszen az édesapám szintén csellózik, az édesanyám pedig zongorázik. Ott­hon már gyermekként bekapcsolódtam ebbe a hangulatos zenélgetésbe, és a házimuzsikálás mindmáig kellemes időtöltésnek számít nálunk. Eleinte zongoráztam, de tizenegy éves korom­ban apám azt ajánlotta, próbálkozzam meg a violoncseilóval. A gyakorlás kezdeti gyötrelmei után nemcsak megszerettem ezt a hangszert, hanem hű is maradtam hozzá. Diákként és hangversenyszólistaként egyaránt. — Értsem úgy, hogy a többi hangszer nincs is különösebben ínyedre? — Épp fordítva! A gordonkát végtelenül sze­retem, a többi hangszert pedig tisztelem és szívesen hallgatom, mert nem az a fontos, hogy milyen hangszeren muzsikál valaki, hanem az, hogy mit játszik és hogyan tudja előadni a választott zeneművet?! — Az imént azt említetted, hogy diákként és szólistaként vagy hű a gordonkához... — Régebben William Pleeth, Heinrich Schiff és Rudolf Kirsbaum voltak tanáraim, jelenleg viszont a világhírű Helmerson professzor osztá­lyában a svéd rádió zeneiskolájának diákja va­gyok. Hangversenyszólistaként pedig az eszten­dő utolsó két hónapjában még összesen huszonöt koncertem van. — Gyakran szerepelsz fesztiválokon is ? — Egyre gyakrabban. Életem-első komoly ver­senyén három évvel ezelőtt az ausztriai Salz­burgban vettem részt, ahol díjat ugyan nem szereztem, de szerepelhettem a fiatal tehetsé­gek gálahangversenyén. Tavaly a moszkvai Csaj­­kovszkij-emlékversenyen a hatodik lettem, az idén nyáron pedig második dijat nyertem a firenzei Cassado fesztiválon. A bratislavai feszti­vál díját eddigi pályafutásom legnagyobb sikeré­nek tartom. — Milyen jellegű zeneműveket válogatsz leg­szívesebben a műsorodba ? — Olyanokat, amelyek minden szempontból érvényesülni hagyják a gordonka sajátos hang­zását. — Eszerint Prokofjev és Lutoslawski lehetnek kedvenc komponistáid? — Főképpen Prokofjev, aki valóban szép, de nehéz, mondhatnám kimerítően igényes gor­donkaműveket alkotott. — Hogy érezted magad a Bratislavai Zenefesz­tiválon ? — Először jártam Csehszlovákiában, s őszin­tén szólva főképp a fiatal közönség érdeklődése és lelkes rokonszenve lepett meg. — Példaképed? — Gondolom, aligha kell külön hangsúlyoz­nom : az utolérhetetlen Pablo Casals. (mik-) Olyan szép, érdekes, izgalmas témáim vannak. És semmi, semmi... Úgy járok, mint Zsélyben, pontosabban a karikási erdőben: gombázni mentem, talál­tam is szép, pici tinórugombákat, amiket sajnáltam leszedni. Majd ha megnőnek! — gondoltam ma­gamban. Sőt, ezt még otthon is elmondtam az apámnak. Ő közölte velem, hogy nyugodt lehetek, ezek a gombák holnap sem lesznek nagyob­bak. — Babona — mondtam, de ő csak neve­tett. És nem nevetett hiába. Másnap azok a gombák épp oly picik voltak, mint az előző napon. Épp csak elsenyvedtek, elhervadtak, elrothadtak. Ma sem tudom, mi ennek az oka. Egy biztos: ha én ma közlöm — mondjuk Duba Gyulával — valamelyik nagyszerű té­mámat, olyat, amelyből nagyszerű novellát írhatnék, s ő, a szerkesztő, kapva-kap rajta, az a téma: másnapra elsenyved, elhervad, összetöpö­rödik, mint az említett karikási gomba. így lenne jó! Pontosabban: ez lenne jó. Ha a témáim — riport-, újságcikktémáim mind elsenyvedné­­nek egytől egyig. Mert hát mi is az a téma, az az újságírói téma? Ami izgatja az embert, idegesíti, vagy egyszerűen csak érdekli, vagyis az újságíró érdekesnek véli. Milyen jó lenne, ha elsenyvedne már végre a közel-keleti téma, Libanon témája, ha el­hervadnának a rakétatelepítési témák, sőt, ha maguk a rakéták is elhervadnának. És — itthon maradva — de jó lenne már, ha nem találnék témát utcán vagy járdán heveröt. Ha nem lenne udvariatlanság, ag­resszivitás, szemtelenség, ami írásra ingerel, ha nem lenne bürokrácia, bornír ügyintézés, ami arra kényszerít, hogy tollat ragadjak, hogy olyan pici bajok lennének, mint a kari­kási gombák, amiket nem érdemes leszedni, de másnapra elsenyvednek. Hogy akkor mi lenne velem, mint újságíró­val? Elmennék költőnek: megénekelném ezt a gyönyörű világot... Zs. NAGY LAJOS Az ember néha olyan dolgokat lát, hall, tapasztal, amikre csak azt lehet mondani: megáll az ész! Hát ilyesmik is léteznek? Nemrégiben néhány munkás beszélgetésé­nek voltam fültanúja, akik, mint ahogy ké­sőbb kitűnt, az egyik házkezelöségnél végez­nek karbantartó munkát, másodállásban. Egyikük felháborodva magyarázta, hogy a házkezelöség aszerint méri a munkateljesít­ményt, hogy mennyi anyagot és alkatrészt vételeznek fel a raktárból. így kénytelenek vagyunk anyagot vételezni ha kell, ha nem, mert különben azt hiszik, hogy nem dolgo­zunk. Pedig sok esetben — tette hozzá — olyan javításokról van szó, melyekhez nem kell új anyagot felhasználni. A többiek élén­ken bólogattak, helyeselték az elmondotta­kat, ám hozzátették: „Nem kell ebből ügyet csinálni, mert ha ez a vállalatnak így jó, akkor vételezünk. Az anyagot, alkatrészeket fel­használjuk fusizáshoz, mert különben hon­nan szereznénk ilyeneket, méghozzá ingyen, így hát hagyjuk nyugodni az egészet." Nem állhattam meg, hát közbeszóltam: „Ugye, maguk csak viccelnek?" „Nem, nem vicce­lünk — erősítették meg. — Amit mondtunk, az szóról szóra így igaz." Megdöbbentő és egyben elgondolkodtató mindez. Különösen azért, mert népgazdaságunk egyik legfonto­sabb feladata a nyers- és alapanyagokkal, a termékekkel és az energiával való legna­gyobb mértékű takarékosság, illetve azok ésszerű felhasználása. Az anyag- és energia­takarékosság dialektikus egységet képez, hi­szen az energia előállításához fütöanyago­^ Furcsa ^ „gazdálkodás" kát, szenet, kőolajat, gázt használunk fel. Az energiatakarékosságot elsősorban a terme­lési folyamatban valósítják meg: elsősorban a termékek anyagigényességének csökken­tésével, illetve az anyagok racionális felhasz­nálásával és nem utolsósorban a készáruval, alkatrészekkel stb. való ésszerű gazdálko­dással. Úgy, hogy például a pótalkatrészeket ott használjuk fel, ahol azokra valóban szük­ség van, mert ezzel csökkentjük az új alkat­részek gyártásának igényét.. Napjainkban például a gépipar területén mindenképpen arra törekszünk, hogy az általunk gyártott gépek lényegesen könnyebbek s ugyanakkor nagyobb teljesítményűek legyenek. Ami azt jelenti, hogy az így megtakarított anyagot új termelési folyamatban használhatjuk fel; ezt már nem kell kibányászni, dúsítani, és szállí­tani, s így értékes energiát, valamint külföldi valutát takarítunk meg. Ennek a folyamatnak felerősítését szolgálja a hulladékok, tehát a másodlagos nyersanyagok (papír, vas, szí­nesfémek, textil stb.) minél nagyobb mértékű begyűjtése is. Mindezeket tudva, valóban meglepő az, amit a bevezetőben elmondot­tam. Meglepő, hogy még vannak vállalatok, amelyek a megvásárolt anyagot és alkatré­szeket úgy kezelik, mint a Csáki szalmáját. Nem tudom, hogyan jutott az említett ingat­lankezelő vállalat arra a következtetésre, hogy az anyagfelvétel gyakorisága és meny­­nyisége alapján mérje a karbantartók mun­kájának mennyiségét és minőségét. Ez min­den logikát nélkülöz. Mert a karbantartók munkája minőségének és mennyiségének kritériuma egyedül csak az lehet, hogy a rájuk bízott javításokat, karbantartási mun­kákat kifogástalanul elvégezzék. Amikor egy­re kevesebb panasz érkezik a házkezelőség­­hez, vagy az üzem vezetőségéhez, a gépek és berendezések meghibásodására. így pél­dául a házkezelöségnél a felvonók karban­tartói nem akkor végeznek jó munkát, ha gyakran és sok anyagot vételeznek, de akkor, ha munkájuk következtében a lakók a legrit­kábban panaszkodnak , a felvonók gyakori meghibásodása miatt. Persze felvetődik a kérdés, miért fordulhatnak elő olyan hibák, amilyenekről beszéltünk. Nem játszik-e köz­re a közömbösség, nemtörődömség, lusta­ság? Vagy a szakértelem hiánya? Lehet, hogy az ilyen állapotoknak több előidézője is van. De legyen bánni, ezekre a problémákra fel kell figyelni, mert hasonló esetek sokaso­dása károsan befolyásolhatja népgazdasá­gunk fejlődését. A rendcsinálást pedig min­dig a kis dolgoknál kell (időben) elkezdeni és nem akkor, amikor a hibák már túlnőnek a fejünkön. VARGA JÁNOS Amikor Fadime Kavacik közölte a férjével, hogy terhes, a férfit majdnem fel kellett mosni. Igaz, Fadime, amióta tizenöt évesen férjhez ment, már huszonötödször esett te­herbe. Gyermekei közül kilenc megmaradt, és most született a tizedik, Sengül nevű kislánya. A nagy meglepetést azonban az a tény okozta, hogy Fadime már hatvanéves. Természetesen Kastamonununban, abban, az Ankarához közel eső városban, ahol Fadi­­méék élnek, szenzációként fogadták az ese­tet. Fadime Kavacik eleinte azt hitte, daga­nata van. Elment az orvoshoz, de az orvos semmilyen daganatra valló tünetet nem álla­pított meg. Amikor a nő azonban közölte vele, hogy már két hónapja úgy érzi magát, mintha állapotos lenne, az orvos terhességi teszteket végeztetett el, pozitív eredmény­nyel. Bár Fadime minden gyerekét szereti, re­méli, hogy ez már valóban az utolsó. Bármi­lyen hihetetlenül hangzik is, nem lehetetlen, hogy még legyen gyereke. Doktor Alipio Augusto Cameio. a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem munkatársa véleménye szerint: „a fogamzás még a vál-Öregasszony \ nem J vénasszonv/ tozás kora után is lehetséges. Aki az ellenke­zőjét állítja, ellentmond az orvostudomány egyik legalapvetőbb jellegzetességének, an­nak, hogy az orvostudomány nem egzakt, mint a matematika. Egy hatvanéves nő pete­fészkében még vannak petesejtek, lehet te­hát anya.” Negyven évvel ezelőtt Brazíliában is meg­történt, hogy a hatvannégy éves Luiza Olivier Guimaraes fiút szült. A Goiás Velho városban történt esetről szóló hír csak azért nem terjedt el, mert a sokkolt család az eseményt titokban akarta tartani. „A nő nem termeli a petesejteket — ma­gyarázza dr. Alipio —, hanem azok vele szü­letnek. Hogy mikor jelentkezik a klimax, azt a genetikai tényezők határozzák meg. Egyes nők hamarabb érik el a változás korát, mások később. De azután is, amennyiben a petefé­szekből elszabadul egy petesejt, a nő meg­termékenyülhet. Úgy vélik, hogy minden pe­tefészek több ezer petesejtet tartalmaz. A megtermékenyítéshez és ahhoz, hogy a pe­tesejt beágyazódjon a méhbe, meg hormo­nokra van szükség. Az ovuláció átlagosan, a tizenharmadik életévben kezdődik, de egyes lányoknál már nyolc-kilenc éves korban is előfordulhat, s így terhesek is lehetnek." Máskor a lány az első vérzés után — akár több évig is — úgy menstruálhat, hogy közben nem kerül sor az ovulációra, azaz nem lehet terhes. A menstruáció és a termé­kenység között nincs közvetlen összefüggés. „A gyermekszülésre a nö huszadik és a harmincadik életéve közötti időszaka a legal­kalmasabb — folytatja dr. Alipio. — Ilyenkor van a legkisebb esély a gyermek születési rendellenességére; ennek a rizikója főként az anya negyvenedik életéve után növekszik. Persze a negyven éven felüli asszonyoknak is lehet teljesen egészséges gyermekük. 22

Next

/
Thumbnails
Contents