A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-04 / 45. szám

A hangok nagy nehezen elcsitultak, csak a kövér Vaszjata motyogta még mindig a figyelmen kívül hagyott „szög"-et. Ekkor Szavuskin, mintha álomból ébredt volna, felpattant a pádból, és csengő hangon kiáltotta:

■— Téli tölgy!

A gyerekek felnevettek.

— Csend legyen! — ütögette tenyerével az asztal lapját Anna Vasziljevna.

— Téli tölgy! — ismételte Szavuskin, rá se hederítve osztálytársai nevetésére és a tanítónő figyelmeztetésére. Nem úgy mondta ezt, ahogy a többi gyerek. A leikéből szakadt ki a szó, mint egy vallomás, mint egy boldog titok, amelyet nincs erőnk visszafojtani csordultig telt szívünkbe. Anna Vasziljevna nem értette a gyerek különös felindultságát, s alig tudta palástolni ingerültségét, amikor megkérdezte :

— Miért téli ? Csak tölgy.

— Csak tölgy, azt nem! Téli tölgy, ez egy főnév!

— Ülj le, Szavuskin, látod, ezért nem szabad elkésni. A „tölgy" az főnév, de hogy mi a „téli", azt még nem tanultátok. A nagyszünetben légy szíves, gyere be a tanáriba.

— Nesze neked, téli tölgy! — kuncogott valaki a hátsó padban.

Szavuskin leült, elmosolyodott, s a tanítónő fenyegető szavai teljesen hidegen hagyták. „Nehéz eset" — gondolta Anna Vasziljevna.

Az óra folytatódott.

— Foglalj helyet — mondta Anna Vasziljevna, amikor Szavuskin megjelent a tanáriban. A kisfiú élvezettel dőlt a puha karosszékbe, s meghintáztatta magát a rugókon.

— Légy szíves, magyarázd meg, miért késel el rendszeresen?

— Magam sem tudom, Szavuskin felnőttesen tárta szét karját. — Éppen egy órával korábban indulok el!

De nehéz az igazság nyomára lelni az ilyen apró dolgokban is! Sok kisfiú jóval messzebb lakik, mint Szavuskin, de egyikük útja sem tart tovább, egy óránál.

— Kuzmin kiben laksz?

— Nem, a szanatóriumnál.

— S nem szégyelled azt mondani, hogy egy órával a tanítás előtt indulsz el? A szanatóriumtól az országútig tizenöt perc, az országúton pedig már csak félóra.

— De én nem az országúton járok. A rövidebb úton jövök, átvágok toronyiránt az erdőn — mondta Szavuskin, mintha öt lepné meg legjobban ez a körülmény.

Anna Vasziljevna szomorú lett és nyugtalan, mint mindig, amikor hazugságon kapott egy gyereket. Reménykedve hallgatott hogy Szavuskin majd azt mondja: „Bocsásson meg, Anna Vasziljevna, eljátszgttam az időt a fiúkkal a hóban", vagy más hasonló egyszerű, becsületes dolgot; Szavuskin azonban csak nézett ró nagy, szürke szemével, s tekintete mintha ezt mondta volna: „Nos, mindent tisztáztunk, mit akarsz még tőlem?"

— Szomorú ez, Szavuskin, nagyon szomorú! Beszélnem kell a szüléiddel.

— De nekem, Anna Vasziljevna, csak anyám van — mosolyodon el Szavuskin.

A tanítónő kissé elpirult. Emlékezett Szavuskin anyjára, a „fürösztő dajkára", ahogy a fia nevezte. A szanatórium vízgyógyintézetében dolgozott, sovány, fáradt asszony, forró víztől fehér és puha keze mintha gyapotból volna. Kolján kívül még három gyermeke volt, maga nevelte őket, férje elesett a Honvédő Háborúban.

Igaz, hogy Szavuskinának enélkül is elég a gondja-baja, de mégis beszélnie kell vele.

— El kell mennem az édesanyádhoz.

— Jöjjön el, Anna Vasziljevna, hogy fog örülni az anyám!

— Sajnos, nincs mivel megörvendeztetnem. Délelőtt dolgozik az édesanyád?

— Nem, a második műszakban, háromtól.

— Nagyszerű, én kettőkor végzek. Tanítás után majd elkísérsz.

A gyalogösvény, amelyen Szavuskin Anna Vasziljevnát kísérte, mindjárt az iskolakert végén kezdődött. Alighogy az erdőbe léptek, s a hóval vastagon borított fenyőágak, összeborultak a hátuk mögött, máris egy másik világban, a csend és nyugalom elvarázsolt birodalmában érezték magukat. A szarkák és a varjak fáról fára röppenve ringatták az ágakat, leverték a tobozokat, és szárnyukkal olykor letörtek egy-egy merev, elszáradt ágacskát. A csendet nem törte meg semmi.

Szergej Jeszenyin KANTÁTA

Hősök, aludjatok árnyban. Rendül, elindul a rög, szikla-erő csatalázban Kreml-fal alatt dübörög.

Új foganás a világban, véres a hajnali pír — hősök, aludjatok árnyban, s fénylik örökre a sir.

Nap, színarany-karimásan, őrzi jövőnk kapuját — hősök, aludjatok árnyban, míg viharos vonulásban nép kel a hajnalon át.

(WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA)

Körös-körül minden hófehér. Csak fenn a magasban sötétlik a sudár rezgőnyárfák szélkoptatta teteje, s vékony ágacskáikat mintha tussal rajzolták volna a sötétkék égboltra.

Az ösvény hol a patak mellett vitt, együtt haladt vele, engedelmesen követte a meder kacskaringóit, hol meg a magas, függőleges meredélyen folytatódott.

Néhol a fák elmaradtak, s napfényes, derűs tisztás tárult a szemük elé: a nyulak óralánchoz hasonló apró lábnyomai keresztül-kasul szántották a havat. Imitt-amott valamiféle nagyobb vad lóhereformájú, nagy lábnyoma is látható volt. A nyomok a bozontos sűrűségbe vezettek.

— Szarvas járt erre! — mondta Szavuskin, mintha jó ismerőséről beszélne, amikor látta, hogy Anna Vasziljevna érdeklődését felkeltették a nyomok. — De nem kell ám félni — tette hozzá mintegy feleletként mivel a tanítónő pillantást vetett az erdő sűrűje felé. — A jávorszarvas szelíd.

— Te már láttál jávorszarvast? — kérdezte Anna Vasziljevna.

— Valódit? Élőt? — Szavuskin sóhajtott. — Nem, sajnos, még nem. De a bogyóit már láttam.

— Mit?

— Hát, a gombócait — magyarázta szégyenlősen Szavuskin.

Az ösvény átkúszott egy hajlott fűz íve alatt, és ismét a patakhoz vezetett. Helyenként vastag, hótakaró fedte a patakot, helyenként kemény jégpáncélba öltözött, néhol pedig sötéten, gonoszul csillant elő a víz.

— Miért nem fagyott be teljesen? — kérdezte Anna Vasziljevna.

— Meleg források bugyognak benne, látja a sugarakat?

Anna Vasziljevna a lék fölé hajolt, és a

patak fenekéről feltörő vékony eret pillantott meg; mielőtt a víz felszínét elérte volna, apró buborékokká alakult. A buborékokkal teli vékonyka szál gyöngyvirághoz hasonlított.

— Szörnyű sok ilyen forrás van itt! — mondta lelkesedve Szavuskin. — A patak nincs befagyva a hó alatt.

Szétkotorta a havat, s előtűnt a szurokfekete, de mégis áttetsző víz.

Anna Vasziljevna észrevette, hogy a vízbe hullott hó nem olvad el, hanem azonnal megsűrűsödik, és a vízben lebeg, mint egy kocsonyás, zöld hínárcsomó. Ez annyira megtetszett neki, hogy a csizmája orrával a vízbe rugdosta a havat, s örvendezett, amikor egy nagyobb csomóból érdekes minta képződött. Megtetszett neki ez a játék, és csak később vette észre, hogy’ Szavuskin előrement, s egy patak fölé hajló magas ágon ül, és várakozik rá. Odaért Szavuskinhoz. Itt már nem bugyogtak meleg források, a patakot hártyavékony jég borította. Márványszerű felületén futó, lenge árnyak kergetöztek.

— Nézd csak, milyen vékony a jég, szinte látszik a víz folyása!

— Hova gondol, Anna Vasziljevna! Én mozgatom az ágat, lám, hogy fut az árnyék ...

Anna Vasziljevna beharapta az ajkát. Itt az erdőben jobb lesz hallgatnia.

Szavuskin ismét a tanítónő előtt lépdelt, csöppet meghajolva, és figyelmesen tekingetett szét maga körül.

Egyre csak mentek az erdő kusza, úttalan útjain. Úgy tetszett, sosem lesz már vége ezeknek a fáknak, hóbuckáknak, ennek a csendnek, s napsugárral átszőtt félhomálynak.

Hirtelen kékes, füstszínű sáv derengett fel a távolban. A sűrű erdőt ritkás rész váltotta fel, itt már tágas és levegős volt minden. Most már nem keskeny sáv, hanem kiterjedt, napfényes tisztás tárult elébük, s szemkápráztatóan csillogott, szikrázott rajta valami.

Az ösvény megkerült egy mogyórócserjét, s az erdő hirtelen oldalt maradt: a mező közepén szikrázó, fehér köntösben hatalmas tölgy állott, fenségesen, mint egy székesegyház. Úgy rémlett, a fák hódolva helyet adtak, hogy idősebb testvérük minden erejét kibontakoztathassa. Alsó ágai sátorként borultak a mező fölé. Kérge mély redőibe lerakódott a hó, s vastag törzsét, melyet csak hárman értek volna körül, mintha ezüstfonállal hímezték volna. A száraz őszi lomb nem hullott le róla, egészen a csúcsáig hóburokba öltözött levelek borították.

— Ez itt a téli tölgy!

Anna Vasziljevna félénken lépett a tölgyhöz, s az erdő hatalmas, nagylelkű őre csendesen üdvözölte bólingató ágaival.

Szavuskin nem sejtve, hogy mi megy végbe a tanítónő lelkében, a tölgy tövében babrálgatott, s teljesen fesztelenül viselkedett régi ismerőseivel.

— Ide nézzen, Anna Vasziljevna!

Erőlködve odébb gördített egy hógörgeteget, melyre rothadó fűcsomó tapadt a földről. A mélyedésben kis gombolyag hevert, s málladozó, pókhálóvékony levelek borították. A levelek közül tüskék szúrós vége meredt elő, és Anna Vasziljevna kitalálta, hogy sündisznó van előtte.

— Ni, hogy beburkolózott! — Szavuskin gondosan visszabugyolálta a sünt igénytelen takarójába. Aztán egy másik gyökérnél kaparta szét a havat. Parányi barlang tárult fel, boltívén jégcsaprojtok. Varangyosbéka gubbasztott benne, olyan volt. mintha keménypapírból volna kivágva, s csontjára feszülő bőre úgy fénylett, mint a lakk! Szavuskin megérintette a békát, de az meg sem moccant.

— Tetteti magát — nevetett Szavuskin. —

Úgy tesz, mintha nem élne. De csak melegítsen a napocska, majd ugrálni 'kezd, hű, de még hogy! ^

Tovább vezette a tanítónőt a maga kis világában. A tölgy tövében még sok más bérlő talált menedéket: rovarok, bogarak, gyíkok. Egyesek a gyökér alá rejtőztek, mások a kéreg repedéseibe bújtak; annyira lesoványodtak, hogy úgy látszott, mintha testük üres volna; mély álomban átússzék át a telet. Az erős, életteli fa annyi éltető meleget gyűjtött magába, hogy szegény kis férgek keresve sem találhattak volna jobb szállást maguknak. Anna Vasziljevna örömteli érdeklődéssel nézelődött az erdő ismeretlen, rejtett világában, amikor meghallotta Szavuskin figyelmeztető kiáltását.

— Jaj, nem találjuk már otthon a mamát!

Anna Vasziljevna sietve elővette óráját —

negyed négy. Olyan érzése volt, mintha kelepcébe került volna. Ártatlan kis ravaszkodásáért képzeletben bocsánatot kért a tölgytől, s azt mondta Szavuskinnak:

— Látod Szavuskin, ez azt jelenti, hogy a rövid út még nem a legbiztosabb. Jobb lesz, ha az országúton ja'rsz.

Szavuskin nem válaszolt, csak lehorgasztotta fejét.

„Istenem! — gondolta egy pillanat múlva fájdalmasan Anna Vasziljevna. — Lehetne-e félreérthetetlenebbül beismernem tehetetlenségemet?" — És bizony eszébe jutott mai órája s a többi: milyen szánalmasan, szárazon és ridegen magyarázott a szóról, a nyelvről, arról, ami nélkül az ember néma, s érzelmei szegények, az anyanyelvröl, amely ilyen eleven, szép és gazdag, mint amilyen szép és gazdag maga az élet.

S még ő tartotta magát ügyes tanítónőnek! Talán egyetlen lépést sem tett azon az úton, amelynek megjárásához egy emberélet sem elegendő. És vajon hol van ez az út ? Nem könnyű és nem egyszerű megtalálni, éppúgy nem, mint a mesebeli kincsesláda kulcsát. De abban a számára érthetetlen örömben, amivel a gyerekek kiáltották: „Traktor... kút... seregélydúc", már felködlött előtte az utat jelző tábla.

— No, Szavuskin, köszönöm a kirándulást. Természetesen járhatsz ezen az úton is.

— Én köszönöm, Anna Vasziljevna!

Szavuskin elpirult, nagyon szerette volna

azt mondani a tanítónőnek, hogy soha többé nem késik el. de attól tartott, hogy hátha füllent. Felhajtotta kabátja gallérját, mélyebbre húzta fülessapkáját:

— Elkísérem ...

— Nem kell, Szavuskin, visszatalálok egyedül is.

A gyerek kételkedve pillantott a tanítónőre, majd felvett a földről egy pálcát, letörte a görbe végét, s átnyújtotta Anna Vasziljevnának. ,

— Ha szarvassal akadna össze, húzzon végig a hátán, s majd elhordja az irháját. Vagy még jobb, ha csak felemeli a kezét, elég annyi is neki! Hátha úgy megsértődik, hogy még az erdőt is elhagyja.

— Jól van, Szavuskin, nem fogom bántani.

Anna Vasziljevna egynéhány lépés után

még utoljára visszapillantott az alkonyfényben rózsaszín tölgyre, és tövében egy pöttömke emberi alakot pillantott meg: Szavuskin ottmaradt, távolról őrködött tanítónője felett. S Anna Vasziljevna hirtelen megértette, hogy az erdőben nem a téli tölgy volt a legcsodálatosabb, hanem ez a csöpp kis ember az elnyűtt nemezcsizmában, toldottfoldott, szegényes öltözékében, a hősi halált halt katona és a „fürösztő dajka" fia, a jövő csodálatos és titokzatos polgára.

(NAGY TORMA ARANKA FORDÍTÁSA)

11