A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-04 / 45. szám
Amikor Pőstyénben (Piešťany) az idei szoborkiállítás alkalmából szembetaláltam magam Löffler Béla érdemes művész Lívia című cseppkőből készült szobrával, úgy gondoltam, hogy egy korábbi különös szobrát küldte el a mester a tárlatra, mivel újabban plasztikáit leginkább fából, elefántcsontból, szaruból, borostyánból, epoxidból készíti. Mintha egy kicsit kímélte volna már az erejét. Ami érthető is volt, hiszen két éve, hogy betöltötte hetvenötödik életévét, nem neki _ való a gránit- és márványtömbök, cseppkövek megmunkálása. Ráadásul a tavasszal meglehetősen rossz hírek érkeztek róla. Beteg, kicsit megtréfálta a szive, mondták az ismerősök, s amikor személyesen kerestem, vagy a kórházban, vagy amikor már egy kicsit felépült, állandóan Stószon tartózkodott. — Meggyógyult? — kérdeztem ilyenkor és rendszerint azt a választ kaptam, hogy már jobban van, de már nem a régi. Kímélnie kell magát. — Dolgozik? — próbáltam tovább tudakozódni. — Lassan, keveset... — mondták. Ezért aztán Lívia nevű szobrát amolyan véletlennek, megmagyarázhatatlan valaminek könyveltem el, és utóbb már nem is nagyon gondoltam rá. Viszont most, hogy meglátogattam és véletlenül odahaza is volt kassai otthonában, hirtelenjében egészen más fényben tűnt fel az a húsz valahány centiméteres szobrocska. A folyosón, a társalkodóban, de másutt is sok-sok cseppkőszobor fogadott. De több más meglepetés is várt. — Nem túlságosan fárasztó a számodra a kőfaragás? Hiszen mint mondták, beteg voltál, kímélned kellene magad. — Én csak úgy tudom magamat kímélni, ha dolgozom. Ezért, amikor csak tehetem, kinn vagyok Stószon, a fürdőben. A jó levegő, a csend. Juhász doktor főorvos és a többiek barátsága segíti elő gyógyulásomat. Ott faragtam ezeket is — mondja és mutatja a Stresszt, a Káosz, a Tudomány hatalma, az Atomkor elnevezésű és a többi, valóban különös szobrot, amelyek sok-sok arcot, nagynagy kavargást, idegesítő, kibogozhatatlan állapotokat tükröznek. A folyosón és a nappaliban további szobrokat fedezek fel. így például újabb keletű, két-három kisplasztikát. Korábbi alkotásai most valahol Magyarországon vándorolnak kiállítóteremröl kiállítóteremre, városról, városra. A bejárati folyosón, a régi szobrok D /"Y Találkozás ^ Vy D il U IV Löffler Bélával CSEPPKŐBŐL között pedig megint valami más ötlik a szemembe: egy-egy mészkőből faragott, szokatlan formájú Michelangelo- és Leonardo da Vinci-mellszobor. Kezembe veszem a könnyebb, karcsú elefántcsont-szobrocskákat, megforgatom, vizsgálgatom őket, minden nézetből, élvezem klasszikus tisztaságukat. —• Látom, továbbra is és újra és újra meghajtod az ösök előtt a fejedet. — Hát persze, hogyne ... Tudod, van egy orvos-barátom, pszichológus. Nagyon megértjük egymást, sok a közös témánk. Időről időre megbeszéljük megfigyeléseinket. Elemezzük az arcok kifejezését, jellegét, mondanivalóját. Ő kikeresi, megmutatja a fellelhető képmásokat, az „ősök" ránk maradt valódi vagy elképzelt képmását, én meg ezek alapján megmintázom őket, elefántcsontba, cseppkövekbe, mészkövekbe faragva arcvonásaikat. — Azok a köszobrok ott kint a folyosón: Michelangelo, Leonardo... Ha jól láttam, azokat is most faragtad ... — Természetesen. Tudod, ha az ember megcsinálja ilyen kicsiben, arra akárki rámondhatja, hogy mi az, semmi, hiszen ilyen kicsiben majd minden arc egyforma. Viszont így, életnagyságban már mindenkinek el kell, ismernie, hogy ez komoly munka, igaz szobrászat ... Tovább folytatjuk a beszélgetést, s közben megint felfedezek valamit. Olyan mint ha fából lenne, de valahogy mégis inkább bronzszerü. Meg is kérdem: — Ez bronz? — Dehogy — válaszolja legnagyobb meglepetésemre — patinázott ébenfa. — Ébenfa? De hiszen ez olyan, mintha a fa, csak a bronz alátété lenne. — Persze, úgy néz ki, de az igazság az, hogy az egészet ébenfából faragtam. Egy és ugyanaz a darab, mert — és ezt én eddig nem tudtam — az ébenfa külső felülete világos, míg a belseje sötét. Ezért mutatnak úgy az arcok, mint ha bronzból lennének. Beszélgetésünk mélyen belenyúlik az éjszakába. Már éjfél is elmúlt, amikor elbúcsúztam tőle. Kora és fárasztó munkája ellenére rendkívül friss, így már nem csodálkozom azon, hogy újabban épp ezekből, a szokatlanul kemény, érdes, évezredes kövekbe faragja a gondolatait. NÉMETH ISTVÁN A szerző felvétele Amikor a szülőfalumról készülő könyvemhez, az azóta Mesét mondok, valóságot címen megjelent kötetemhez az anyagot gyűjtögettem, az írásos dokumentumok, szóbeli közlések mellett a tárgyi valóságot is igyekeztem megörökíteni. Sok-sok fekete-fehér és színes felvételt készítettem az anyaggyűjtés során, azzal az elképzeléssel, hogy majdan a szövegi részeket a könyvben ezekkel a képekkel kiegészítem, teljesebbé teszem. A körülmények aztán úgy alakultak, hogy a képi anyag a könyvből kimaradt, sőt, egy része el is tűnt. Nem mondom, hogy ezzel pótolhatatlan veszteség ért, mert az elveszettek helyett például az Öregtemetőt, a Nagytót vagy a födásást bármikor lefotografálhatom újra. (De nádtetős házat vagy borospincét már nehezebben találnék ...) A Nagytó meg a többi felsorolt falurész lehet, nem abban a tavaszi üdeségében mutatná magát, ahogy a színes celluloidszalag akkor megörökítette, de lényegükön ez aligha változtatna valamit. Legfeljebb a színek tónusa lenne kicsit tompább, vagy, így őszidőben, fáradtabb. Mondom, az elveszett dokumentumok egy része így újra rögzíthető lenne. Volt, azazhogy van is, amiről ma már nem tudom teljes bizonyossággal, hogy megtalálható-e még? A véletlen vagy a jószerencse Megmentett tárgyi emlékek A kis- és nagynyárs a karikával és a kapoccsal A szerző felvétele folytán — talán sorsszerűén — ezeket nemrégiben megleltem egy borítékban. A zsúp- és nádtető készítésénél használatos szerszámokról van szó. Idősebb Tárnok Lajos, amikor a nád- és zsüptető készítésének módját leírtam, túl volt már a nyolcvanadik évén. Az ő szavai nyomán jegyeztem le ennek az ősi — s ma már csak kevesek által ismert és még kevesebbek által művelt — mesterségnek a munkafolyamatait, s a munkavégzéshez használatos eszközök, szerszámok nevét is. S mivel e szerszámok hiánytalanul meg is voltak, Tárnok Lajosnál, le is fényképeztem őket. Mindez jó öt-hat évvel ezelőtt történt. Idősebb Tárnok Lajos azóta eltávozott az élők sorából. Csak a színes filmkockák őrzik egykori derűs mosolyát s egykori szerszámait, amelyek segítségével a sárfalakra felrakták a nád- vagy zsúpfedelet. A tetőkészitéshez használatos e meglevő szerszámokról annakidején szóltam a komáromi Dunamenti Múzeum munkatársainak, s ők érdeklődést tanúsítottak irántuk. Azt ellenben már nem tudom, tovább jutottak-e az érdeklődésnél ? Sőt, azt sem tudom, mi lett a sorsuk ezeknek a szerszámoknak. Meglehet, azóta elkorhadtak vagy a rozsda martalékául estek, mint annyi más feleslegessé vált tárgyi emléke a falu egykori világának. De az is lehet, hogy még megvannak. Nagy szerencsének tartanám, ha így volna. Még nagyobbnak, ha hiánytalanul a múzeum tárlójában láthatnám viszont valahányat, mert ott volna a helyük. Az egykori építkezési szokások és hagyományok szerint a sárfalra kerülő nádtető általában egy hét alatt készült el, és ezerezerkétszáz kéve nád kellett hozzá. Ezt a nádmennyiséget a nádverö (zsúpverő), a kis- és a nagynyárs — amelyekhez karika és kapocs is tartozott —, valamint a macskák (háromszögletű kapaszkodók) segítségével rakták és erősítették fel a tetőszerkezetre a nádazó mesterek. Idősebb Tárnok Lajos közlése szerint az ilyen nádtető harminc évig is kitartott, ha közben le nem égett. De — mint mondta — ötévenként újra le kellett szegni... A nádtetős házak századunk végére teljesen eltűntek, s ezzel tulajdonképpen egy messzi múltba visszanyúló népi mesterség is megszűnt. Tárgyi emlékeiből — a jószerencse folytán — a legfontosabbakat még sikerült fényképen rögzítenem, s örömömre szolgál, hogy nem vesztek el, mint a többi, hasonló módon megörökített dokumentuma egy letűnt kor valóságának. GÁL SÁNDOR 4
