A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-28 / 44. szám

A postahivatal vezetője, Václav Znamínko, Prágába készült. Bőröndjét már egy hónapja bepakolta. Egy ócska hálóinget, egy ülöpár­­nát, egy pár papucsot, két inggalért, egy pulóvert, egy fogkefét rakott bele, s elhelyez­te benne Winter egyik sárgult lapu, arany metszetű regényét is. Szerette a történelmi regényeket, mert megfeleltek szellemi habi­tusának, és segítettek megőrizni lelki nyugal­mát. A kerekfalvi postahivatal két levélhordója már előre örült, hogy „az öreg lelép egy időre", és nem lesz, aki gyötörje őket. Zna­mínko természetesen nem volt igazán öreg, csak negyvenéves, és a levélhordókat is csupán a szolgálat szabályszerű ellátása ér­dekében gyötörte. Negyvennyolcban anti­szociális elemnek akarták bélyegezni, de idejében meggondolták magukat, elvégre megeshetett volna, hogy még rosszabb fő­nököt kapnak a kerekfalvi postahivatalba, s a postamester különben is veszedelmes szőr­szálhasogató volt. Negyvenhatban például a közbiztonság veszélyeztetése címén feljelen­tette a kerekfalvi földbirtokost, mert a posta­­hivatalban véletlenül elsült a töltött puskája. A járásbíróság elutasította panaszát, de fel­lebbezett, s a földbirtokost végül is elítélték. Berta András felvétele Znamínko legfőbb gondja az volt, hogyan fogják helyettesíteni. Ugyan kit küldenek ki a városból erre a hétre? Vajon nem fogja-e a helyettes felforgatni a kerekfalvi posta szigo­rú rendjét? Betartja-e a hivatalos időt? Nem rúgnak-e ki a hámból a levélhordók, és nem isszák-e le magukat mindjárt az első napon ? Otthagyhatja-e a postát Znaminko ilyen hosszú időre? De megjött a helyettes. Egy nö. Azt kívánta Znamínkótól. hogy Klárának szólítsa. A pos­tamesternek ez nem tetszett; ö bezzeg nem volt hajlandó elárulni a keresztnevét. Hát bizalmas viszonyban vannak ök? Klára le­szedte a feliratokat, amelyek a felek minden lépését megszabták a kerekfalvi postán. Azonkívül félrehúzta a tejüveget, amely el­zárta Znamínko pénztárablakát, úgyhogy az is megnézhette Klára vidám, himlőhelyes arcát, aki csak egy közönséges levelet akart feladni. — Öregem, hiszen maga úgy ül itt, mint kotlós a fészkén —, mondta Klára, s a csomagokkal bajlódó levélhordók csendesen elvigyorodtak a sarokban. Znamínko össze­rázkódott. Hogy jön ahhoz ez a rendetlen nőszemély, hogy öt öregemnek szólítsa! So­vány arca elvörösödött, de hirtelenében semmi sem jutott az eszébe, amivel letrom­­folhatná Klárát. — Voltaképpen hová utazik? — kérdezte Klára, és hanyagul forgatta a kimutatási iveket. A postamester mérgesen figyelte a mozdulatait, de végre alkalma nyílt rá, hogy ő is kitegyen magáért. — Prágába. Az apámhoz — felelte közö­nyös hangon, de diadalmas érzés feszítette keblét. És joggal. Egész életében sajnálta, hogy nincs apja, és gyakran gondolt rá, milyen boldog lenne, ha volna. Most azon­ban, úgyszólván, csak a kezét kell kinyújtania az apjáért. Csak fel kell utaznia Prágába, jelentkeznie az apjánál, és belevetnie magát ölelő karjaiba, amelyek sohasem tárultak ki Znaminko előtt. De miért nem kereste fel már korábban az apját? Václav Znamínko mamája az idén márciusban halt meg. Dolgos asszony volt, akinek különös örömöt szerzett ha felsúrol­hatta fia szolgálati lakását. Kezdetben he­tenként egyszer mosta fel, később kétszer, majd háromszor, végül már naponta felsikál­ta. Halála napján sajnálta először, hogy Vác­lav nem nősült meg, s keseregni kezdett, ki fogja megmosni a fia gumicsizmáját, amikor délben hazaérkezik a kerekfalvi halastó körü­li sétájáról. S mielőtt végleg lehunyta volna a szemét, elárulta Václavnak, hogy vér szerinti apja egy Jan Sajdl nevű berouni festékgyá­ros. Václav Znamínko két teljes hónapon át gyászolta az édesanyját, mielőtt eszébe ju­tott, hogy meg kellene keresnie az apját. Eme ötlete egészen szerencsésnek minősít­hető, minthogy véget vetett a tartós gyász­nak, amely anyja halála óta ránehezedett. Elvégre megeshet, hogy a postamester ép­pen ismeretlen atyjától örökölte kiváló mun-­­kabírását és szervező tehetségét. Václav Znamínko pár nap múlva már olyan bűvös ábrándokban ringatta magát, hogy összeba­rátkozik természetes apjával, megszeretik egymást, s ki tudja, talán még azt is kisütik, hogy összeköltöznek. Znamínko ösztönösen vonzódott az idősebb emberekhez, akiket valami szilárd rend megtestesítőinek vélt, míg a fiatalokról úgy gondolkozott, hogy magatartásukat és munkájukat állandó fejet­lenség jellemzi. A postamester addig küldözgette ajánlott leveleit a különböző tanácsoknak, amíg meg nem tudta, hogy apja jelenleg Prága Smí­­chov nevű kerületében a Holeökova utca 34. szám alatt lakik. Döntő pillanat volt ez életé­ben. Jan Sajdl tehát él, s talán évek óta csak arra várt, hogy fia, Václav felkeresse, és így szóljon hozzá: „Itt vagyok, papa!" így érkezett el Znamínko számára az a pillanat, amikor már a bőröndje is be volt csomagolva, csak kézbe kellett venni és indulni. A pénztárablak mögött ott ült a helyettese, aki azonban, sajnos, nő, ráadásul felettébb szemtelen és gúnyos modorú te­remtés. A postamester kerek három napig halogatta elutazását. Mindenekelőtt a hiva­tali helyiség állapota idegesítette. Elképzel­hetetlen rendetlenség uralkodott mindenütt: félig nyitott páncélszekrény, széthányt nyomtatványok, összevissza dobált pecsétek és kigombolt zubbonyé levélhordók, akik alig vetettek ügyet a postamesterre. Csak az volt meglepő, hogy Znamínko nem bírt szemre­hányást tenni Klárának, akinek pajkos arca a hanyagul nyitva hagyott pénztárablak mögül mosolygott rá. Csak halkan zsörtölődött, s lélekben a kezét tördelte. Azonfelül a végső elszántságot gyűjtögette magában, mielőtt nekivág az ismeretlen, távoli világnak, ahol semmit sem tudnak róla. Znamínko még sohasem utazott, eddig legfeljebb ha Pardu­­bicéig jutott el, ahol elvesztette a kalapját, sőt, az aktatáskáját is ellopták a pályaudva­ron, amikor elugrott a büfébe, hogy igyék egy pohár sört. — Induljon már, öregem! — tuszkolta ki végre Klára a postáról. — Nemcsak pecsé­tek vannak a világon. Prágában már várja a papája, maga meg itt lopja a napot. — És egy doboz kínai teát nyomott a kezébe a prágai öregúr részére. Znamínko nem számí­tott erre a figyelmességre. Különösen az hatotta meg, hogy Klára is hisz az apjában. Ez arra késztette, hogy végre csakugyan útnak eredjen. Útközben semmi baj sem érhette. A vasúti fülkében előszedte a párnáját, a bőröndjét feltette a hálóba, egy zsinórral odakötözte a fogashoz, a zsinór végét pedig a párna alá dugta. Ha valaki el akarná vinni a bőröndjét, Znamínko még akkor is észrevenné, ha köz­ben esetleg elaludna. Márpedig ez könnyen megeshet, mivel csukva tartotta a szemét. Nem akarta ugyanis, hogy a fülkében utazók megszólítsák, s ezért úgy tett, mintha alud­na. A többiek békében is hagyták. A csel sikerült. A Holeökova utcát minden nehézség nél­kül megtalálta, mivel minden prágai ismerte. Kézről kézre adták, s végül letették a 34-es szám előtt. A ház semmiben sem különbö­zött a többitől, mégis rendkívüli volt, hiszen itt lakott az apja. Sárgaréz névtábláját már az első emeleten megtalálta, s nyugodt lé­lekkel nyomta meg a csengőt. Minden az előre megállapított terv szerint történt, úgy, ahogy Znaminko szerette. Már csak az volt hátra, hogy odatoppanjon az apja elé, és elvégezze a megfelelő baráti aktust. De az utolsó jelenet egész másként játszó­dott le, mint ahogy képzelte. Miután végig­ment a sötét előszobában, szemtől szembe került egy köpcös, hatvan év körüli férfival, aki felettébb gyanakvó pillantásokat vetett rá. — Én vagyok Václav — bökte ki Znamin-10

Next

/
Thumbnails
Contents