A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-21 / 43. szám

MADÁCHNÁL SZTREGOVÁN van benne." imadách imre jegyzetei „Kemény a kavics és láng Érdemes-e egyáltalán idelátogatni az Ipoly mente, a közeli Felső-Börzsöny és a zólyomi (Zvolen) hegyekből érkező Kürtös-patak vi­dékére azzal a szándékkal, hogy születése után több mint másfél évszázaddal és leg­főbb műve ősbemutatójának századik évfor­dulóján Madách világát keressük? Okvetlenül érdemes, hiszen járási honis­mereti múzeummá alakítva ott áll a kastély, ahol fölnőtt, ahová szerencsétlen házassága után Csesztvéről visszaköltözött, ahol hosszú estéken- át vitatkozott Szontágh Pállal, a művelt és érzékeny jóbaráttal; ahol a kastély eredeti kapubejáratától jobbra eső emeleti dolgozószobában annyi sikertelen próbálko­zás után 1859 februárja és 1860 márciusa között megszületett végre a nagy alkotás: Az ember tragédiája. És érdemes, mert ha sokat nem is, de találhatunk itt eredeti, tehát Madách használta tárgyi emlékeket. Persze, az évtizedek során ki tudja merre kallódott régi bécsi porcelánok, szoborportrék, a jel­legzetes fegyverállvány vagy akár a kézi könyvtár nélkül olyan mindez, mint néhány nagyértékű, ám töredezett cserépdarab, amelyből tisztelni kell a múltat, ám az erede­ti egészre legföljebb következtem lehet. És mégis: átlépve a Madách-kúria küszöbét, a képzelet varázsló játéka révén, ott érezzük a hányatott sorsú drámaköltő szellemét s akarva-akaratlanul a sorsához is közelebb jutunk. Annál is inkább, mert a mai turista bizony kíváncsi természetű, bárhová utazzék, mindenütt összehasonlít és mérlegel, s így tulajdonképpen az sem csoda, hogy másfél­száz esztendő múltán is az író titkát kutatja. Sőt! A sci-fin nevelkedett utazó esetleg még azt sem tartja képtelenségnek, hogy valami­féle vegyelemzéssel talán Madách szellemi nagyságának titka is kikísérletezhető az itte­ni föld, a víz és a levegő összetételéből... Félretéve azonban a tréfát, egy-kettőre nyilvánvalóvá válik, hogy a szerényebb igé­nyű múzeumlátogatónak igazán nem kerül nagy fáradságába fölfedezni a természet madáchi világának egyik-másik „tereptár­gyát" e táj mai valóságában. Elég körbepil­lantani, hogy az ember örökre emlékezetébe vésse a Sztregova környéki szelíd dombokat, a látóhatár szélét alkotó hegyek kéklö karé­ját; bent a községben pedig — a múzeum­ban látottak hatására — akaratlanul is a madáchi nemzedék déd- és ükunokáinak arcán a Tragédia tömegjeleneteiben szerep­lő figurák névtelen hőseinek vonásait keresi. Vajon mit ismerne meg falujából Madách, ha egyszer mostanában vezetne erre az útja? A környéket, a tájat bizonyára igen, s fölte­hetően mind Balassagyarmat, mind pedig Kékkő (Modrý Kameň) irányába is a ma használatos utak vezettek. Flelyükön találná a nógrádi táj palóc falvait: Zsélyt és Ebecket, a nem messzi Bussát és Mikszáth Szklabo­­nyáját, de a járásszékhellyé előlépett Nagy­kürtösre (Veľký Krtiš) már valószínűleg nehe­zen ismerne rá. Mint ahogy meglepné a sima aszfaltút is,'amelyen Csesztve vagy Zólyom, Kékkő vagy Fülek (Fiľakovo) irányából érkez­hetne szülőfalujába, ahol azonban a válása előtti évben, gyermekeivel együtt Csesztvéről visszaköltözvén nem ezek a mostani, emele­tes, betonkerítéses kőházak üdvözölték. Ma szemmel láthatóan a főút mellé húzódott a falu központja, szemben a kúriával egy ven­déglőt is találunk, amelyet egy kis fantáziával a falusiak beszélgetőhelyeként ismert egyko­ri kovácsműhely pótlékának is tekinthetünk. A község főutcáján továbbsétálva a helyi nemzeti bizottság épületére és élénk keres­kedelmi forgalmat lebonyolító üzletekre buk­kanunk ... A Madách-kastély azonban ott áll a falu talán legmagasabb pontján, ahon­nan a házasságában csalódott költő gyakran tekintett a völgyesebb Csesztve tájára, abba az irányba, ahová oly boldogan vitte feleség­nek a szépséges Fráter Erzsit, s ahonnét néhány esztendő múltán sohasem gyógyuló sebbel elbocsátotta hűtlenné vált asszonyát ; ahová emlékeiben kutató, fájó tekintettel oly gyakran vissza-visszanézett... mert Balogh Károlynak, a drámaköltő nővére unokájának leírása szerint Madách nagyon szerette Frá­ter Erzsit: benne látta az örök-Évát — az életösztön, az életadás, a szerelem, a folyto­nos keresés, a szépség és költészet jelképét. A fiatal Madáchot szinte mágikus erővel vonzotta az élet alakíthatóságának kérdése; a tiszta szándék, az igaz érzés és az átlátó értelem érvényesülésének lehetősége. Mai szemmel nézve Madách szinte bék­­lyózottan, önkinzóan szigorú igényekkel in­dult el, majd haladt egyre gyorsabb ütemben előre a válaszkeresés egyre feszülöbb ritmu­sú útján, miközben a sors különféle csapá­sokkal (egyévi fogság egy bujdosó elrejtése miatt a szabadságharc után, felesége köny­­nyűvérűsége e börtönbüntetés alatt és be­tegségének elhatalmasodása) mind magá­nyosabb s egyre meredekebb élet-ösvények­re szorítja őt. Látszatvéletleneknek tűnő sorsfordulók és a meddő küzdelemből faka­dó keserű élettapasztalatok, okok és okoza­tok hálójában így akad fönn, így születik megismételhetetlen csodaként a remekmű: Az ember tragédiája. Az eleinte Arany János által is pártfogolt, szinházilag azonban pusztán könyvdrámá­nak tartott színpadi alkotás ősbemutatójára már csak Madách Imre halála után, 1883- ban került sor. A pesti Nemzeti Színházban Évát Jászai Mari, Ádámot Nagy Imre, Luci­fert pedig Gyenes László játssza. Jelesre vizsgázik a publikum is, mert az előadás tizenegy évvel később eljut az akkoriban nagyon ritka századik reprízig. A Tragédia diadalútja azóta is tart. A „színdarabok színdarabját" azóta huszonki­lenc nyelvre fordították le, s játszották Prá­gában és Bécsben, Zürichben és Bemben, Krakkóban és Gdanskban, Hamburgban és Londonban, Bratislavában és Kassán (Koši­ce), a tengerentúlon és a skandináv államok­ban. A sztregovai kastélykert túlsó végében találni Madách Imre sírhelyét. Fák alatt, példásan gondozott gyepsző­nyeggel szegélyezett járdán jut el az ember a sírhely fölött magasodó, 1934-ben készült, Rigele Alajos alkotta madáchi emlékműhöz. Jómagam néhány évvel ezelőtt, egy vad­­méhzümmögéses nyári nap délelőttjén jár­tam itt életemben először. Fölkapaszkodtam az emberi küzdés gondolatát jelképező szo­bor mögötti dombra, sétálgattam a kert hallgatag fái alatt, aztán múzeumlátogatás­sal töltöttem ott-tartózkodásom fennmaradó idejét. Most, hogy a minap újra „elzarándokol­tam" e szépen gondozott emlékműhöz, már ismerős tekintettel pillantottam körbe a kas­télykertnek azon dombhajlatain, ahol gyer­mekként szaladgált, majd boldogtalan férj­ként járt-kelt Madách, ahol Az ember tragé­diájának gondolatai, előképei, tétova vázlatai kristályosodtak benne. És e második találko­zás révén szinte testi közelébe kerültem a válása után csendes öntudattal élő Madách világának; s mindaz, ami a Tragédiáról eled­dig elraktározódott bennem, ezúttal új jelen­téstartalmat kapott. E halhatatlan remekmű eszmei magjában, színpadi mondandójában nemcsak a szerzőnek az emberiség sorskér­dései iránti aggodalmát és fantasztikummal határos előrelátását éreztem, hanem a tizen­öt képben megelevenedő cselekmény váza mint egy bizalmas vonatkozásokkal átszőtt családi történet is fölsejlett bennem. Itt, egy köhajításnyira Madách dolgozó­­szobájától döbbentem rá minden eddigi ol­vasmányomnál és színpadi Tragédia-élmé­Jelenet az előadásból nyemnél erősebben, hogy Madách egyike a legkomorabb, ugyanakkor azonban legbiza­­kodóbb szellemeknek. Végigjárt minden utat, égen és földön kereste a végső választ, míg a megismeré­sen, a hiten és hitetlenségen át eljutott a remény tudatosításáig. Annak az emberi akaraterőn alapuló reménynek tudatosításá­ig, amelybe a sziklán állva Ádám is megka­paszkodik az öngyilkosságot jelentő zuhanás előtt; amely az önpusztító kétségek és a családi gondok szkepszisét leküzdő erőt táp­lálja. És épp itt, a madáchi dolgozószoba s az emlékmű között lépdelve jöttem rá arra is, hogy talán éppen ezért az optimizmusáért nem lehet megunni Madáchot, ezért idősze­rű ma is — és lesz időszerű mindaddig, amíg bennünk s utódainkban tartani fog a lenni vagy nem lenni harca! Százhatvan éve született hát Az ember tragédiájának szerzője, és pontosan száz­éves a Tragédia színpadi pályafutása. Nagykürtösön, illetve a járás községeiben ebből az alkalomból nemzetközi szintű ren­dezvényt szerveztek. A szeptember második felében tartott Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napok keretében a drámaköltő életéről és munkásságáról nyílt tájékoztató jellegű vándorkiállítás, több értékelő előadás hangzott el Madách életművéről, de rendez­tek irodalmi kirándulást Csesztvére és Hor­­pácsra, valamint járási irodalmi vetélkedőt is. E több napos ünnepségsorozat kiemelkedő eseménye azonban a budapesti Madách Színház nagykürtösi vendégjátéka volt, „ter­mészetesen", Az ember tragédiájával. A Lengyel György rendezte előadás gon­dolatilag a küzdés és az életben maradás emberi drámáját állította előtérbe, doku­mentálva ezzel egyben azt is, hogy a Tragé­dia értelmezésének és színpadi megvalósítá­sának lehetőségei valóban tágak. Lengyel György mintha a száz évvel ezelőtti, Paulay Ede rendezte előadás nyomdokain indult volna el: látványos és hagyományos, vi­szonylag szöveghű és külföldi vendégjátékra vagy jubileumi alkalmakra különösképpen megfelelő előadást komponált. A rendező szereposztás dolgában is mert kockáztatni: a színlapon második szereposztásként fel­tüntetett Juhász Jácint (Ádám), Almási Éva (Éva) és Huszti Péter (Lucifer) színészhármas mellett, Dunai Tamás (Ádám), Bencze Ilona (Éva) és Gáti Oszkár neve jegyzi az első szereposztást. Nagykürtösön az utóbbi hár­mas játszott jól élve a szerep kínálta lehető­ségekkel, de Gáti Oszkárnak emellett még arra is futotta erejéből és tehetségéből, hogy valami egyénit csempésszen Lucifer alakjá­ba. A közelmúltban lezajlott Madách-napok 14

Next

/
Thumbnails
Contents