A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-14 / 42. szám
Csak egy percre Idestova tizenöt éve lesz, hogy megalakult a CSEMADOK KB népművészeti csoportja, a SZŐTTES. A háromtagú parasztzenekar s az együttes 25—27 táncosának zöme 17—22 éves fiú és lány, akik gimnáziumban, szakközépiskolában, főiskolán, egyetemen tanulnak, illetve dolgoznak. A SZŐTTES egykori tagjai, vagy mai táncosai között akad hát diák és villanyszerelő, építészmérnök és laboráns. Az egyik legrégebbi táncos a harmincéves SPALEK FERENC a Tesla vállalat bratislavai üzemének müszerkarbantartója. — É/etutadon hol található a népi művészet, a régi táncok szeretetének forrása? — Fontosnak érzem az élményekben gazdag kamaszéveimet hiszen tizennégy-tizenöt éves srác voltam, amikor szülőfalumban táncolni kezdtem a féli Kis-Duna Táncegyüttesben. Talán tizenhét éves sem voltam még, amikor tagja lettem a SZŐTTES-nek, ahol már azt is megtanultam, hogy a népi tánc nemcsak ütemre, a zene ritmusára szóló testmozgást jelent hanem azt is, hogy a tánccal érzelmek és gondolatok is a felszínre hozhatók. Tényleges katonai szolgálatom évei alatt is hű maradtam a tánchoz, és tavaly, néhány esztendei kényszerpihenő után, a SZŐTTES-be is visszatértem. — Mi oka volt e kényszerpihenőnek? — Megsérült a térdem, jelenleg is rögzítő kötszerrel táncolok. De az sem titok, hogy időközben megnősültem, és a lakásszerzés vagy a gyarmeknevelés gondjai is lekötöttek. — Időközben eszedbe sem jutott a régi táncok varázsa? — Ellenkezőleg! Lakhelyemen: Szencen, Csuka Mária tanítónőivel közösen a magyar tanítási nyelvű általános iskolában egy, elsősorban a mátyusföldi táncanyagra „figyelő" gyermektánccsoportot alakítottunk. — Szencen laksz, Bratislavában dolgozol, szombat-vasárnaponként a vidéki művelődési házakban és szabadtéri színpadokon szerepelsz.jfjogyan tudod öszszeegyeztetni a napi nyolcórás munkaidőt illetve a családi életet a tánccal? — Elsősorban a feleségem megértő támogatásával. Ami pedig a táncot illeti, hát engem is, társaimat is a népi tánc szeretete és a hagyományőrzés fontossága vonz Bár a heti két-háromszori próba és az ismét egyre sűrűbbé váló fellépések kimerítőek, de úgy érzem, tánc nélkül üres lenne az életem. — Az együttes melyik műsorával szerepeltek mostanában ? — Az „Ugorjunk a táncba!" című tavaly bemutatott programmal, de a napokban Varga Ervinnek, a SZŐTTES művészeti vezetőjének irányításával már új táncok betanulását is megkezdtük. Úgy hírlik, tavaszra kész lesz az újabb műsor is. — Szólnak a mához is a régi táncok? — Véleményem szerint igen. Aki jobban odafigyel egy-egy régi táncra, az nemcsak bokaveregetést meg csűrdöngölést lát benne, hanem az egyén és a közösség vagy a férfi és a nő kapcsolatának máig érvényes gondolatait is érzékeli. — Nem zavar, hogy a SZŐTTES tánckarában te vagy a „korelnök"? — Nem, egy pillanatig sem! Sőt! Pont fordítva, azt érzem, hogy szükség van rám, hogy számítanak vetem, ami mind a próbákon, mind a fellépéseken nagyszerű erőforrást jelent. (mik-) őre és mérgesen rajzolgatja krétával az autó és az autóbusz helyzetét. Közölni akarom a jó hírt nézöszomszédommal, de már nincs mellettern, jóval arrébb magyarázza feltehetően a huszadik embernek, hogy „a pasas meghalt". Eszembe jut a szólás: „Ha lúd, legyen kövér!" Nézőszomszédom is nyilván Így véli: ha egyszer már nézői lehettünk egy karambolnak, akkor az legyen komoly karambol: legalább egyetlenegy halottal — ha már többen nem ültek abban a nyavalyás kocsiban. EGY NÉZŐ LELKIVILÁGA Arra kérem a kedves olvasót, ne egy színelöadás vagy futballmecs nézőjét képzelje maga elé, hanem egy autókarambol békés szemlélőjét. Egy fehér gépkocsi ütközött össze (frontális ütközés) az ötvenhármas autóbusszal, tehát azzal, amelyikkel én járok haza; nagyon csúnya karambol volt, a vezető szinte összepréselődött, a kormánykerék ripityára törött, a szélvédöüveg is. Még szerencse hogy a vezető csak egyedül ült a kocsiban, mondotta a címben említett néző. Nem tudom ki számára volt szerencse ez a tény, nyilván azok számára, akik nem ültek a kocsiban, ennek következtében egyáltalán nem megállapítható, kiknek volt ilyen pompás szerencséjük. De a gépkocsi vezetője nagyon szerencsétlenül nézett ki. Sőt, ez nem is jó kifejezés: borzalmas látvány volt. A mentők perceken belül megérkeztek, egy ifjú orvos villámgyorsan bekötözte a sebesültet és rémes szirénázással elszállították őt valamelyik baleseti sebészetre. Mi, nézők, még sokáig nézelődtünk, néztük a harmonika módra összepréselt gépkocsit amelyet ilyen állapotban jómagam (aki amúgy sem nagyon ismerem a gépkocsi-típusokat (nem tudtam) azonosítani. Egyszercsak hozzám fordul jobboldali nézelődő szomszédom s így szól: — Tudja-e, hogy a pasas útközben meghalt? — Hogyhogy meghalt? Maga ezt honnan tudja? De ő már nem figyel rám, hanem a másik szomszédjával közli a rémhírt. — Tudja-e, hogy a pasas útközben ... stb. Rosszullét kerülget, de azért odamegyek az egyik főtörzsőrmesterhez megkérdezni, vajon igaz-e a halálhír. — Ugyan, haggyjon már békén — kiáltja meg se nézve szép újságíró-igazolványomat — kutya baja sincs a mókusnak, az előbb telefonáltam a kórházba, csak részeg, meg egy kicsit összekaparta őt az üveg. Ne féljen, csalánba nem üt a mennykő! — mondja a rend CSŐREPEDÉS Milyen silány fantáziám lehet, már azt sem tudom elképzelni, hogyan jöhet létre egy csőrepedés. Csőrepedés a föld alatt, méghozzá mindig ugyanazon a helyen: az egyik ligetfalusi utcasarkon, arra mégsem gondolhatok, hogy vakondok, ürge vagy hörcsög „fúrja" meg a vízvezeték csöveit, ahhoz ezek az állatkák túl gyengék, túl szelídek, sőt túl intelligensek. Akkor hát mi történik ezen az utcasarkon, hogy valahányszor erre hoz az autóbusz, kisebb tavacska hullámzik a macskaköveken, három-négy helyen is buzog a víz, meglehetősen szennyes lé, a busz csak lépésben haladhat, tengelyig merülve a vízbe, olykor percekig meg-megáll, s ilyenkor a türelmetlenebb utasok kiszállnák, nem törődve azzal, hogy cipőjük telefolyik vízzel, hogy nadrágszáruk nedves és iszapos lesz, elindulnak valahova dühösen és gyalog. Tegnap elhatároztam, hogy alaposabban szemügyre veszem ezt a csőrepedést : amikor autóbuszunk már jó öt percig tűnődött, tétovázott, menjen-e, ne menjen, én is kiszálltam. Motorpumpával szivattyúzták a vizet, ami ettől alíg-alig fogyott. Ám amin a legjobban csodálkoztam: az emberek, akik bent az autóbuszban éktelenül szitkozódtak, kiszállva elcsendesedtek, békésen igyekeztek kikerülni a hatalmas és mocskos tócsát, aztán nem nézve se jobbra, se balra, egyenesen betérnek a közeli kocsmába. Természetesen mentem utánuk, a söntésben volt már legalább két autóbusznyi ember, csupa férfi — ami ugyebár a nők nagyobb türelmét és kisebb szomjúságát bizonyítja. Miközben a sörömre várakoztam, szegényes fantáziámmal nem tudtam másra gondolni, minthogy az említett utcasarok alatti csöveket ezek közül a szomjas emberek közül vágja át valaki az éji homályban. Persze, azt nem állítanám, hogy épp a kocsmáros teszi ezt a nagyobb haszon érdekében. De talán a sógora vagy a komája? Ki tudja! Lehet, hogy már eleve ilyen könnyen repedő csöveket fektettek le a kocsma közelébe? Mert hát miért éppen itt repednek meg únos-untalan ezek a csövek? ZS. NAGY LAJOS 22
