A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-14 / 42. szám

• ■ ■ ■ KOZOTT HOGY A KÖNYV SZERETHESSE OLVASÓJÁT (Gondolatok az olvasóvá nevelésről) Lehel Zsolt és Laukó Dezsőné {FÖLDES LÁSZLÓ FELVÉTELEI amelyhez valamilyen monda is fűződik, ilyenkor nagyon jó dolog, ha a túravezető el is tudja mesélni ezt a történetet. Gya­loglás közben arra is nagy gondot fordí­tok, hogy a gyerekek ügyeljenek a tiszta­ságra, ne szemeteljenek; ha valahol feltű­nően sok a szemét, akkor azt közösen összegyűjtjük és a hulladékgyűjtőbe rak­juk. A honvédelmi jellegű túrákon bizo­nyos feladatokat kell megoldaniok a gye­rekeknek. Gyakorolják a sátorverést, a csomózást, a tájékozódást, az elsősegély­nyújtást, a kötélmászást stb. Távolságot is kell becsülniük, és át kell jutniuk egy kötélhídon is. Egy csoport gyerek beneve­zett a pionírszövetség által meghirdetett honvédelmi versenybe is, ahol eredmé­nyesen helytálltak. A körzeti fordulóban elsők, a városi fordulóban harmadikok lettek. Véleményem szerint ezek a szom­bati gyalogtúrák nagyon sok szempontból hasznosak. A városi gyerekek köztudot­tan keveset járnak a természetbe, ezért keveset is tudnak róla. Egy-egy ilyen túra során nemcsak a lábizmaik erősödnek, hanem a biológiai és a természetrajzi is­mereteik is gyarapodnak, arról nem is szólva, hogy értelmesen töltik el a szabad idejüket. Sehol nem látni annyi szomorú és unatkozó gyereket, mint egy kietlen városi utcán, ahol nemcsak játszani, de még veszélytelenül közlekedni sem lehet igen gyakran. Már csak ezért is fontos, hogy a gyerekeket rászoktassuk az értel­mes és hasznos időtöltésre. — Tudom, hogy családos ember vagy, gyakran más városba szólít a hivatásod, hogyan jut mégis időd minderre ? — Amit az ember sziwel-lélekkel tesz, arra kell hogy időt tudjon szakítani. Rá­adásul a feleségemmel közösen csináljuk, így még csak konfliktusaink sincsenek miatta. Úgy vélem, van értelme annak, amit magamra vállaltam. Azok a gyere­kek, akik velem tartanak a városnéző sétákon vagy a sok kilométeres gyalogtú­rákon más szemmel fogják nézni azt a várost, ahol születtek, ahol élnek, mint azok, akik csak unatkoznak a falai közt. Számomra is sokat jelentenek ezek az akciók. Jóllehet a várost és a környékét már úgy ismerem mint a tenyeremet, azért van még mit tanulnom, s egy-egy körséta vagy túra mindig arra ösztönöz, hogy az ismereteimet gyarapítsam, ne­hogy egy váratlan kérdéssel zavarba hoz­zanak. De mindennél többet jelent szá­momra a gyerekek szeretete, hozzám való ragaszkodásuk. Ez olyan élmény, amely minden fáradtságért kárpótol. LACZA TIHAMÉR A nyár elején régi iskolámban jártam, jó ügy támogatásához kérték segítségemet. A be­szélgetés ideje észrevétlenül átfolyt az isko­lai könyvtár heti periódusban ismétlődő köl­csönzési órájába. A könyvet kölcsönző gyer­mekek különösebb rendszabályozás nélkül, már-már csak a játékukban észlelhető ter­mészetességgel keresgéltek a nyitott szekré­nyekben, ajánlották egymásnak az éppen visszahozott köteteket. Meglepő párbeszé­deknek lehettem tanúja. Néhány perc alatt minden szociológiai kutatást megszégyenítő pontossággal kiderült, hogy húsz-harminc esztendővel a korosztályom olvasóvá nevel­kedésének ideje után, gyermekeink mást és másképpen olvasnak, mint mi. Természete­sen nem utalhatok itt az idősebbek első olvasmány-élményeire, hiszen a történelmi helyzet, az akkori társadalom mást kínált — sokszor kényszerített — apáink kezébe. A művelődés három évtized óta tartó forradal­ma elsősorban a harmincegynéhány-évesek nemzedéke és az ezekben az években isko­lássá cseperedő gyermekeik számára hozott igazán egyéniséget gazdagító változást. A műveltség, a művelt ember eszménye a szocialista társadalomban vált egyeduralko­dóvá, s válhat minden család törekvéseit, nevelési attitűdjeit meghatározó céllá. A könyvespolc előtt nyüzsgő gyermekek egymás kezébe nyomkodták Weöres Sándor verseit, Saint-Exupéry Kis hercegét. A. A. Milne Micimackóját Janikovszky Éva igaz történeteit. Ami a szívemet nyomja című svéd gyermekverskötetet. De ugyanígy siker­könyvnek számít Csukás István Pom-Pom\a, Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeseje, s újabban ismét közkedveltek körükben Feke­te István állattörténetei, a Vük, a Bogáncs, a Lutra és társaik. A gyermeki világban hitel­rontás nélkül magas az ázsiója a Winnetou­­könyveknek, a Verne-regényeknek s a kalan­dos történeteknek. Megkérdezhetné bárki, hogy mi ezen a hevenyészett listán az új, mi az ami különbözik az általunk olvasott gyer­mekkönyvektől? Nem tudom ki hogy volt és hogy van vele. de számomra A kis herceg és a Mici Mackó felnőtté érésem idején lett csak érthető. Saint-Exupéry regényeit: A déli futárgépet és az Éjszakai repülést előbb olvastam, mint A kis herceget. Pedig ki tagadhatja ma már azt, hogy a kis herceg bolygójának ismerete, a viharok bolygójának — a Földnek — a meg­ismerését segíti, többek között a köteles­ségtudás példázatát éppen az ebből a könyvből megismert lámpagyújtogató adja számomra. Magyarul a Micimackó (két évvel A kis herceg előtt) 1973-ban jelent meg. Töredékek, ismertetések, részletek után vég­re a magyarul olvasható gyermek- és ifjúsági könyvek tömegének a része lett. Nem vélet­lenül időzök hosszabban e két könyvnél. A Micimackó és a vele egy kötetben olvasható Micimackó kuckója a mesének és a valóság­nak olyan mesteri vegyítése, amely a min­denkori játék emelkedettségét bizonyítja. E szerény írás címe is a Milne — történet olvasójához intézett beköszöntő versét idézi: „Köszöntünk, kéz a kézben/ részemről mondjunk mancsot/, hogy teljesítsük rész­ben/ kérésed és parancsod,/ mely minket felidézett,/ mint mackó-vágy a mézet. /Ró­bert Gida meg én/ egy lélek, két legény,/ egymást nagyon szeretjük,/ és együtt/ s evégett/ ketten szeretünk téged." Lám, így szeretheti olvasóját a könyv. Kimondva és kimondatlanul, mindig így vagyunk a köny­vek hőseivel. A legnehezebb helyzetben, a talajtalanság állapotában, a lélek didergő óráiban, de mindenekelőtt a tudat ráeszmél­tető küzdelmében úgy érezhetjük; szeret bennünket a könyv, s mi szeretjük őt. Felté­teles módban, hiszen ez csak annak az embernek adatik meg, aki olvas és megért. Szerencsére egyre többen vannak, s a beve­zetőben felelevenített iskolai életkép is iga­zolja, hogy még többen lesznek. Olvasók — akiket szeret a könyv akik a könyvet szeretik. Szokás, mondhatnám — kissé enyhítve a dolgot —, hogy „csak" divatos úgy beszélni az olvasásról, hogy mindegyre a televízióra hivatkozunk, s mint valami szívóhatást gya­korló szörnyetegről beszélünk róla. Elfelejtjük azonban, hogy a televízió önmagában sem­minek sem az oka. A nevelés — ezen beljil az olvasóvá nevelés — nem érhet véget a tévé esti meséjével. Kell és szükséges az is, hiszen a vizualitás, a képi kultúra egyre teljesebb része életünknek. Nem egyszer azonban mindent elnyom, családi kapcsola­tok minőségének meghatározója, gyermeki vágyak, érzelmi szükségletek egyetlen kielé­gítője. Félek leírni, mert csupán feltételezés; A most megszülető gyermekek egy része (csak remélem, hogy a kisebbik) először a Fotó: archív tévémesével találkozik. Tehát itt a kulcsa, miért vonja el az embereket a televízió az olvasástól. A születés utáni hetekben már eldőlhet, hogy az édesanya, az édesapa tévénézőt vagy olvasót nevel-e. Az első mon­­dókák, a tapsikolok, állíthatók, sétáltatok, az ujj-játékok, a beszéd első szavai szinte ész­revétlenül lesznek a gyermek sajátjai. Innen már csak egyetlen lépésre van az első könyv, amely hol fogakat erősítő rágóalkalmatos­ság, hol játék, hol az édesanya vagy édesapa kezébe kerülő mondóka-tár. A leporelló az első könyv, amely még inkább játék: jó megtapintani, nézegetni, forgatni, dobálni. A rajzok segítik felismerni és megismerni a valóságot, s az elképzelhető dolgokat tovább fejlesztve segítik a gyermek fantáziáját. In­nen már egyenes az út a mesekönyvekig, a gyermekverskötetekig. A gyermeknek nem lehet elég gyakran és elég sok könyvet vásá­rolni. A fokozatosan gyarapodó kiskönyvtár idővel az írni, olvasni tanuló kisdiákot is szolgálja. Tömören összefoglalva ez az út vezet a leporellótól af. első elolvasott köny­vig. Az egyre inkább önálló, alkotó gondolko­dásra nevelő iskola azonban egyedül nem tehet meg mindent. A legnagyobb ajándék, amelyet az ember az iskolától kap, az az ími-olvasni tudás, a megismerés mindenki számára elérhető eszköze. Az ott felkeltett érdeklődés azonban elsatnyul, ha a családi kör, a szülők, a testvérek nem mutatnak példát, nem támogatják az olvasó kicsiket. Pedagógusok beszéltek a minap arról a bű­vös körről, amelybe a kisiskolások egy része kerül. A nehezen és rosszul olvasó gyermek­ből soha, vagy csak ritka esetben lesz rend­szeresen könyvet olvasó ember. Az ő szá­mukra egy-egy könyv elolvasása a szó szoros értelmében fizikai fájdalommal jár. Vagyis: az lenne az ideális, hogyha az alsótagozaton nemcsak a betűket ismernék meg az ilyen gyermekek, hanem folyékonyan olvasnának is. Erre azonban ismét kevés az iskolában töltött idő; a családi foglalkozások, a közös olvasások lendíthetik át az ilyen tanulót a nehézségeken. Sokszor elég átsegíteni a gyermeket, s az eredmény lavinaszerűen születik meg. Egyik könyv a másik után. gyarapodó szókincs, egyre javuló tanulmányi eredmény, s a kamaszodé gyermek lassan már arra is képes, hogy hátrányos családi helyzetével szembesüljön, s többé-kevésbé ösztönösen értékrendet állítson fel további életéhez. A lánc egyre növekszik és egyre erősebb lesz, mert a könyv szeretete az írók otvasószeretetén növekedik. Valahogyan úgy, ahogy Milne írja a Micimackó kuckója ajánlásában: „Én tőletek kaptam Róbert Gi­­dát / s új szuflét Mackón ti fújtatok át./ Tintát ti töltöttetek toliam hegyibe/ elmon­dani, mi még benn maradt begyibe./ Most kész a könyv — a büszke ajándék! /Én voltam a cél — de ki volt a szándék?/ Tőletek én, vagy tőlem ti, bocikák?/ Csak labda ez is — kapd el! — Hoci hát!" S mily jó elkapni ezt a labdát, s dobálni egymásnak szaporán, könyvről könyvre, örömről örömre. Felnőttek és gyermekek szerethetik benne egymást, úgy ahogy a könyv olvasóját, s az olvasó könyvét. Dusza István 15

Next

/
Thumbnails
Contents