A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-14 / 42. szám

XAľ BOTRÁNY A CUKRÁSZDÁBAN. IN FLAGRANTI A LAKÁS­BAN • ÖKÖLJOG, AVAGY A LEFÜLELT PÉNZRABLÓ • „ITT A 158-AS, HALLGATOM ..." A vonal túlsó végén, az illetékes rendőrka­pitányság ügyeletén, többnyire egy hatalmas pultszerű műszerasztal előtt veszik föl a hívást: — Itt a 158-as, hallgatom ... Kagylóemeléskor egy automata bekap­csolja a magnetofont, az minden bejelentést, segélykérő telefont, de a vaklármát vagy a beugrató hívásokat is rögzíti. Ezenkívül nap­lózzák is a hívásokat. A bejelentés után mindig a helyszínhez legközelebb cirkáló kocsit utasítják, hogy hová menjen. A sárga-fehér, VB-feliratú rendőrkocsi első ülésén Peter Mikuš alzászlós, az autó pa­rancsnoka; a volán mellett Róbert Jurík fő­törzsőrmester, a hátsó üléseken pedig az újságíró és a fotóriporter ül. A főtörzsőrmester bekapcsolja a motort, indulunk. — Azt hiszem, ma nyugodt délutánunk, csöndes éjszakánk lesz — mondja a fiatal alzászlós, akit azért is érdekel a rendőri munkának ez a területe, mert a jövőben nyomozótisztnek készül. És hát hol szerez­hetne leendő munkájához alkalmasabb ta­pasztalatokat, mint épp az „élet sűrűjében". — Mikor van nehéz szolgálatuk? — Általában péntekenként, aztán ünne­pek előtt és fizetésnapokon. Bratislava utcáin több URH-s járörkocsi cirkál. Állandó összeköttetésben vannak a városi rendőrkapitányság diszpécserköz­pontjával. Minden kocsinak megvan a saját körzete, saját területe, s menet közben ri­asztják őket a helyszínhez. A mi kocsink ezúttal nem kap körülhatárolt területet, lé­nyegében oda mehetünk, ahol valami érde­kes történt. Egyelőre cél célkül robog az autó az utcá­kon. Hat óra, erősen alkonyodik. Néhol már az utcalámpák is meggyulladnak, lassan fé­nyűk teljében pompáznak a kirakatok. — Fenyő 12, jelentkezzék! — reccsen meg az URH-adó. — Sürgősen induljon a Dé­­vény-szálló mögötti gépkocsiparkolóba, a füvön, lakossági bejelentés alapján, egy holt­test fekszik. Róbert Jurík rátapos a gázpedálra, bekap­csolja a kék fényt. Szirénázva rohanunk a helyszínre. Az egészségügyi rohamkocsi már ott van, de az orvosok ezúttal tehetetlenek: a hetvenegy éves asszony valóban halott. A főtörzsőrmester a helyszínt biztosítja, azaz a kíváncsiskodókat próbálja távol tartani, az alzászlós viszont a részleteket tudakolja. Pil­lanatok alatt kiderül: a szerencsétlen asz­­szony csehországi lakos és autóbuszon, egy vállalati kirándulás tagjaként érkezett Bratis­­lavába. A busz a külvárosi utcák egyikében haladt, amikor az idős nő hirtelen rosszul lett, fuldoklani kezdett, a szálloda közelébe érve már önkívületbe esett, a készültségi orvos megérkeztéig pedig meghalt. Kocsiparancsnokunk jelenti értesüléseit a központnak, ahonnan azt az utasítást kapjuk, hogy egyelőre maradjunk a helyszínen. Tizenöt perccel később megjön a nyomozó­­csoport, nyomában a kórbonctani intézet hullaszállító kocsija. A Fenyő 12 feladata ezzel véget ért, újra elindulhatunk. Ismét csöndes, békés tempóban robogunk az utcákon. Percekkel később megreccsen az URH-adó: — Fenyő 12! Botrány a nagyszínháznál, a cukrászdában. Most kék fény nélkül, de így is sietősen haladunk a megadott helyre. A gyermekcukrászda előtt csődület, a be­járat melletti elkerített utcai rész sarkában egy ittas férfi, szemben vele föltűrt köpenyuj­­jal a takarítónő. — Ide piszkított ez a szemét alak. Száza­dos elvtárs, büntesse meg, nagyon szigorúan büntesse meg. Peter Mikuš elmosolyodik, megpróbálja fékezni az elszabadult indulatokat. — Nem vagyok százados, de azért meg­büntethetem — feleli kedélyesen, aztán az összeseregiett emberek gyűrűjében álló fér­fihez fordul: — Leheljen rám, ember! A férfi lehel, a levegőben pálinkaszag úszik. — Nem én voltam, biztos úr — próbál az illető mentegetődzni akadozó nyelvvel, réve­­teg tekintettel. Az alzászlós derékszíjába dugja a kezét. — Talán a szentlélek, nem?! — mondja kissé indulatosan, aztán a takarítónő felé fordul: — Hozzon söprűt és egy vödör vizet. — Büntesse meg, tanítsa rendre ezt az alakot — ellenkezik a takarítónő, s morajlik az összeseregiett nép is. Az alzászlós higgadtan megismétli iménti kérését, aztán határozott hangon a tettes felé fordul: — Maga pedig szedetőzködjön. A mai éjszakát a kijózanítóban tölti, erről az ügyről pedig majd holnap beszélgetünk, ha észnél lesz. Már jövünk visszafelé a detoxikálóból, amikor Peter Mikuš hátrafordul: — Látja ? Hyen dolgokban is igazságot kell tennünk. Keze félrecsúszott szíjtáskáján pihen, ahonnan gumibot kandikál kifelé. — Szokták használni? — Elvétve. Olyanoknál, akiknél nem hasz­nál a szép szó. A készültségi járőrszolgálat, a rendőrség önálló alakulataként, öt évvel ezelőtt jött létre. Azzal a céllal, hogy megelőző jelleggel, így tehát a többi rendőrségi alakulatnál is hatékonyabban ügyeljen a közrendre, a pol­gárok testi épségére, a vagyonbiztonságra, az éjszakai órákban a közlekedési fegyelem betartására. Az elmúlt esztendők során, pusztán Bratislavában, kereken 11 500 alka­lommal kellett közrendbontás vagy törvény­szegés láttán közbelépniük, 45 935 kihágás esetében tettek följelentést, 474 körözött egyént állítottak elő, 173 lopott gépkocsit sikerült megtalálniuk, és szolgálati teendőik teljesítése közben 39 alkalommal használtak lőfegyvert. Éjfél van. Kocsink céltalanul rója az utcá­kat. Hirtelen éles sípolás: azonnal menjünk a Karadzsics utcába! Verekedés. A sebesség­­mérő óra mutatója előreszökken. Még egy kanyar és a helyszínen vagyunk. Dohos, két és fél szobás, földszinti lakásba lépünk. A lámpa sápadt körtéje alatt egy asszony áll. Ömlik a vér a fejéből. Borszag. Véres üveg­cserepeken taposunk. — Semmi közük, hogy mi történik itt! — kiabálja a sérült, aztán elveszti az eszméle­tét. Percek alatt kiderül minden. A szűkös lakásban él egy idősebb mama két fiával, és az idősebbik fiú feleségével. A férj éjjeli szolgálat helyett a kocsmába ment, ahonnan váratlanul hazajött, és feleségét meg az öccsét félreérthetetlen' helyzetben találta. Féktelen haragjában az asszony fejéhez vá­gott egy borosüveget. Az öccs nem avatko­zott be a verekedésbe, az ágy sarkában ülve némán szemlélte az eseményt. Mellette a fél szobából elöcsoszogó, megszeppent édes­anyja. Megérkeznek a mentők, és elszállítják az eszméletlen nőt. Még egy rendőrkocsi érke­zik, ahová a lefogott férjnek kell beszállnia. Az ágyon ott marad ülve az öccs, mellette a szemét törölgető édesanyja. A város kihalt. Tejeskocsikat lehet látni. Néha éjszakai buszok is jönnek szembe. Lehúzom az ablaküveget. Hűvös, őszies leve­gő csap be a kocsiba. Az alzászlós megálfít­­tatja kocsinkat és gyanús személyeket iga­zoltat. Amikor újra továbbhajtunk, hozzám­hajol : — Ismertem mindkét legényt. Az egyik két évet ült lopásért, a másik is mostanában szabadult... A múló évek során nemcsak a csehókat, de a bennük tanyázó csirkefogókat is megismeri az ember. Peter Mikuš épp az órájára néz, amikor megszólal az URH. — Fenyő 12! A vár alatt megtámadtak egy taxisofőrt. Riasztás után három perccel a helyszínen vagyunk. Alacsony, keménykötésű férfi a taxis. Jobb kezéből vér szivárog. — Megszúrt és elvette a pénzemet — mondja dühösen. — Nem szúrtam meg, csak védekeztem. Ő támadott, látta, hogy nagyobb összeg van a pénztárcámban — próbál kibúvót keresni a nyilvánvaló támadó. — Mutassa a pénztárcáját! — szól a fő­törzsőrmester. A férfinél tényleg csinos összeget tartal­mazó buksza van, csakhogy azzal a bökke­nővel, hogy a taxisofőr nevének monogramja van benne... Az ügy világos, Peter Mikuš átadja az ügyet a körzetnek, mi pedig újra kocsiba ülünk. Szürkül. Céltalanul cirkálunk a belvárosi utcákon. — Fárasztó a rendőri munka? — Igen rendszertelen foglalkozás — vála­szolja az alzászlós. — És persze van, amikor veszélyes is. De kedvvel csinálom, és ha az ember valamit odaadással, lélekkel csinál, akkor ritkábban érez fáradságot... A bűnözéstől, a törvényszegéstől védeni kell a társadalmat. Olyasmi ez, mint a per­metezés a gyümölcsösben. Ha permetezem a fát, egészségesebb gyümölcsöt terem. A szolgálati idő lejárt. Az alzászlós a főkapitányság emeleti szobájában, az alaku­lat parancsnok-helyettesénél tesz jelentést: — Százados elvtárs jelentem, az éjszaka nyugodtan, különösebb esemény nélkül telt el. A szolgálatban tapasztaltakról írásban teszek részletes jelentést.- MIKLÓSI PÉTER GYÖKERES GYÖRGY FELVÉTELEI Hétvégi levél * i Hadd szóljak ezúttal az irigységről — bár tu­dom: igazán újat aligha lehet róla mondani, hiszen az ember rút tulajdonságainak ez az egyik legrégebbike. De akármilyen régi is, vannak még új változatai. Újdonsült ismerőseim régen ismerik egymást Barátkoznak, összejámak, mind afféle jószomszé­dok, egyazon lépcsőházból valók. Egyszerre ismer­tem meg a két családot aztán egy-egy alkalom­mal külön-külön is találkoztam velük, s most aztán nem tudom: szánakozzak, vagy nevessek-e rajtuk? Mindkét házaspár nagyjából egyidős, mindkettejüknél vagy két gyerek, fiúk, leányok, vegyesen párosítva. Mindkét család egy-egy négy­szobás szövetkezeti lakásban lakik, ami azt is jelenti, hogy lényegében a lakbérük, gáz- és vil­lanyszámlájuk is azonos. Van hobbikertjük, azo- , nos márkájú kocsijuk — ezek is csupán színben különböznek egymástól, és túl mindezen, szak­májuk, jövedelmük, társadalmi rangjuk tekinteté­ben sem tudnék köztük jelentős különbséget von­ni. S mert lakásaik berendezése is meglehetősen uniformizált azt kell mondjam, — három lépésnyi távolságról még a legélesebb szemű szociográfus is összetéveszthetné őket. Mindennek ellenére alattomosan irigykednek egymásra. Más kérdés, hogy egymás szemébe kölcsönösen szépet mutatnak, mint ahogy tették ezt közős találkozásunk alkalmával. Aztán amikor külön-külön is leültem velük, elszabadult a pokol. Szidták, szapulták egymást és minden szavuk, minden gesztusuk mögött ott ékeskedett az alat­tomos indulat az irigységtől fűtött harag, amit ki tudja hány esztendeje lepleznek képmutatással, de még azzal is, hogy szabadságra is együtt egy helyre járnak. Meg vannak ezek bolondulva — dörmögtem magamban, amikor mindez kiderült és máig sem tudtam eldönteni, vajon miféle terápiával kúrálha­tó, és kúrálható-e egyáltalán az efféle kór? Mit irigyelnek ezek egymástól? Az azonos tárgyakat vagy talán épp azokat amelyek némileg külön­böznek egymástól ? Azt hogy az egyikük faliórája kakukkot, a másiknak meg csak csörög a vekker­­je ? Hogy az egyik kertjében lila, a másikéban meg fehér a karalábé? A jó egészségüket vagy tán a betegségüket irigy ük? Aha! Lehet hogy nem egyforma a bankbetét­jük! Ez meglehet. A kíváncsiság tapintatlanná tett — rákérdeztem tehát a bankbetétre. Ha igazat mondtak, én is igazat mondok: nincs bankbetét­jük. Kölcsönt törlesztenek mindketten és ebben a különbség. Az egyiküké rövidesen letelik, a másik házaspárnak, pedig még vagy másfél évi törlesztés szorítja a zsebét. De akkor mit irigyel az, aki kevesebbel tartozik ? Nyilván a másik adósságát Befejezhetném azzal, hogy a példa nem több, mint annak illusztrációja, miszerint az irigység az a tulajdonság, amely indok és objektum nélkül is zavartalanul képes működni, mert gyökere sosem a tárgyban, hanem az egyes emberi természetben keresendő. Mégsem summázom így az esetet mert félő, hogy ezzel együtt másmi, többről van szó. Arról talán, hogy ezek a már-már neurózisra utaló tünetek azt sejtetik, hogy a kölcsönös irigy­­kedés nem egyéb, mint az attól való félelem, hogy az egyik rövidesen megelőzi majd a másikat Az egyik attól tart hogy egy fejhosszal lemarad, a másiknak meg ez a fejhossz kevés Nagyobb előnyről álmodik, hogy biztos legyen: nem érik utol. Hát csak versenyezzetek! 3

Next

/
Thumbnails
Contents