A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-07 / 41. szám

Csak egy percre...

Szüleit, nagyszüleit, vagy még korábbi eleit tekintve BENCZE KATI csallóközi származású lány, születésének helyéül azonban az ö sze mélyazonossági igazol ványa már az észak csehországi Teplicét jelöli, ahová a család a második világháborút követő esztendőkben került. Kati, aki folyékonyan beszél magyarul is, sőt! — olykor magyar könyveket is olvas. Prágában, a közgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Jelenleg az Országos Piackutató Intézet munkatársa: ő az országjáró „kérdezők", tehát anketőrök egyike.

— Mit Jelent ez a munkaköri megnevezés: anketör?

— A piackutatók által kidolgozott témákkal, kérdőívekkel én keresem meg az Országos Piackutató Intézet részéröl az illetékeseket, és a kérdőív kitöltése közben megkérdezem őket a véleményükről, javaslataikról.

— Tulajdonképpen termékek eladási lehetőségei után érdeklődsz, esetleg raktári áruk eladását segíted elő?

Nem. Az egész úgy történik, hogy valamilyen vállalatnak van egy újszerű elképzelése, terve. Mondjuk a rakovniki mosóporgyár új tisztítószert, vagy egy másik üzem parafatalpú női cipőt akar gyártani. Az elhatározást és a prototípus elkészítését követően, még mielőtt beruházna és megkezdené a gyártást, megbízza a piackutatót, mármint az intézetet, hogy mérje fel az igényeket. Intézetünk szakemberei kidolgoznak egy kérdőívet, amely arra hivatott, hogy felmérje a vállalati és fogyasztói érdeklődést. Ezt a kérdőívet kapom meg és viszem el az országban mindenüvé, ahol az illetékes vállalatok, illetve a jövőbeli fogyasztók találhatók. Itt megbeszélem a kérdőívet, meghallgatom a javaslatokat, véleményeket.

— Javasolhatsz is, ilyen tekintetben is aktív szereped van ?

— Lényegében nincs. Én jobbára csak kérdezek és a válaszokat rögzítem, illetve hát továbbítom az intézetnek, ahol a vélemények alapján kidolgoznak egy tanulmányt, melyben a termék eladhatóságáról adnak véleményt és az esetlegesen kívánatos változtatásokat is közük. Ezt a tanulmányt figyelembe véve kezdődik el azután a termék gyártása.

— Kielégít ez a munka, avagy néhány hobbid is van ?

— Rajongok a könnyűzenéért, Rod Stewart és Shakin Stevens a kedvenc énekeseim, az együttesek közül a Police-t kedvelem, de a magyarországi rock-együttesek nálunk kapható lemezeit is megvásárolom. És fotózok is, több, az ifjúsági szövetség által patronált amatőr tárlaton voltak már képeim.

— Te rögtön, ösztönösen megérzed, mi az, ami lencsevégre kapható?

— Kezdetben az ember az utcán látott, arra érdemesnek tartott jeleneteket fotózza, de ez még nem az igazi fénykép. A következő lépcső talán az, amikor valaki már olyan pillanatokat tud megörökíteni, amelyek elsődleges jelentésükön kívül valami mást is hordoznak. A jó fotós, szerintem, a benne élő gondolat igazolását keresi.

— Jóformán állandóan az országot járod, időrended kötetlen. Sokak számára ez így roppant vonzó.

— Az üres szállodai szobákban néha elfog a

magány, de ettől függetlenül szeretem ezt az életformát. Ilyenkor tudok feloldódni a muzsikában, a fotózásban. imik-i

Zöldhullám

A

Ezt a fogalmat és jelentését a gépkocsivezetők jobban ismerik nálamnál, az én „lelki szemem" előtt ugyanis hullámzó, zöldvizü tenger jelent meg, amikor először hallottam, továbbá szélfútta rétek és búzatáblák, sőt a brazíliai őserdő, amint épp trópusi vihar zúgatja-csavargatja hatalmas fáit, tehát csupa romantikus, egzotikus, költöies kép; azután megtudtam, hogy elég prózai dologról van szó, egyszerű matematikáról, arról tudniillik, hogy az útkereszteződéseken álló jelzőlámpákat, „villanyrendőröket", szépen öszszehangolják, oly módon, hogy ha egy gépkocsi bizonyos megadott sebességgel halad, akkor mindig olyankor érkezik egy-egy kereszteződésre, amikor a villanyrendőr zöldet mutat, tehát akadálytalanul haladhat célja felé. Ennyit jelent hát a zöldhullám és semmi egyebet.

Megrögzött gyalogos lévén nem tudhatom, gépkocsivezetőinknek hogy tetszik a zöldhullám szépséges fővárosunkban, jól összehangolták-e itt a jelzőlámpákat, de azért sejtem, főleg olyankor, ha autóbuszon utazom, hogy a villanyrendőrök együttműködése nem a legjobb, hagy még némi kívánnivalót maga után (hogy szép, újságírói nyelven fejezzem ki magam).

Azt viszont notórius gyalogosként tudom, hogy a mi számunkra nem zöld-, hanem piroshullámot találtak ki a forgalom-irányítók.

Mert bármilyen sebességgel kocogok is az utcán, mindig a piros jelzésre érkezem az útkereszteződésekre, előttem vidáman vonul az autócsorda, a sofőrök kaján mosollyal úsznak a zöldes hullámokon, mi, gyalogosok toporgunk és csöndesen szidjuk őket, pedig háf ők nem vétkesek szegények.

Itt állunk a Kő téren szinte kővé dermedtem Itt kétirányú a gépkocsiforgalom, a két úttest között járdasziget, azon egy villanyrendőr épp pirosat mutat, viszont az út túlsó oldalán lévő zöldet, arra gondolok, ha most kaszkadőr volnék, átugranék a robogó'autók fölött a járdaszigetre és vidáman átsétálnék a zöldszemü villanyrendőrhöz. Sajnos nem vagyok kaszkadőr, így mozdulatlanul kivárom, amíg a járdaszigeten zöldet mutat a lámpa. Mindössze három percig kell vámom s indulhatok is vagy harmincadmagammal. De a kis szigetecskén újra kővé válunk, mert most meg a túlsó oldalon borult vérbe-pirosba a villanyrendőr szeme. Egy farmemadrágos legény átszalad a túlsó partra életveszélyesen szlalomozva a mérges limuzinok között, és ... épp befut egy fehérsapkás igazi rendőr karjai közé. Most veheti elő a pénztárcáját vagy a személyazonossági igazolványát, ez a látvány visszariaszt attól, hogy kövessem a példáját.

Egyébként öt perc múlva nyugodtan átsétálhatunk zöld sugarak oltalma alatt mi is a túlsó oldalra. ~

Most viszont a Tempo nevet viselő talponálló előtt villog vérvörösen a villanyrendőr szeme.

Úgy látszik a mi számunkra csak piroshullám létezik, a zöldet, ha van ilyen szeretett fővárosunkban, ismeretlen céljaik felé robogó gépkocsiknak adták bérbe.

Meggyulladtam

Csupa furcsa, rejtélyes, titokzatos, meghökkentő dolog történik körülöttem és velem — talán azért, hogy legyen miről írnom, íme, meggyulladásom története:

Zs. Nagy Lajos

RENDETLEN

NAPLÓ

Egyszer családi körben arról panaszkodtam, hogy nékem még nem volt soha fürdőköpenyem, ami csak azért elszomorító, mert rajtam kívül mindenkinek van, s egyik szebb, mint a másik. Mondanom sem kell, hogy megsajnáltak, s névnapom alkalmából megajándékoztak egy pompás frottír fürdőköpennyel, barna, bordó és fehér csíkok díszítik, ettől eltekintve római tunikára emlékeztet, felváltva képzelhetem magam Nero császárnak és Claudiusnak (az istennek), de néha úgy járok-kelek benne, mint Seneca megtelve erkölcsi emelkedettséggel, már nemcsak fürdés után hordom, hanem fürdés előtt is, sőt szombaton és vasárnap reggeltől estig; szép nagy zsebei vannak, elfér bennük cigaretta, öngyújtó, gyufa, jegyzetfüzet, ceruza, golyóstoll, sőt még egy tajtékpipa is elférne ezekben a zsebekben, ha volna ilyen pipám ...

Vasárnap reggel történt: korán ébredtem, tele lelkesedéssel és szokatlanul nagy íráskedvvel ; persze az íráshoz nem elég a kedv, kell ahhoz némi agyműködés is. ezt a működést elindítandó elhatároztam, hogy főzök magamnak egy csésze teát és egy csésze feketét.

Kimentem a konyhába, a frottír fürdőköpenyemben természetesen, előkészítettem a kávéfőzőt meg egy szamovárnak becézett teáskannát mindkettőt föltettem a gáztűzhelyre, fürdőköpenyem hatalmas zsebéből gyufát vettem elő.

Hazai gyártmányú gyufát, a kedves olvasó bizonyára ismeri ezt a fajtát, tehát nem kell különös alapossággal leírnom. E gyufa lényege, hogy egy kicsit emlékeztet a csillagszóróra, azaz, ha az ember meggyújtja, szikrák röpködnek belőle a világ minden égtája felé. Nos egy ilyen apró szikra az elegánsan csíkozott frottír fürdőköpeny gallérjára pattant, s abban a pillanatban kékes lángba borultam, mint Mózes csipkebokra. Érdekes módon nem ijedtem meg túlságosan, tenyeremmel csapkodva a lángokat, hamarosan sikerült eloltanom a váratlan tüzet. Néztem a köpenyt, mégcsak meg sem pörkölödött. Ezen egy kicsit csodálkoztam. Ezután asztalhoz ültem, vártam, hogy megfőjön a kávé és a tea.

S ekkor megijedtem, de alaposan ám.

Mert anélkül, hogy gyufát gyújtottam volna. a bal vállamon hirtelen lángra lobbant a köpeny, s a kék lángnyelvek villámgyorsan kígyóztak le a térdemig, aztán vissza a jobb váltamra.

Leráncigáltam magamról a frottír istenverését, földhöz vágtam és táncolni kezdtem rajta. Egy rövid, de gyors verbunkos után kialudtak a kék lángok e gyúlékony ajándékon, de azért még sokáig hagytam őt heverni a konyha közepén, gyanakodva figyeltem, nem akar-e újra tűzbe borulni. Eltelt tíz perc is, mire a közelébe merészkedtem, ismét azt kellett tapasztalnom, hogy az égésnek nyoma sincs a köpenyen.

így történt: a titkot, e nyomtalan lángolás

titkát fejtse meg, aki tudja, én nem töröm rajta a fejem.

Pedig a rémülettől, úgy érzem, egész friss lett az agyműködésem.

Az elpárolgott fazék

Azt hiszem, nincs abban semmi csodálni való, ha olyan kánikulában, amilyen az idén volt, az ember egy kicsit holdkórossá válik, valószínűtlen dolgokat cselekszik, lát és hall, bolondságokat álmodik, sőt, úgy harminc celziusz fok fölött álmait könnyűszerrel valóságnak véli és fordítva.

De nem is ezzel kell kezdenem!

Inkább azzal, hogy Tóthpál Gyulától kaptam néhány szép művészi fotót, többek között azt is, amelyik nemrég a Hétben megjelent, s amelyen egy bánatos fehér ló látható, alatta (a művész kézírásával) részlet egyik kedves Ady-versemből: „Lovamra patkót senki sem veret, be szerencse, hogy senki sem szeret!"

Ez a fehér ló, mint megtudtam, ma már csak ezen a fotón létezik. Művészetté lényegült, ami nem csoda, hiszen eleven korában egy művész, Nagy János szobrász lovacskája volt.

Tehát Nagy János fehér lova most itt szomorkodik bekeretezve az íróasztal fölött.

Nyár közepén iszonyú meleg volt ebben a lakásban, meleg volt nappal, meleg volt éjjel, meleg volt hajnalban. A levegő úgy kiszáradt, hogy szinte csörömpölt, ismerőseim tanácsára vízzel engedtem tele a fürdőkádat és nyitva hagytam minden ajtót, továbbá több vízzel telt edényt helyeztem el a szobákban, így itt a dolgozószobában is, ahol egyébként jobbára aludni (is) szoktam, vagy félálomban kóvályogni, hiszen még olvasni se tudok, mert az izzadság a szemembe folyik.

Tehát: kánikula, rekordhőség. Egy nagy alumínium fazékban vizet hozok a szobámba. Lefekszem. Fölkelek. Eloltom a villanyt. Visszafekszem.

Elálmosodok. Elalszom.

Nyerítésre ébredek. A szobában ég a villany, Nagy János néhai fehér lova mohón lefetyeli a vizet. Egyszerűen fogta magát és kilépett a frissen keretezett képből, most vizet iszik és jókat nyerit hozzá. Kergetném öt vissza a helyére, de nem jut eszembe a neve. Pedig ha az összes vizet megissza, megfulladok ebben a melegben.

Nagynehezen föltápászkodok s indulok a ló felé. A fehér műalkotás bánatosan felém fordítja fejét és halkan nyihogva megkérdi: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?" El akarom kapni a zabláját, de durcásan elugrik, jómagam pedig belelépek a fazék vízbe. A fazék fölborul, én nekiesek a könyves szekrénynek.

Reggel. Rajtam kívül minden a helyén van, a fehér ló bent a keretben, a kép a falon, a könyvek a szekrényben, csak én fekszem a lucskos szőnyegen.

És a fazék nincs sehol. Hát ez bizony elpárolgott, gondolom még mindig meglehetősen holdkóros hangulatban.

Pokoli a hőség: kinek van kedve ilyenkor újabb fazekat keresni? Ha elpárolgott, hát elpárolgott, annyi baj legyen.

Igen ám, de mit mondunk az asszonynak? — fordulok érdeklődve a falon lógó fehér lóhoz. Nagy János hajdani lovához.

Azután csak törölgetem a szemem és vakarom a fülem tövét: a fehér ló, amelyet Tóthpál Gyula évekkel ezelőtt félprofilból fényképezett le, s amely az imént még szomorúan állt és búbánatosan nézett rám, most lustán elheveredik a kidöntött fűzfacsonk mellett, és a hőségtől kilóg a nyelve...

22