A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-30 / 40. szám
Lövésem nyomán „tűzbe rogyott"... 11 Az idén a síkvidéki őzvadászathoz több szerencse kellett, mint vadásztudomány. A má jusi nyár embermagasságúra növesztette a gabonát, s abból a kívánatos őzbaknak még az agancsa sem látszott ki. Láthatatlan ba kok után pedig csak a bolond ember szaladgál .. Vagy akiben magasra lobban a va dászláz. Meg aztán aki el se indul, meg se érkezhet kitűzött céljához. Ez esetben egy egy lepuskázható őzbak közelébe. Magam is — látván az erdönyivé sürüsö döttt gabonatáblákat — ilyen kétségek és kételyek között indultam el az idei özvadá szátok színhelyére, három meghívás nyomában. De a harmadikból nem lett semmi, mert a komáromi járásban az idén letiltották a bakkilövést. Megjegyzem, elég nagy hibának tartom ezt a tilalmat, mert nagy tévedés, ha valaki azt reméli, ezzel feljavul az ottani állomány. Az az egyszérü biológiai tény kerülte el az illetékesek figyelmét, hogy mindig, mindenhol több az átlagos vagy a gyengébb agancsé bak, mint a kapitális, következésképpen az előbbiek hagynak több utódot, önmagukhoz hasonlót. Nem is beszélve az utánuk maradó suták állománykárosító hatásáról ... De nem feszegetem ezt a kérdést, nem rám tartozik. Nos, keresztülszeltem a komáromi járást, s meg sem álltam Felbárig, ahol Nagy Tibor várt. Kiadós zápor után érkeztünk meg a Duna partján álló vadászházba, s éppen csak a legszükségesebb holmit magamhoz véve már mentünk is ki a vadászterületre. — Leviszlek a holtágak közé egy jókora Bakportré szigetre — mondta Nagy Tibor. — A sziget közepén van egy magasles, felülhetsz rá, vagy cserkészhetsz, ahogy jónak találod. Jár erre egy jó bak — tette még hozzá mintegy biztatásképpen. Természetesen örültem a bizalomnak, a minden vadász számára nagyszerű érzésnek, amikor egyedül maradhat, s a saját fejét és ösztöneit követve vadászhat. Persze, idegen, ismeretlen területen, ahol az ember tájékozatlan a vad tartózkodási helyéről, annak forgóiról, lényegesen nehezebb eredményt elérni. De ha mégis lövéshez jut, kétszeres az öröme, és sokszorosan gazdagabb élményeket szerez. Nem előre kinézett, percnyi pontossággal érkező bakot lő oldalba ... A bizalommal azonban nem illik visszaélni. Tehát csakis selejt- vagy golyóérett agancsú bakra szabad puskát emelni. így kívánja a tisztesség, meg a vadászbecsület. A lövés után már késő a mentegetőzés .. . — El nem tévedhetsz, — búcsúzott vendéglátóm. — Csak víztől vízig járhatsz ... Estére, úgy kilenc körül érted jövök a magasleshez ... Ebben maradtunk, s mentünk ki-ki a maga dolga után. A kellemesebb rész nekem jutott, hiszen a vízzel bekerített „majdnem-sziget" igazi öztanyának mutatta magát: kis füves rétecskék, bozótosok, mélyebb részekben mellig érő csalánerdők, és lápok váltogatták egy mást. Nekivágtam hát ennek a vízzel körülölelt őzbirodalomnak, hogy földerítsem. Az egyik tisztáson legelészve vonuló őzbakot vettem észre. Jó szelem volt, így egy bokor takarásában beloptam a sziget urát. A bokor mögül ismét jól szemügyre vettem, mit hord a füle között, s a következő pillanatban lövésem nyomán összeesett, vadásznyelven „tüzbe rogyott" a bak. Nem telt el tíz perc sem azóta, hogy vendéglátóm magamra hagyott. Ezt nevezik szerencsének, erre szokás mondani, hogy vak tyúk is talál szemet... A gerincen talált bak ott feküdt a Dunaparti ravatal nedves fövenyén. Agancsa majdnem rózsátlan, visszarakott, de még szép és arányos fejdísz. Mivel az imént emlegetett,» magaslestől alig voltam száz lépésnyire, a kizsigerelt bakot odavittem és felakasztottam, hogy hűljön. Még nem volt hét óra sem, s ahogy alkonyodott, a szúnyogok milliói egyre éhesebben és agresszívebben kezdtek zümmög ni és támadni. Ha nem lett volna hatásos szúnyogriasztóm — de volt nálam egy doboz SZUKU —, este kilencig aligha bírtam volna Az őzek birodalma ki a várakozást a szigeten. így azonban, felkapaszkodván a magaslesre, ahol mégiscsak mozgott egy kicsit a levegő, a maradék két órát azzal töltöttem, hogy figyeltem a közeli tocsogó esti életét. Néhány nappal később dr. Mészáros Sándor oroszkai barátom a híres vizslatenyésztő hívott meg estéli őzlesre, bár mint mondta, a magasra nőtt vetések miatt szinte reménytelen az őzekkel való találkozás. Az egyetlen lehetőség a magasles. — Vagy ötszáz méterre van a les — mondta Sándor, amikor az Oroszvárhoz tartozó Zalaba határában megálltunk egy erdősáv mellett. — Kapaszkodj fel rá, sötétedéskor érted jövünk. Elindultam a mellig érő búzavetés szélében a megadott irányban. Talán a szarvast is eltakarta volna olyan magas volt helyenként a gabona. Na, gondoltam magamban, ez nem Duna-parti ligetes vadászmező, itt az őznek az agancsa se látszik ki... A magasles közelében több őzfekvést találtam a búzában, hát csendben és nagyon óvatosan közelítettem meg a fenyőlábakon álló „hóstandot". S jól tettem, hogy óvatos voltam. Mert alig helyezkedtem el a deszkaketrecben, jobbra tőlem valami piros villant meg a búza között: alig harminc lépésre egy derék őzbak állt fel. De csak az agancsának a hegyét láttam a távcsőben, ahogy lassan balra, tehát nekem jó irányba haladt. A kifehéredett ághegyek azt jelezték, hogy nem mai legény csipegeti a kalászokat. De hogy lövöm meg? Egy, a les elé behajló faág is nehezítette a látást és akadályozta a kilövést. Ám ezt még ki tudtam volna kerülni. Csakhogy egy tenyérnyit sem láttam a bak ból. Félretettem a kereső távcsövet, s most már a céltávcsővel követtem a bakot. És amikor a lapockájából egy tenyérnyi kipiroslott, odalőttem .# . Most se „vadásztam" tíz percnél tovább. Nem panaszkodhatom hát a szerencsére, Diana istenasszony kegyére. És ami számomra lényeges; ismét golyóérett, sőt, vén és rendellenes agancsú bak gerincét törte el a golyó. A két bak folyómenti elejtésekor ritka szerencsével vadásztam. Az idei viszonyok között szinte hihetetlenül rövid idő alatt került terítékre mindkét állat. Egy idős vadászbarátom az ilyen szerencsés vadászatokra szokta volt mondani, hogy: „Jó szél alatt jártál.” Biztosan így volt. GÁL SÁNDOR A szerző felvételei 4
