A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-23 / 39. szám
■VI. - akunkon az ősz. s mintha csak I \l y Prospero, Shakespeare bölcsen emberséges varázslója legyintett volna csodás hatalmú pálcájával: hirtelen fölserkentek nyári álmukból a színházak és a művelődési otthonok is. A színpadokon estéről estére föl-föllobbannak a lámpák, a légkört az esemény láza, a nézőteret pedig — remélhetőleg — a színpártoló közönség tölti meg ... Jópár hónap múlva, az akkorra már öreggé fáradó, jelenleg azonban még új évadként induló színházi szezon végén a statisztikusok, vagy még inkább a pénztárosok minden bizonnyal megállapítják majd: ennek-annak a színháznak az előadásait hány tízezer néző tekintette meg; mi volt a kasszadarab, illetve mi hozott pusztán mérsékelt, esetleg ennél is gyérebb sikert. A színházi élet természetes körforgása ez, hiszen az egymást követő színházi évadokat nem választja el határozott demarkációs vonal; a júniusban záruló színházi év tulajdonképpen azzal végződik, amivel szeptember első heteiben folytatódik, bár minden szezon elején kíváncsian figyeljük: vajon fölfedezhetőek-e újszerű törekvések ennek vagy annak a társulatnak munkáhanem csak konkrétan, adott helyen, adott időben és adott társadalmi-gazdasági viszonyok között. Éppen ezért, ha területi színházunkon a korszerűség címszó alatt azt kérjük számon, vajon hivatásos játékszínünk szorosan és mindenben követi-e a világ drámairodalmának, színjátszásának legfrissebb divatfordulatait, akkor kereken, egyértelműen érdemes kijelenteni: ilyen értelemben a MATESZ ne is akarjon „korszerű" lenni. Nemcsak egy nemzet, de egy nemzetiség színházművészete is csupán saját feladataihoz, saját elkötelezettségeihez viszonyítva, saját közönségére hatva lehet korszerű — avagy elavult. A Magyar Területi Színház legfontosabb feladata, hogy itt és most „csináljon" színházat. Szélesebb összefüggésekben fogalmazva ez annyit jelent, hogy Csehszlovákiában, de magyarul, elsősorban hazai magyar színészekkel és rendezőkkel, magyar közönségnek — de közös hazánk valamennyi színházára vonatkozó művelődéspolitikai célkitűzések, elvek alapján. Lehetséges, hogy valaki erre azt mondja, hogy ez provincializmus, beszűkülés. Nos, íratlan színháztörténeti törvény, hogy minden színházművészet, okát kutatni, érthetően, nem lehet e rövidke tűnődés tárgya. Tény viszont, hogy színházunk alkalomról alkalomra egy-egy újabb hazai magyar ősbemutató esetében eleve kétesélyes, amolyan előlegezett bizalomosztással járó kockázatot, s talán ennél is nagyobb felelősséget vállal, mert íróilag és tematikailag még nem eléggé érett, művészileg nem eléggé míves veretű darabok jelentik a „jussát". Természetesen, az élet valamennyi területéhez hasonlóan, a színházban is szükség van a kísérletezésre, ám az efféle kockázatvállalás könnyen válhat felemás sikerré, sőt, esetleg kudarccá is sikeredhet. Az ilyesmi egy jól befutott, állandó publikummal rendelkező kőszínházban is érezteti hatását, ezért érthető, hogy az esetleges balsiker egy nagy területen tájoló társulat számára olykor szinte megoldhatatlannak tűnő üzemviteli és művészi problémákat okoz. Sok vita folyik mostanában arról is, kié a színház: az íróé, a rendezőé vagy a színészé? Ehhez a dilemmához talán csak annyit, hogy a jó színház mindig csapatmunka eredFÜGGÖNYNYITÁS UTÁN jában?! így van ez a fővárosi színházakban, a nyitrai, a tmavai, a zvolení társulatoknál és természetesen a Magyar Területi Színházban is, amelynek művészi törekvéseiben, célkitűzéseiben s előadásainak színvonalában keményen kellene állnia a sarat, hogy évadról évadra nyilvánvaló legyen az előre lépés a továbbfejlődés. Ez társadalmi, művészi és nemzetiségi szempontból egyaránt fontos követelményként tűnik föl, hiszen Csehszlovákia Kommunista Pártja legutóbbi kongresszusának határozatai egyértelműen rámutatnak, hogy a gazdasági fejlődés ütemével arányosan a kulturális élet színvonalának is emelkednie kell; hogy a művelődés gyarapodása és a szocialista közösségben élő ember esztétikai nevelése közügy. Nyilvánvaló, hogy e sokoldalú és felelősségteljes feladat gyakorlati megvalósításában — az öntevékeny művészeti munkát végzők ezrei mellett —, elsősorban a kulturális front hivatásos dolgozóinak, közöttük természetesen a Magyar Területi Színház mindkét társulata tagjainak is kiemelkedő szerep jut. Ilyenkor, két évad mezsgyéjén joggal merül föl hát a kérdés : színházunkban milyen tapasztalatokat hozott az elmúlt szezon, megvannak-e a feltételek a művészileg elmélyültebb s főképpen eredményesebb, a közönséget jobban aktivizáló munkához? Az sem mellékes szempont, vajon sikerül-e kialakítani a színészek tehetségét felmutató alkotói légkört, komáromi (Komárno) és kassai (Košice) színészeink munkájában biztosítottak-e a tárgyilagos minősítés feltételei; hogy igazgatónak és főrendezőnek, dramaturgnak és művészeti vezetőnek sikerül-e olyan atmoszférát teremteni a társulatban, ami a színház minden „munkását" arra ösztönzi, hogy képességeinek legjavát nyújtva a korábbinál nagyobb odaadással vegyen részt a társulati munkában?! Javaslom, választ keresve minderre hagyjuk el a drámákban szokásos expozíciót, kezdjük rögtön a téma közepén. Próbáljuk meg kibogozni azt a kérdést, amely a színházunkról és színházművészetünkről folyó viták során talán a leggyakrabban kerül szóba: vajon korszerű-e a mai csehszlovákiai magyar színjátszás? Ennek kapcsán okvetlenül le kell szögezni, hogy korszerűség „általában" nem létezik. a múltban is és ma is, csupán hazai talajon nevelkedve, a haladó nemzeti hagyományokból erőforrást merítve vált valóban naggyá, esetleg nemzetközileg is elismertté. Természetesen nem arról van szó, hogy az itt és most feladatai eltakarják színházunk vezetőinek szeme elöl a világ drámairodalmának és színházművészetének új eredményeit, a klasszikusokat tekintve pedig örökérvényűnek bizonyult sikereit. A fanyarul mérsékelt kritikai és közönségvisszhanghoz szokott színházunknak, a művészi megújulás lépcsőfokait keresve, át kell(ene) vennie és el kellene) játszania mindazt, ami tényleges érték, ami az itt és most elvének betartásával számunkra is mond valamit. Ebben az összefüggésben különös jelentőséggel bír színházunknak a hazai magyar drámairodalom fejlődését, hosszas vajúdás utáni kibontakozását célzó törekvése. Az a szándék, hogy íróink alkotóműhelyeiben az életünkről és mindennapjainkról szóló színművek szülessenek, amelyek a MATESZ színpadán sajátos színművészeti megfogalmazásban elevenedhetnének meg. Öntetszelgés, képmutatás lenne ugyanis véka alá rejteni, hogy a MATESZ fennállásának harminc esztendeje alatt — a színház dramaturgiája és a hazai magyar írók közötti, korábbi gondos műhelymunka hiányában — sajnos eddig bizony nem sikerült egy ütőképes, valóban elmélyült és színpadilag is érett művek megírására képes szerzőgárdát nevelni. Ha minőségi próbának vetnénk alá drámairodalmunk három évtizednyi termését, a hazai magyar darabok tárgykörében vizsgált színművek zöme — képletesen szólva — alaposan elvékonyodna, jelezve ezzel, hogy szerzőnek és dramaturgnak, esetleg rendezőnek és igazgatónak már a múltban is céltudatosabban, nagyobb figyelemmel kellett volna kiválasztania azt az anyagot, amely játékszínünk komáromi vagy kassai társulatának színpadára kerül. Fölidézve azonban a hazai magyar szerzők tollából származó daraboknak az elmúlt három évtizedben látott bemutatóit, esetleg e darabok kritikai visszhangját olvasva — sajnos — legföljebb részeredményekről beszélhetünk, de tartós sikerekről, egyéni hangvételű témakeresésröl vagy a hétköznapjainkra jellemző érzéki és szellemi problémák drámaíróilag hiteles színpadi ütköztetéséről aligha. E mulasztás ménye; hogy a színház nemcsak az íróé, nemcsak a rendezőé, nemcsak a színészé, hanem a közönségé is! Ha a felsorolt tényezők közül valamelyik nincs jelen, úgy nincs színház. A brechti színházhoz például Brecht, az író kellett, Sztanyiszlavszkij színházához Gorkij és Csehov, a modem francia színházhoz Becket és Anouilh, akiknek új gondolatokat, új formákat, új stílust hozó drámáik egyszerűen megteremtették a maguk színházát, benne az új rendezővel, új színésszel, az új szemléletű közönséggel. És amikor mindez megvolt, akkor a színház újra visszahatott az íróra. A jó és színvonalas színházművészet alapját jó írói művek jelentik! Egy, a MATESZ-hoz hasonló tájoló színházban fokozott figyelmet érdemlő kérdések ezek, mert a „Déryné szekerén" utazó társulatoknak nincs kőszínházi törzsközönségük, hanem estéről estére meg kell nyerniük a publikumot, sőt! — már egy majdani, későbbi vendégjátékra is előlegezett bizalmat kell szerezniük. Kínálkozik hát a kérdés: a most kezdődött új évadban milyen bemutatókat tart majd színházunk komáromi és kassai társulata? A repertoár ezúttal biztatónak tűnik. A klasszikus magyar drámairodalmat Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak című történelmi színműve képviseli, a mai társadalmi élet néhány jellegzetes mozzanatára hívja föl a figyelmet Kertész Ákos darabja, a Névnap, a szlovák szinműírást Ivan Bukovčan legjobb alkotásainak egyike, a Mielőtt-a kakas megszólal című dráma képviseli, Fábry Zoltán munkásságát egy hazai magyar szerző: Mészáros László színpadi munkája idézi majd föl. Minden bizonnyal országszerte nagy sikert arat majd Goldoni vígjátéka, A legyező; de az idei dramaturgiai tervben szerepel még a Kollégák című vidám szovjet színpadi alkotás, valamint Jan Jílek mesejátéka, a Szép Barbora is. E biztató műsorpolitikai törekvések láttán most már „csak" színházunk művészi érettségén és a közönség rokonszenvén múlik: milyenre sikerül majd a Magyar Területi Színház harmincegyedik évadja? MIKLÓSI PÉTER SZŐKE BÉLA EMLÉKEZETE Sokszor leírtuk már: mostohán bánunk nagyjainkkal. így aztán nem is igen csodálkoztam, amikor évforduló ürügyén Szőke Béláról, nagyszerű régészünkről gondolataimat, jegyzeteimet összeszedegetve kiderült: az utóbbi harmincöt esztendő alatt a csehszlovákiai magyar olvasó bizony nemigen találkozhatott nevével. Törlesszünk hát valamit az adósságból, s, születésének 70. évfordulóján ismerkedjünk meg nagy vonalakban életművével. Szőke Béla munkássága látszólag két részre osztható: egyrészt az érsekújvári Városi Múzeum megalapítása körüli szervezőmunkára, ill. az azzal szorosan összefüggő konkrét helytörténeti kutatótevékenységre, másrészt pedig az eurázsiai távlatú kora-középkor kutatásra. E két munkaterület erőszakos szétszakítása azonban indokolatlan, amit e nagyszerű kutató rövid, eredményekben mégis rendkívül gazdag életútjának áttekintése meggyőzően bizonyíthat: 1913-ban született Malackán. Szülei Érsekújvárra (Nové Zámky) költözése után már itt végezte el középiskoláit, majd innen került először a bmói, majd a bratislavai egyetemre. Történeti stúdiumai mellett rendszeresen hallgatott régészeti előadásokat is, s mivel már gimnazista kora óta a régészeti leletek lelkes felkutatója volt, az 1935-ben alapított érsekújvári múzeum archeológiái és történeti gyűjteményét nagyban gazdagította adományával és szakismereteivel (erről lásd bővebben a „Hazánk hasznára ..." című írásomat a Hét 1982. évi 33. számában). További munkássága az újvári múzeummal volt szoros összefüggésben: ásatott, levéltári kutatásokat végzett, előadásokat tartott, kutatási eredményeit publikálta, s közben állandóan tanult. Ennek köszönhetően aztán, miután a második világháború befejeztével a győri múzeum igazgatója lett. sorra publikálta a 6—12. századra vonatkozó tudományos munkáit (pl. Cserépbográcsaink kérdéséhez. Archeológiái Értesítő 1955, 89—90 stb.). Ezeket a honfoglaló magyarság régészeti hagyatékának újszerű értelmezéséről irt és 1962-ben, egy esztendővel halála után megjelent hatalmas tanulmánya tetőzte be. (A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Budapest 1962). Szőke Béla itt közzétett felismerése előtt a kutatás csupán a X. századi lovassírokat tartotta magyarnak. Az ő érdeme, hogy kimutatta a társadalmi differenciáltságnak az anyagi kultúrán való visszatükröződéséi, s ezáltal meghatározta a lovassírokkal jelzett középréteg hagyatékán kívül a földművelő-állattartó magyar köznép nagy temetőit is. Talán már ennyiből is érzékelhető, hogy munkásságának fentebb említett látszólagos „kétirányúsága" egyszerűen egyéni fejlődésbeli lépcsőfokokat jelent. Ezzel természetesen nem a helytörténeti kutatómunka értékeit kívánom csökkenteni. Szőke Béla ilyen jellegű „alapozó" munkái elsősorban Érsekújvár környékének korai történetével kapcsolatban születtek (pl. A városi múzeum újabb ásatásai Naszvadon. Érsekújvár és Vidéke 1938. 9. 19., 5. o.; Brod na rieke Nitre pri Nových Zámkoch. Študijné zvesti AÚSAV 1957, 105—113 stb.). Az ezek során felbukkant kutatási problémák vezették aztán az általánosabb érvényű kérdések újraértelmezéséhez is; így lehetett egy személyben nagyszerű „helytörténész" és nemzetközileg elismert, eurázsiai távlatokban gondolkodó, új eredményeket hozó tudományos kutató. LISZKA JÓZSEF 15
