A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-23 / 39. szám
Gál Sándor két verse FALUVÉG hova lettek a muzsikusok jaj hova lettek a por fölszállt nyomukat a szél betemette és én nem látom merre vették az irányt hot hangicsá/nak ha élnek még ha még van bennük erő fölemelni cimbalmot furulyát az egykori faluvégen nyújtózkodtak a szérűk aludtak az alkonyi szélben az asztagok s a szénaboglyák az álmos ludak leeresztett szárnyakkal várták hogy kinőjjön mellükön az új toll hova lettek a muzsikusok hova lett az akácok fekete zenéje a zöld levél-hang ami megforgatható és kinyitható megfordult és kinyílott kép képet követ fordulat fordulatot a mezítlábos sereg pörög-forog s a muzsikusok a muzsikusok hova lettek a muzsikusok s az egykori faluvég üres és üreges felhányta az idő a rossz-jó idő csupa gránát-lyuk csupa föld-púp ásott seb hogyan is tehetne táncolni rajta hogyan is szólhatna züm-züm muzsika idősebb nénéim fivéreim a kilyukadt kép alján hova hullottak a gabonaszemek merre futottak a sárga kiscsibék kotló se kotyog a bodzafa árnya megpenészedett felhólyagzott akár az égett bőr mi ez a csend mi ez a fehérség ki törte le a faluvégi muzsikát a tehénszőrből-font szálló méta-labdát méta-ütőt röptető-szaladtató játékot a muzsikusok merre bo/yonganak a névtelen időben milyen gyertyaláng-koszorú felett virrasztják az elfelejtett fák hangjait megvan-e még a furulya megvan-e még a cimbalom hova lettek az estéli léptek a szoknya pörgető karok a fehérség a kék virradat harmat-zenéje nem látom a földig hajló fakoronákat nem látom az égig érő hajkoronákat fekete tüzeimet jaj hova lettek a muzsikusok hova lett a sárkunyhók sárpaloták faluvége zöld lángok pernyéje hull s belém kövesül nem jó emlékezni s nem-em/ékezni se jó TÍZ EMBERÖLTŐ FOGLYA ha volna hova akkor se mennék el innen nincs lehetőség más csak az ittmaradás a zuhogó tél fehérségét fél százada élem úsznak csipkés jégtömbök a dunán én tudom hogy már jogom van a halálra kiérdemeltem kegyelmét öt évtized öt bazalttömb elég lehetne a megváltáshoz de én nem feloldást. várok hanem jogot hogy dönthessék magam felől s szabhassak magamnak^ határt átléphetőt az idő az én ujjaim közül pörögjön alá szándékaim pereméig ha volna hova akkor se mennék el innen szavaim itt tartanak öt évtized havazásában öt évtized jégtömbjeiben csontjaim ott sárgállanak a temetők agyagában tíz emberöltő egyetlen pillanatba gyúrva
