A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-16 / 38. szám
töltötte életét; Turgenyev fö foglalkozása az volt, hogy városról városra, hűségesen és alázatosan követett egy híres táncosnőt, akibe reménytelenül szerelmes volt. Dobroljubov (1836—1861), aki Belinszkij halála után az orosz irodalom első kritikusa lett. Mikor jön el az igazi nap? c. tanulmányában Turgenyev szemére vetette hőseinek passzivitását, és kifejezte az orosz közönség kívánságát, mutassák meg nekik az új nemzedéket, amely megtalálja az utat a cselekvés felé. Turgenyev erre megírta az Apák és fiukat (1862), legnagyobb regényét, felléptette benne az új embert, aki szakít az apák szentimentalizmusával, a költészettől a természettudományok felé fordul, hideg józan, tárgyilagos és forradalmár. A regény hőse, Bazarov, nihilista, már ahogy az öregedő Turgenyev a nihilistákat elképzeli. A haladók nem voltak megelégedve az arcképpel, Herzen egyszer és mindenkorra szakított Turgenyewel, a kor új, nagyon eleven kritikusa, Piszarev (1840— 1868) Realisták c. tanulmányában pedig Bazarov védelmére kelt. Piszarev tanulmánya az új nemzedék megismerésére nézve még tanulságosabb, mint Turgenyev regénye. Piszarev maga is új ember; áthatja a természettudományos világnézet, a nö-emancipáció gondolata, az egész „haladó" korszellem megejtő és enyhén komikus naivitása. Tanulmánya gyilkos támadás akar lenni Turgenyev és a régi nemzedék esztétizmusa ellen — de egy pillanatig sem jut eszébe, hogy ha az esztéta korszak már végleg letűnt, akkor neki magának is inkább természettudományokkal kellene foglalkoznia, nem pedig regényekről imi kritikát. Turgenyevnél senki sem látta világosabban fejére növő híveinek, a haladóknak hamis és naiv beállítottságát. Mindinkább elfordult korától és megírta a keserű Füstöt. amelyben egyformán kigúnyolja az üresfejü arisztokráciát és az új embereket, akik életüket külföldi fürdőhelyeken, álemigrációban töltik végtelen és üres forradalmi beszélgetések közt, és épp úgy nem csinálnak semmit, mint régebbi regényeinek, „felesleges körének összegezésére vállalkozott. Majdnem azt írtam, hogy darázsfészekbe nyúlt, hiszen a magyar népi sírjelek kérdéscsoportja — a lassan majdnem egy évszázados múltra visszatekintő kutatások ellenére — még mindig rengeteg vitának nyújt teret. Túlzottan sommás lenne azonban ez a megállapítás, hiszen végsősoron Kunt Ernő nem nyúl bele abba a bizonyos darázsfészekbe, csak óvatosan körbejárva szemlélgeti azt. Magyarán: becsületesen ismerteti az egymásnak ellentmondó véleményeket, de ő maga nem foglal állást. Ez a megoldás egyszerre szerencsés is. meg nem is. Szerencsés, hiszen az olvasónak mintegy tálcán nyújtja át a választás lehetőségét. Kevésbé tűnik azonban annak, ha meggondoljuk: a többségében laikus olvasó saját előtanulmányai (?) alapján úgysem tud dönteni a kérdésben. Jobb lett volna talán, ha mások nézetei ismertetése mellett valamelyest részletesebben is kifejti, megindokolja saját véleményét. A szerző egy rövid bevezető után a „népi temetkezés hagyományait" ismerteti, különös tekintettel a sírjelek kérdésének. Ebben a fejezetben tulajdonképpen a temetőkultúrára vonatkozó régészeti-, történeti- és öszszehasonlitó néprajzi adatokat veszi sorra. Kár, hogy legalább érintőlegesen nem tér ki a szomszéd-népek temetökultúrájára is, ami érzékeltethetné, mennyi a sajátosan magyar és mi az általánosan európai vagy éppen összemberi kultúrkincs temetőink néprajzában. A következő fejezetben a temető és a falu viszonyát mutatja be, majd a temetkezési rendről, ill. a sírok kiképzéséről beszél. IRODALOMKRITIKÁNK LÉPÉSHÁTRÁNYA emberei". Ezek is feleslegesek és méghozzá kiállhatatlanok is. — De csak az emberekből ábrándult ki, az eszméből nem. Lírai vérmérséklet. Minden regénye szerelmi regény, legnépszerűbbek azok az írásai, amelyek tisztán csak szerelmes történetek: Tavaszi hullámok. Első szerelem stb. A szerelmet, mint Baudelaire és a századvég költői, ö is végzetes betegségnek látja, amely tönkreteszi a lélek szervezetét. Regényeiben és novelláiban a szerelmes férfiak mind alázatos és szerencsétlen rabszolgák; annál energikusabbak és parancsolóbbak nőalakjai. A nő mint kezdeményező a szerelemben, orosz hagyomány. Nő és férfi hatalmi küzdelmében érvényesül legerősebben Turgenyev nagyszerű lélekábrázoló képessége. Hogy a Nyugat felfigyelt az orosz irodalomra, igen nagy mértékben Turgenyevnek tulajdonítható. Természetesen, amikor valami egészen új jelenik meg, akkor eleinte azt szeretik benne, ami nem is egészen új. Turgenyev is azért lett oly népszerű, mert ö a legkevésbé oroszos a nagy oroszok közt, ö áll legközelebb a nyugati szemlélethez. Szerették gyönyörű tájleirásait, couleur localeját, de a tájleírás és a kolorit a dolgok természeténél fogva lényegtelen az introvertált, csak lélekre beállított orosz regényben. Szerették azért, mert ö az egyetlen orosz, aki komponálni tud — de az orosz regény alapvonása, hogy nincs kompozíciója. Prosper Mérimée, egyik felfedezője, ábrázolásának pontosságát dicsérte — de milyen elmosódok Turgenyev alakjai a nagy oroszok pontossága mellett. Későbbi kritikusai és Dosztojevszkij szemére vetették, hogy mindig megállt bizonyos határon, amelyet előkelősége és a századközép szelíd ízlése előírt; alakjai mindig finoman beszélgetnek, sosincs restellni való gondolatuk, váratlan gesztusok nem törnek fel belőlük. Turgenyev a századközép jellegzetes írója, múlton borongó, elégikus, halk és lágy tehetség. (részlet Szerb Antal: A világirodalom története c. könyvéből) Ezután tér csak rá a szorosabban vett témájára, a temetők népművészetére, amelynek hordozói nagyrészt a sírjelek. Külön foglalkozik a katolikus fa-, kő- és vas sírkeresztekkel, valamint a református fejfákkal. Ez utóbbiak esetében sajnálatos módon az elavult — a kutatást szinte a legutóbbi időkig hátráltató — mechanikus formai csoportosítást tolta előtérbe a tartalmi szempontokat figyelmen kívül hagyva. Mire gondolok? Arra, hogy a fejfákat négy (nem is mindig egyértelmű!) formai csoportba, a fatönkös-, az oszlopos-, a táblás fejfák és a kopjafák csoportjába sorolja, miközben teljesen megfeledkezik olyan fontos szempontról, mint az antropomorfizmus (emberalakúság) megléte vagy hiánya. Pedig számtalan esetben megfigyelhető, szinte mind a négy formai csoportnál az emberalak utánzására való törekvés. Az eredetkérdés szempontjából ennek tudomásulvétele sokkal fontosabb, mint az, hogy az azonos tartalmat éppen milyen faanyagból formálta ki a faragó. Ezt nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia a szerzőnek még akkor sem, ha éppen népművészeti szempontú ismertetésre is vállalkozott. A továbbiakban külön taglalja az egyes fejfadíszitményeket, majd a különféle kiegészítő sírjelekről beszél. Rövid fejezeteket szán még a sírjeleknek a hiedelemrendszerben betöltött szerepének, a sirjelfaragók művészetének. valamint a temetökultúra mai változásának. Ez utóbbiban néhány bíráló szót ejt a falusi temetőkultúra városi hatására történő mind sivárabbá válásáról. USZKA JÓZSEF Ma már kétségtelen, hogy irodalmunk eddigi fejlődésében a hetvenes évek hozták meg a leghatározottabban felismerhető mennyiségi és minőségi gazdagodást, előrelépést. A nagyepika, a rövidpróza, s a költészet is a hetvenes években ért el a férfikorba, s mindmáig tartja a felfelé ívelés irányát. Az irodalomra'figyelő olvasó ezt a tényt természetesen jóleső érzéssel nyugtázza. Ugyanakkor azt is tapasztalja, hogy az alkotások jelentős hányada szinte teljesen visszhangtalan marad. Egy-egy jó verseskötet, izgalmas gondokat-gondolatokat hozó regény, vagy novelláskötet nem válik irodalmi — nota bénél — társadalmi eseménnyé. Emlékszem olyan időkre, amikor más volt a helyzet. Egy-egy könyv megjelenése ünnepnek számított, olyan eseménynek, amely napok alatt szétgyűrűzött a köztudatban. Lapjaink szinte heteken belül közöltek a megjelent könyvről ismertetést, recenziót, sőt az ismertetések mellé szemelvények is kerültek. Persze, azt is meg kell jegyezni, hogy a jelzett időkben évente ha öt-hat — tíznél csak ritkán több — eredeti alkotást jelentetett meg a kiadó. A kevesebb — becsesebb, mondhatná bárki, mostanról visszanézve az akkori állapotokra. Ez azonban részigazság lenne csupán. Gyanítom, hogy azokban az időkben lapok, szerkesztők, irodalmárok másként viszonyultak az új irodalmi alkotásokhoz, mint napjainkban. Valahogy sokkal fontosabbnak érezték és hitték a könyvet, s a hazai magyar irodalom szerepét. Emlékszem, hogy számomra — akkoriban a Szabad Földműves irodalmi rovatát vezettem — szinte íratlan törvénynek számított az új könyvekről szóló ismertetések megirattatása, közreadása. Hasonló volt a gyakorlat a többi lapoknál is. Az elmúlt évtized e téren érezhető visszaesést hozott. Az irodalmi alkotások mennyiségi növekedését irodalomkritikánk már csak alig, vagy részben tudta követni. Igényesebb, s nagyobb lélegzetű megmérések pedig egyre ritkábban látnak napvilágot. Az „Egyszemű éjszaka" nemzedékét még úgy ahogy képes volt nyomon követni kritikánk, de utána mintha elfáradt volna. A megjelenő könyvekről elszórtan és rapszodikusan jelentek és jelennek meg ismertetések. Arra már régóta nem látok példát, hogy egy-egy Író életművéről, vagy alkotói korszakáról értékjelző öszszefoglaló készült volna. Az általam ismert utolsó ilyen jellegű kísérlete Koncsol Lászlónak volt. Pedig kritikusainknak, irodalomelméleti kutatóinknak ma már volna mihez nyúlniok, volna mit megmérniük és — bizony mondom — népszerűsíteniük is. Ezért, ha arra keresünk választ, hogy miért marad egy sor könyv visszhangtalanul, egyáltalán nem könnyű a dolgunk. Az első kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy egyáltalán képes-e a jelenleg alkotó kritikusi gárda követni a megjelenő könyveket szám szerint. Mert bizony tájainkon gyéren születik jó, értő kritikus, mindenesetre gyérebben, mint költő, vagy író. Jószerével egyik kezemen megszámlálhatom azokat, akik több-kevesebb rendszerességgel követik — írásban is — a megjelent könyvek útját. Nyilvánvaló, hogy bizonyos időzavar, időhiány is okozhatja azt a lépéshátrányt, amely az alkotások és a kritika között észlelhető. De ez csupán a lemaradás első lépcsőfokát jelenti — gondolván az új alkotások ismertetésére. Mutatkozik egyéb lemaradás is. Az elmúlt években egy sor új név — és természetesen új könyv is — megjelent irodalmunk horizontján. Felsorakoztak a Főnix füzetesek — nem merném nemzedéknek nevezni őket, mert igen heterogén képet mutatnak mind korban, mind művészeti szemléletben, s alkotói módban —, de alkotásaik a recenzió szintjén sem kerültek — kerülhettek -— a köztudatba, néhány kivételtől eltekintve. (Hogy a példányszámot most ne is említsem!) Arról mindmáig szó sincs, hogy az ő munkáik hozadékát külön-külön, vagy általában valaki összefoglalta volna. (Az Irodalmi Szemle éves összefoglalóját legfeljebb amolyan lajstromozásnak tekinthetjük.) Hasonló, vagy még sanyarúbb sorsra jutottak — jutnak folyamatosan — a Madách Kiadó sorozatai is. S akkor még nem vettem sorba a fordításokat, a gyermekirodaimat, a publicisztikát, az irodalomelméleti-irodalomtörténeti alkotásokat, vagy teszem azt, a nyelvészetet. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az a pár ember, aki egyéb munkája és gondja mellett ezidáig is fölvállalta könyveink népszerűsítését, az alkotások színvonalának megmérését, s irodalmunk egészében való elhelyezését, ma már gyakorlatban képtelen minden megjelent új műre reagálni. Időben ez egyszerűen megvalósíthatatlan feladat. Azonban az az állapot, amely jelenleg fönnáll, irodalmunk előrehaladása, fejlődése szempontjából több, mint veszélyes. S ahogy látom, tapasztalom, gyors változásra aligha számíthatunk. Hogy miért? Évek óta nem találkozunk új névvel, kezdő, irodalmat értő fiatal kritikusokkal, recenzensekkel. Holott a Komenský Egyetem Magyar Tanszékéről évröl-évre egy sor fiatal kerül ki. Lehetséges, hogy közülük egyben sincs kritikusi ambíció? Lehetséges, hogy megelégszenek azzal — és csak azzal — hogy egész életükben mások gondolatait reprodukálják csupán ilyen, vagy olyan katedráról ? Ezt semmiképpen sem tudom elhinni. De akkor miért nem próbálkoznak, miért nem kísérlik meg kamatoztatni megszerzett tudásukat? Lehetséges, hogy erre nem kapnak az egyetemen elegendő biztatást, kellő impulzusokat? Mindenesetre tény, hogy hallgatnak, s hallgatásuk — úgy tűnik — egy kritikusi nemzedék kiesését jelenti irodalmunk folytonosságából. Azt hiszem e nemzedék kiesésének már ma is érezzük a hatását; azt a lépésvesztést, amely az irodalom és irodalomkritika — és mélyebben: az irodalomtudomány — között egyre láthatóbb szakadékként tátong. S e szakadékba hullik, visszhangtalanul, egy sor olyan érték, amely mind irodalmi, mind társadalmi szempontból többet érdemelne; többet érdemelt volna. Ma irodalmunk jelentős hányada — visszhangtalan. Ennél szomorúbb helyzetbe csak akkor kerülhetnénk, ha ezt némán elfogadnánk. Úgy tűnik a kritika megkésettsége, lépéshátránya ma még nem behozhatatlan. Kellő erőfeszítéssel, szervezettebb összefogással, munkamegosztással szinkronba juthatunk önmagunkkal. Van erre egy-két évünk. De ötnél aligha több! GÁL SÁNDOR 15
