A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-01 / 27. szám

" ŕ* •

A gömöri táj szerelmese és festője Mátrai Makovits Jenő 1896-ban szüle tett Rimaszombatban. Iparos családbó származott, édesapja asztalosmestei volt. Gimnáziumi tanulmányait szülővé rosában végezte. Művészi tehetségé nek kibontakozását sokban segített« rajztanára Schwalm Nándor.

Az érettségi letétele után Budapesten az Országos Képzőművészeti Főiskolár folytatta tanulmányait, ahol Glatz Ősz kár és Révész Imre voltak a tanárai, fi főiskolán, és a későbbi évek folyamár baráti szálak fűzték Gwerk Ödönhöz, í két világháború közötti időszak egyil legnagyobb szlovákiai festőművészé hez. Olaszországi és svájci körútja nag^

.....

hatással volt művészetének további fejlödésére.

Tanulmányai befejezése után Rimaszombatban (Rim. Sobota) telepedett le. Festészettel és szobrászattal foglal-A realista és impresszionista hagyományokból indult ki. Stilusváltozást a II. világháború utáni alkotásain észlelhetünk, amikor áttért a világosabb és élénkebb szinek alkalmazására.

Az első köztársaság idején gyakran vett részt képeivel szlovákiai képzőművészeti kiállításokon, Bratislavában, Kassán (Košice), Komáromban és Losoncon. Ezeken a tárlatokon általában kortársaival közösen jelentkezett. Ké-: v-L >:• i o. •$&.• •• »sp;.• áaf&fáv;-peit Gwerk, Angyal, Gyurkovits, Tichy és Hermely képei mellett állították ki. Festészetével ö képviselte Gömört és Rimaszombatot. Díjazott alkotásai: „A dudás", a „Szegény asszony ebédje", a „Krasznahorka vára" stb. Rimaszombat és vidéke közönségének általában évente megrendezett kiállításon mutatta be műveit. Mátrai Makovitsnak főként tájképei, népi életképei ismertek. Tájképeinek témáit a Felsö-Garam, a murányi fennsík, a Magas-Tatra és Rimaszombat környékéről merítette. Olajképei mellett kiemelkedő helyet foglalnak el akvarelljei, rézkarcai és% pasztellképei.

Szobrászként is készített maradan________________

ý* '.st}*''.Vt''

■

Mátrai Makovits Jenő: Gömöri táj (olaj), a Gömöri Múzeum tulajdona. Rimaszombat (Rimavská Sobota). Fotó: Prandl Sándor