A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-19 / 34. szám
Csak egy percre Olvastam is, filmeket is láttam róla, hogy Ame rikában a kamionoso kát tartják napjaink modem cowboyainak Igaz, a viseletűk is vadnyugati elődeiket idézi. Tehát: farmeröltöny és széles karimájú kalap. Mi tagadás, itt, az öreg kontinensen távolról sem kedveljük enynyire az országutak és, az autópályák állandó vándorait, mert több száz lóerős nyergesvontatóik bizony eléggé zsúfolttá teszik az utak vagy a sztrádák forgalmát. Egyébként ez a véleménye a Zobor-aljai származású SZABÓ SÁNDORnak is, aki tizenegyedik éve ül kamionjának volánja mellett. — Tapasztalataid alapján vonzó szakmát jelent kamionsofőrnek lenni? — Ez lényegében felfogás kérdése. Tény, hogy jópár évvel ezelőtt valóban irigyelt foglalkozás volt a miénk, mert busás jövedelmekről regélt a fáma. Mondanom sem kell, hogy többnyire alaptalanul, úgyhogy a szerencselovagok hamar kikoptak a gárdából. — Értsem úgy, hogy hétköznapi foglalkozás lett a tiéd? — Ezt azért nem mondanám, hiszen évente számtalanszor lépjük át a különböző országok határait; és napokra, hetekre, olykor ennél is hosszabb időre vagyunk távol a családtól. — Az állandó utazgatás közben azért bizonyosan marad időtök arra, hogy a munkátok necsak folytonos világjárás, hanem világlátás is legyen ... Szerencse dolga az ilyesmi. Ezt-azt megnézhetünk, ha nem kerülünk forgalmi dugóba, ha nem kapunk defektet, ha időben érkezünk, ha a város közelében tudunk parkolni... Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem túl nagy öröm egyedül ténferegni vadidegen városokban. — Kamionoddal több mint egy évtizede vagy már úton. Mit jelent ez a megtett távolságok tekintetében? —- Ha az „aprónak" számító egy-két ezer kilométernyi differenciát nem számítom, akkor kereken félmillió kilométert. — Könyvből meg lehet tanulni a kamionozást? — Ha azt nem is, de a hozzá szükséges nyelvtudást mindenképpen igen. A legfontosabbakra pedig érdemes előre felkészülni. Mert jó tudni például, hogy mit tartalmazzon az úticsomag, hol lehet vizet venni, merrefelé mennyiért adják a benzint, hol van a forgalomkorlátozás. A biztonság után rögtön az első számú szempont viszont az, hogy a lehető legjobban használjuk ki az időt. A kocsi drága pénzért áll a vámnál, a raktárban, a mérlegen, vagy ha elromlik, hát akkor a nyílt úton is. Alapelv, hogy a kocsinak mennie kell! — Keresztül-kasul bejártad Európát, sőt Ázsiában is megfordultál már. Melyik ország tetszett, hol érezted magad a legjobban ? — Említettem már, hogy egyedül lődörögni csak félörömet jelent számomra. Nincs, akivel megosszam az élményemet, nincs, akinek felhívjam a figyelmét, ha valami szépet látok. Nekem ezért a legszebb külföldi ország Jugoszlávia, ahol a feleségemmel együtt jártam. — Nem rossz állandóan elmenni itthonról? — Rettenetesen nehéz elindulni, de gondolatban rengeteget vagyok otthon. Szeretem azonban a munkámat is, így a volán mellett hazagondolok; otthon, a karosszékben ülve pedig arra, hová indulok a legközelebb ... (mik-) Satun napU> Tücsökzene Először azt hittem, a fülem cseng, mint ahogy elég gyakran megteszi, jelezvén holmi enyhe érelmeszesedést, szklerózist, hogy szakszerűbben és divatosabban fejezzem ki magam, de amikor két tenyérrel befogtam a fülem, nem hallottam a ciripelést. Mert erről van szó: vad ciripelést hallok, mintha többezer egzaltált tücsök muzsikálna. Itt, a nyolcadik emeleten? Az nem lehet. De ha nem tücsökzene, akkor mi? Fizikai vagy metafizikai jelenség? Az ablakom félig nyitva, talán a függönyön át beszűrődő levegő muzsikál? Nem tudom. Jobban kellett volna figyelni azokon a hajdani fizikaórákon. Nem kellemetlen ez a zene, csak érthetetlen, és én nem szeretem az érthetetlen dolgokat. Lehet, hogy a könyveim ciripelnek? Lehet, hogy a Háború és béke cincog ott az ablak mellett? Szeretné újraolvastatni magát? Vagy Fábry Zoltán összegyűjtött Írásai figyelmeztetnek ilyen kifinomult hangon, hogy ideje lenne már elolvasni őket? Netán Egri Viktor Festett világa pityereg? Azt se olvastam még. Mászkálok föl-alá a szobámban, hallgatom ezt az ezoterikus muzsikát, töröm a fejem, holott már éjfél van, kísértetek órája, mondanák Zsélyben, olyan vagyok, mint e muzsikás lakás fökísértete. Aludni semmi kedvem, amíg ilyen ingyenzene szól. Megszomjazom. Természetesen vízen kívül semmiféle ital nincs e zenélő otthonban, megiszok hát egy ibrik vizet és kimegyek az erkélyre levegőért, amiből a legkevesebb van ebben a házban. S kint: újra a tücskök. De most már tudom, hogy tényleg ők azok. Lent muzsikálnak az óvodakertben, amit csak nem régen hoztak létre vidáman kurjongató kertészek, méghozzá igen érdekes és izgalmas módon, kész gyepet hordtak valahonnan teherautókon. Azt nem láttam, mikor hozták a tücsköket. Pedig biztos, hogy legalább egy teherautónyi prücsköt is hoztak, hiszen ilyen nagy létszámú zenekar nem fér el egy targoncán ... Ó, áldott, önfeledt zenészek! Megbabonázva állok a sötét erkélyen, a csillagokkal teleszórt, roppant ég alatt, és hallgatlak benneteket, és arra gondolok, hogy mindenféle egyéb híreszteléssel ellentétben — nem is olyan csúnya ez a világ. Verne Gyula és nem Zsül Vern (Jules Verne), ahogy újabban szeretnék velem elhitetni. Az jut eszembe, hogy meglepődtem, amikor valaki azt mondta nekem, hogy francia író és nem magyar. Majdnem összeverekedtem miatta azzal a müveit emberrel. Most meg véletlenül bekapcsolom a Csehszlovák Televíziót és végignézem egy filmsorozat harmadik részét : a Sándor Mátyás egyik részletét. Ijedten veszem észre, hogy én ezt a Verneművet nem ismerem. Nosza, olvassuk el! Amúgy pedig rengeteg dolgom lenne. Mit szeretett rajtunk ez a francia író, fogalmam sincs. Tudom, hogy Sándor Mátyás gróf sosem létezett, és az a Bátory István sem élt soha, akit ő itt nemzeti hőssé magasztositott. Az egész kalandos história igencsak gyermeteg. Akkor meg mit eszünk rajta? — kérdem önmagámtól, mert megint úgy jártam, mint gyerekkoromban, egyszerűen nem tudtam letenni ezt a könyvet, mig végig nem olvastam. (Pedig állandóan azt éreztem, hogy Verne nem tud olyan jól írni, mint a mi Jókai Mórunk.) Viszont mi mindent tűd, te nagyég! Ügy ismeri Szibéria pusztaságait, mint a tenyerét, pedig sosem járt ott, s mivel a Strogoff Mihály-t legalább hússzor elolvastam, ha most repülőgépen szállnék Moszkvából Irkutszkba, bármelyik percben meg tudnám mondani, milyen város, tanya, folyó, postahivatal fölött repülünk. S legföljebb azért tévednék, mert mondjuk az isimi postahivatalt időközben lebontották. Úgy tudom, velem ellentétben. Verne Gyula sosem járt Szicíliában. De Sándor Mátyást egyszercsak ott kószáltatja Catania környékén. S mivel ott van az Etna, csak úgy mellékesen közli velünk, hogy ez a vulkán nem is tört ki olyan gyakran a tizenkilencedik században „hiszen szerzett némi jogot a pihenésre. Bizony, több mint harminc kitöréséről tudunk időszámításunk kezdete óta. Ha Szicília nem esett ezeknek áldozatul, csak azt bizonyítja, hogy erős alapokon áll." Aztán még elmondja hogy a Monte Rossi nevű kettős vulkanikus csúcs éppen 137 méter magas. ' És ezt honnan tudja: „Ma már nem túl sok a fa errefelé............de itt-ott kisebb-nagyobb csoportokban bükk is nő a lávamezökön, a szakadékok szélén meg tölgy, csaknem fekete lombú füge, aztán kissé magasabban fenyő és nyírfa. A termőtalajjal öszszevegyült hamut mohaszönyeg fedi, és maga is széles páfrányágyaknak, ezerjófünek és mályvának ad életet." Ezerjófü és mályva. Jómagam két napon át csavarogtam az Etna kráterei alatt, de hogy ezerjófű és mályva között kószáltam, azt most tudtam meg a drága Verne Gyulától. nem ÉN VOttAM'körülnéz. Széles e határban nincs senki. Ki A kocsi motorja egyenletesen búg. A vezető szeme minden kis részletre ügyel. Gyakorlott sofőr, több évet húzott le már a volán mellett. Elhagyja a várost. Életét megint összeköti a búsan futó aszfaltkigyóval. A földek, az erdősávok, a patakok gyorsan váltják egymást. Növeli a sebességet; egyedül jár ezen az elhagyott vidéken. Hosszú, egyenes út. Itt-ott dülőutak szakadnak le róla. Gyakran jár erre, ismeri a tájat, akár a tenyerét. — Van itt egy hatalmas kanyar. Lassítok, mert a múltkor is majdnem fejre álltam — dünnyögi magában. Leveszi a sebességet, bedől a kanyarba. Az út közepén megpillant egy fekvő valamit. — Az istenfáját! Ember! — hirtelen fékez. Megáll. Kiszáll, odamegy a fekvő alakhoz. Idősebb ember, keze széttárva, mellkasa enyhén mozog. Szája szélén vékony vércsik, szempillái csukottak. Lába összegabalyodott. A vak is látja, hogy elgázolták. — A rohadt életbe! Hogy épp velem történik ilyesmi! — keserű gondolatot ébreszt benne a látvány. — Ez még él, segíteni kell rajta. Mindig csak én! — sóhajt Legszívesebben elmenne. — S ráadásul nincs is egészségügyi ládám! — Mi a fenét tegyek? Öt másodpercig leforrázottan áll. Gyorsan tudná meg, hogy itt voltam? — gondolja hirtelen. Beugrik a kocsibe. Az ajtót becsapja; ideges, csak másodszorra gyújt a kocsija. Még egyszer körülnéz, s elviharzik. A legelső elágazásnál letér. Ezt még kétszer megcsinálja. Annyira izgatott, hogy kétszer is majdnem árokba hajt. Az utolsó pillanatban rántja a kormányt balra, s így visszatér az útra. Jó pár perc múlva megnyugszik. Otthonáig még félóra az út. Alkonyodik. Szerencsésen hazaér. Beáll a garázsba. Majdnem kihajt a másik oldalon. Ott pedig ajtó sincs. Egy poros, pókhálóval beszött ablak árválkodik fenn a sarokban. Akaratlanul is az ablakra pillant. A másik oldalon rácsok... Este van. Egyedül van otthon. Már kikerült a sokk hatásából. Tudja, hogy nagy hibát követett el. Ezért a tettéért rács mögé is dughatják. Már látja is, hogy mondja ki a bíró az Ítéletet s viszik a magas falak mögé. — Eh! Marhaság! — elindul a bárszekrényhez. Hosszúnyakú poharat vesz ki. Gint önt. Kezében megremeg a pohár, a mennyei nedűből pár csepp a kézfejére löttyen. — Eh, marhaság! Senki sem tudja megállapítani, hogy ott voltam! — kihajtja a pohár tartalmát. Egyszerre. Szeme könnybe lábad, megszédül. Kapaszkodik. Láthatóan jól esett a folyadék. Újra tölt a ginből. Öreg az este. Pizsamába bújt, de a felsőt nem vette fel. Melege van. Érzékei, mozgása lelassult, elbizonytalanodott, csak az agya dolgozik. Lázasan, s ha lehet, egyre hatékonyabban. Bűntudat mardossa egész testét. Viszket, vakaródzik. Mintha egész sereg bolha csípné. Keze az éjjeliszekrény felé nyúl. Elveszi az altatót; remeg. Bevesz egy-két pirulát. Éjjel van. Alszik, de nyugtalanul. Dobálja magát az ágyon. Agya is fáradt már az egész napi hajsza után. — Mozgás hallatszik a lépcsöházban. — Máris jönnek? Ilyen hamar! — szíve a torkában ver. Elszorul mindene: a szíve, a torka, a füle. Ebben a pillanatban se hall, se lát. Jaj, csengetnek! — Itt lakik? — Igen itt — ez a házmester hangja. Valaki hosszan csönget. Nagyon sokáig csenget. Egész örökkévalóságnak tűnik. Meg sem fordul a fejében a menekülés gondolata. Lassan akarja nyitni az ajtót, de az idegen beront. — Maga velünk jön! — csattan a csendben az erős, dühös hang. — Nem én voltam! Saját hangjára ébred. Egyedül van, fáj a feje. Feltápászkodik, a bárszekrényhez mászik. Kezébe veszi a poharat. — Nem én voltam, nem én voltam! — és ismételgeti egyre. CSÓKA TIBOR 22
