A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-12 / 33. szám
CSEREPEK KÉT KOR MEZSGYÉJÉN Tizenhat esztendővel ezelőtt jelent meg először a kiváló csehszlovákiai magyar irodalomtörténész és kritikus. Turczel Lajos remek kultúrtörténeti monográfiája, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési feltételeit és problémáit ismertető Két kor mezsgyéjén. A könyv mind a szakemberek, mind pedig az olvasók körében nagy és megérdemelt sikert aratott, példányait rövid idő alatt szétkapkodták, s aki hoppon maradt, az legfeljebb abban reménykedhetett, hogy egyszer talán majd az antikváriumban megveheti. Jómagam is az antikváriumban bizakodtam, hiszen a könyv megjelenésekor még gimnazista voltam és tudomásom sem volt Turczelnak erről a munkájáról; a kötettel azonban nem találkoztam sem a fővárosi, sem a kassai antikváriumban, s ez a körülmény mindenképpen arra utal, hogy a megjelent példányok nagy becsben állnak, tulajdonosaik nem óhajtanak felelőtlenül megszabadulni tőlük. A siker titkát persze nem nehéz megfejteni: Turczel könyve az első olyan csehszlovákiai magyar mű, amely szintetikus formában kívánja összefoglalni a két háború közti időszak csehszlovákiai magyar szellemi életének fejlődését és történetét, s noha jellegénél fogva tudományos alkotás, a szélesebb olvasói rétegek érdeklődésére is számot tarthatott, hiszen a nagy szorgalommal összegyűjtött és körültekintően csoportosított adatai révén afféle „vezérlő kalauza" lehetett a téma iránt érdeklődőknek. A szerző vállalkozásának célját így summázta az előszóban: „Ebben a könyvben (....) arra törekedtem, hogy az első irodalmi szakasz (értsd: az 1918—1938 közötti korszak irodalma — L. T. megj.) keletkezési körülményeit és fejlődési feltételeit, törvényszerűségeit az itteni magyarság általános életkörülményei között, a társadalmi fejlődéssel való determináltságban és kölcsönhatásban mutassam be. E cél érdekében — és megfelelő forrásmunkák hiánya miatt — a két világháború közötti kisebbségi életünkről általában is képet adtam, az akkori fejlődés leglényegesebb politikai és kulturális vonatkozásait kritikusan megvilágítottam. Jellege és struktúrája alapján könyvem olyan irodalomszociológiai munkának tekinthető, amely társadalmi és irodalmi életünk összefüggéseinek nagyobb arányú feltárásával és vizsgálatával irodalomtörténetírásunk számára kíván forrásmunkául szolgálni." Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy Turczel Lajosnak maradéktalanul sikerült valóra váltania elképzeléseit. Könyve alapmunka, amelyet nem nélkülözhet senki azok közül, akik a csehszlovákiai magyar irodalommal, illetve általában a csehszlovákiai magyarság történetével szeretnének behatóbban foglalkozni. Nem kétséges, hogy a Két kor mezsgyéjén ösztönzőleg hatott néhány később napvilágot látott monográfiája (gondoljunk csak Popély Gyula vagy Kováts Miklós munkájára) írása közben, ennek ellenére mégis úgy tűnik fel, mintha a megjelenése óta eltelt évek során fokozatosan elhalványodott volna még az emléke is. A fiatal írónemzedék képviselőinek többsége nem olvashatta; középiskolai tanulmányaik folyamán sem nagyon hallottak felőle, pedig tulajdonképpen kötelező olvasmánnyá kellene tenni, de legalábbis magyarszakos tanáraink figyelmébe ajánlani, hogy munkájuk közben sűrűn lapozgassák és merítsenek belőle. Ezért is örülhetünk annak, hogy tizenhat esztendővel az első kiadás után most ismét megjelent Turczel Lajos alapvető műve a Madách Kiadó „Csehszlovákiai Magyar írók" sorozatában, 3500 példányban. Sajnos ebből csupán hatszáz darab marad itt, a több Magyarországra kerül. Nem kétséges, hogy Magyarországon elkel a 2900 példány, úgy vélem azonban, hogy Turczel Lajos könyve elsősorban a csehszlovákiai magyar olvasók számára íródott, ezért indokolt lett volna — az előző kiadás sikerén is felbuzdulva — nagyobb mennyiségben eljuttatni a csehszlovákiai könyvpiacra. így félő, hogy idővel megint csak hiánycikké válik. Persze e könyv kapcsán másfajta gondolatok is eszébe jutnak az embernek. A Két kor mezsgyéjén-t mind a mai napig nem követte az említett korszak irodalomtörténetének monografikus feldolgozása, noha ez — Turczel nagyszerű könyvének segítségével — már nem jelentett volna megoldhatatlan feladatot. A felszabadulás óta eltelt immár közel negyven esztendő, ez alatt az idő alatt is vitathatatlanul sok minden történt a csehszlovákiai magyar szellemi és kulturális életben, rengeteg érték teremtődött, ezért is érthető a kívánság, hogy a Két kor mezsgyéjén-hez hasonló szintézis szülessék. Bízzunk benne, hogy Turczel Lajos fontos könyvének újrakiadása ehhez a munkához is erőt és ösztönzést ad. ISTENEK ALKONYA A közelmúltban vetítette a Magyar Televízió a világhírű olasz filmrendező, Luchino Visconti egyik legmegrázóbb alkotását. Az elátkozottakat. (A csehszlovák mozilátogatók Istenek alkonya címen ismerik ezt a filmet.) A film cselekménye 1933—1935 között játszódik Németországban, Hitler hatalomrajutásának első éveiben. A történet szereplői az iparmágnás Essenbeck-család tagjai és hozzátartozói, az ő gondolkodásmódjukat és a fasizmussal szembeni magatartásukat mutatja be alapos lélektani felkészültséggel a rendező, aki kitűnő ismerője a fasizmus természetrajzának is. A film szemléletesen ábrázolja azt a történelmi tényt, hogy milyen fontos szerepet játszott a fasizmus hatalomrakerülésében a busás haszon reményében még liberális elveit is feladó nagypolgárság, s egyúttal bemutatja ennek az osztálynak a fokozatos erkölcsi züllését is. A sima képű Aschenbach, akit mindenki csak „kedves rokonnak" szólít, szinte ördögként keveri a kártyát, ő az, aki a háttérből irányítja az eseményeket ; ha kell mézes-mázos, udvarol és bókol szépasszonyoknak; máskor pimaszul zsarol, áldozatait egyre mélyebbre taposva az erkölcsi fertőbe, s addig mesterkedik, amíg minden ellenállásra vagy önálló cselekvésre képes ember fizikailag is megsemmisül körülötte. így marad a porondon az akaratgyenge, pederaszta Martin, akitől már nem kell tartani, mert bábként ráncigálható ide-oda. Megrázó film, mondtam az elején Az elátkozottak-ról, de ma már korántsem gyakorolt rám olyan hatást, mint tizenegy évvel ezelőtt, amikor először láttam. Talán a romlottságnak az a töménysége zavar, amit Visconti belegyömöszölt ebbe a történetbe; nem kétséges hogy a fasizmus hullahegyeken gázolt át, őrült és szadista embereknek adott hatalmat a kezébe, s aki szembeszegült vele, azt könyörtelenül eltaposta, de voltak fondorlatos és képmutató módszerei is, ezekről azonban Visconti filmje nem sokat mond. Szerencsére azóta megszületett Az elátkozottak méltó párja. Szabó István Oscar-díjas Mephistó\a, amelyből mindenekelőtt ezt az intelektuális fasizmust" ismerhetjük meg. Kétségtelenül izgalmas dolog a két nagy sikerű filmet egymás mellé állítani. Nem azért, mintha az ember azt akarná eldönteni, melyik a két mű közül a jelentősebb, sokkal inkább azért, hogy a fasizmus két megjelenési formáját szembesítsük egymással. Az összevetés eredménye, azt hiszem, egy pillanatra sem kétséges: a fasizmusnak lehetnek különböző maszkjai, sokfajta módszerrel dolgozhat, a lényege azonban nem változik. Luchino Visconti és Szabó István is ugyanarról a fasizmusról beszélnek, csak éppen más maszkban állítják elénk. LACZA TIHAMÉR 14
