A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
Ott ült komolyan, az öregedésre valló elhízás enyhe jeleivel, feltűnést kerülő, talán túlságosan is szerény öltözékben és merően figyelte a szemben ülő férfit. — Egész jól nézel ki — szólalt meg. — Valamivel több lett az ősz hajszálad, de úgy tűnik, ez jól is áll neked. — Te is remek színben vagy — adta vissza a bókot. — Csak nem kellene mindig ugyanazt a sötét kosztümöt viselned. — Ez nem mindig ugyanaz — mosolyodon el. — Klasszikus vonalú szürke kosztümöket varratok, de mindegyik egy kicsit más, divatos kiegészítőkkel, más árnyalatú és minőségű anyagból készül... — Bocsáss meg. Nem kívánhatod tőlem, hogy értsek az árnyalatokhoz, ha ... Habozott. — ... ha csak nagy időközökben látjuk egymást. Nem ezt akartad mondani? Bólintott. Csak most vette észre a gyöngyszemmel díszített tűt a kabátja hajtókáján, a blúz gallérját díszítő hímzést, az apró részleteket, amelyek arról tanúskodtak, hogy még nem adta fel a női tetszeni vágyást. — Nem jutok ki otthonról gyakrabban — mondta az asszony kis szünet után. — Tudod, hogy van az, mindig akad munka. Még szerencse, hogy időnként bejön egy-egy szolgálati út. Odabent már tudják, hogy ha valami elintézni való van Bratislavában, én szívesen vállalom ... De te is mutatkozhatnál néha.. — Persze, majd eljövök. Már rég nem voltam. Janából már biztosan valóságos kisasszony lett... — Bizony, az lett. Úgy nö, mint a kender. — Eljövök, ígérem neked — szorította meg a kezét. Az asszony ujján ott volt a gyűrű, amit még ő vett neki egy évfordulóra. Viseli a tőle kapott gyűrűt. Tehát még nem tagadta meg a fiát teljesen. Még kötődik hozzá. Időnként találkoznak, rövid, formális beszélgetést folytatnak, amely csak akkor válik szívélyesebbé, ha Janáról van szó. — Jana egészséges, intelligens és szép lány — mondta az asszony felélénkülve. — És mindenekelőtt jólnevelt, persze, hála neked — tetőzte a bókokat. — Még mindig történelemtanámő akar lenni ? — Valami lesz belőle. Jó fejű — mondta meggyőződéssel. A férfi kiérezte a célzást: nem mindenkinek van ilyen feje. Az értékes köves gyűrű mellett szerény, az évek során megkopott jegygyűrű övezte az asszony ujját. A férfi iránti hűség jelképe, akivel élete néhány fiatal évét leélte. Az a férfi — Ján soha nem gondolt rá mint apjára — kínhalált halt egy koncentrációs táborban, és az anyja a hűségről táplált elképzelései szerint oly messzire ment el, hogy koncentrációs táborrá tette a fia életét. Szöges drótok helyett a puritán elvek áthatolhatatlan sűrűjét fonta maguk köré, amit Ján soha nem tudott teljesen felfogni, csak annyit tudott, hogy őt lépten-nyomon korlátozzák. Ezt nem szabad, azt apa nem szerette, amazt apa nem ismerte el, hol ez, hol az volt apa elveivel ellentétes és bűnös dolog. A lakás, az apa kifakult arcképével a falon kis múzeummá vált, amelyben gyakran emlegették apa nemes tulajdonságát, jellemét, jó szivét, műveltségét, olvasottságát, életbölcsességét és az igazság iránti töretlen hűségét. Szenvedett, de nem lett áruló. Az apa eszményített képe nőttön nőtt, egyre nagyobb és szentebb lett körülötte a dicsfény, bizonyára nem is hasonlított már a rövidlátó történelemtanárra, aki félszegen mosolygott a fakó fényképen. Egy napon Ján már nem bírta tovább és megszökött otthonról. Az anyja ezt nyilván épp úgy soha nem bocsájtotta meg neki, akár egyéb botlásait. Az asszony megette a diétás ételt és a pohár ásványvíz után nyúlt. Gyűrűkkel ékesített kézfején az öregedést jelző pigment foltok éktelenkedtek. A férfi odaintette a pincért és még egy pohár vodkát rendelt. — Iszol te is, anya? Legalább kivételesen? — Köszönöm, nem — utasította el udvariasan, ahhoz sem véve fáradságot, hogy mint azelőtt, hozzátegye: neked se kellene már, elég volt, eleget ittál, az alkohol méreg. Megértette, hogy bizonyos kérdésekben hiábavaló az erőlködése. — Legalább kávét? — No, kivételesen — egyezett bele. — Azt hiszem, süteményt is ehetnénk annak örömére, hogy végre igy összejöttünk. — Huncutul kacsintott, mintegy jelezve, hogy szívesen elüldögél, elbeszélget méltatlan fiával, csak isten ments, össze ne szólalkozzanak. — Bár a sütemény számomra a legfőbb rossz. Soha nem kedveltem a süteményeket, és nesze neked, most öregségemre gusztusom jött rájuk. Persze, azután csak hízok. — Ha ízlik, hát egyél. Elég sok mindenről lemondtál. — Nos, ha jól meggondolom, az én életemben kevés volt az ünnep. Az unokahúgom esküvője óta sehol se voltam. Az említett esküvön találkozott először Ján mostani feleségével. A férfi feszülten leste, mi lesz a találkozás eredménye. Bemutatta Elenát az anyjának, aki csak bólintott és valami jelentéktelen mondatot mondott. Ez volt minden. Több figyelmet nem szentelt az új menyének. De Ján még ezért is hálás volt. Rosszabbul is végződhetett volna, botrányt is okozhatott, sziszeghetett volna az Elena arcába, vagy akár hangosan kimondhatta volna a vendégek előtt, amit azelőtt Jánnak már a szemére vetett: miféle nö az, aki elcsábít egy nős embert, lefekszik egy férfival, akiről tudja, hogy otthon törvényes felesége és gyermeke van? Nem mondta ezt ki, de az Elenával való viszonyán soha nem változtatott, soha nem lépte át Ján'új otthonának küszöbét, ritka bratislavai útjai alkalmával ebben a vízözön előtti vendéglőben találkozik a fiával, a sarokban kókadozó pálmák és az asztalon égő gyertyák között, és beszélgetésük tartalma inkább üzleti tárgyaláshoz hasonló. Legalábbis eleinte így volt: úgy ült vele szemben, mint egy vizsgázó diáklány és szorongva vigyázott, hogy ne eressze szabadjára az érzelmeit. Felhörpintette a pohárka vodkát és nem mert újabbat rendelni, nehogy megsértse a találkozás rítusát. Anyja elgondolkodva kavargatta a kávéját és érdeklődés nélkül szemlélte a sütemény tejszínhab kupakját. Ján szívesen megszólalt volna: mama, ne haragudj, soha nem tudtam olyan lenni, amilyennek te akartál. Ki tehet róla, hogy a sors idő előtt megfosztott a férjedtől, te pedig a hasonmását kerested az egyetlenben, aki utána megmaradt — a fiában? Feszült figyelemmel vártad, mikor nyilatkozik meg a gyermekben az öröklődő és szinte kötelező zsenialitás. Annyira arra összpontosítottál, amit elvártál és minden áron meg akartál találni, hogy soha nem láttál engem — olyannak, amilyen valójában vagyok. Elviselhetetlen volt számomra a szekirozásod, a fegyelmezésed, a pedantériád, a megjegyzéseid : ha ezt látná az apád, ha ezt hallaná az apád, ha itt lenne az apád, mit szólna ehhez! Egész gyermekségem, egész ifjúságom alatt csak arra vágytam, hogy elszökjek, kikerüljek a hatásod alól, önállóan éljek. Ezért nem fejeztem be az iskolát, vállaltam alkalmi munkákat, csavarogtam az építkezéseken, váltogattam a munkahelyeimet. Lehet, hogy ez végül is jobb iskola volt, mint az, amit te szántál nekem. A világon ugyanis nem lehet csupa történelemtanár. Kell. hogy legyenek utcaseprők, csatornatisztítók, sírásók is. Tudom, hogy sok csalódást okoztam neked, a legnagyobbat azzal, hogy elváltam. Alig tértél egy kicsit megádhoz, alig kezdted élvezni a nagyanyai örömöket, már itt volt az újabb csapás. Pedig milyen jól festett a szemedben a házasságom! Összeesküdtél Milkával, meggyőzted őt arról, hogy engem át kell nevelni, eltanácsolni a kocsmai barátságoktól, az alkoholtól, a szememre vetni minden egyes cigarettát. Beleringattad magad a hitbe, hogy ami nem sikerült neked, az sikerül a feleségemnek. Milka pedig hálás tanítvány volt. Egy nap elegem lett ebből. Elszöktem egy másikhoz, pontosabban egy este nem tértem haza és már nem erőlködtem, hogy szolgálati utakra és egyebekre hivatkozzam. Azután persze 10
