A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-29 / 31. szám
Tudomány-technika ŐSI MOHÓSÁG A fogyásnak egyetlen módja van: hozzá kell szokni az éhségérzethez. Aki valaha is harcolt az elhízás ellen, ismeri ezt az egyszerű tényt, azonban mintha ismeretlen lenne azok előtt, akik a fogyókúráról, a kondicionáló tornáról szóló, igen jövedelmező könyveket Írják. Az ilyen Írások immár több évtizedes hagyománya, valamint a valóban tudományos kutatás ellenére ma, a nyolcvanas évek elején a fejlett ipari országok lakói kövérebbek, mint valaha. Ahol vezetnek ilyen statisztikákat, az is kiderül: minden korcsoport kövérebb, mint húsz éve; egyes csoportokban öt kiló körül van a többlet — minden sokirányú kutatás, fogyókúradivat, tenisz és kocogás, kímélő étrend ellenére. Mi késztet minket evésre, amikor éppen nincs is rá szükségünk? Mi megy végbe evés közben? Az evés során először az idegeken, majd a testnedveken keresztül számos üzenet áramlik a szájból és a bélrendszerből az agyba. Elméletileg ezen üzenetek bármelyike az agy tudtára adhatná, hogy a szervezet eleget evett, s ezt szinte valamennyi meg is teszi. Alapvetően fontos az, hogy jóval az étel megemésztése előtt jóllakottságot érzünk, és befejezzük az evést. Ennek így kell lennie, mivel az emésztés több órán át tart, s ha ez alatt az időszak alatt rendszeresen ennénk, igen rövid időn belül óriásira híznánk. AZ ÍZEK SZEREPE A további folyamatokat kémiai jelzések irányítják. A vékonybélben — ahol az emésztés legjelentősebb része lezajlik — a fő tápanyagok felszívható kis molekulákká bomlanak le (így a szénhidrátok glukózzá vagy más egyszerű cukorfajtává, a fehérjék aminosawá, a zsírok zsírsavakká), s ezek az anyagok bejutnak a vérkeringésbe. Lehetséges, hogy az agy receptorai (különösen a hipotalamuszban) érzékelik a fölbontott anyagok szintjét a véráramban. A patkányok a hipotalamusz központjának sérülése vagy eltávolítása után elhíznak. A hipotalamusz sérülésének betegsége az embereknél is ismert: Fröhlich-szindrómának nevezik, s következményei közé tartozik mind a megnövekedett étvágy, mind az elhízás. Az éhség és a jóllakottság kémiai jelzőrendszere túlnyomórészt közvetett módon működik. A mechanizmus egyik részeként a máj figyeli a glukózszintet. Mivel a szervezet a tápanyagban gazdag vért haladéktalanul szállítja a vékonybélből és a gyomorból a májhoz, ezért a máj „első kézből" értesül arról, hogy tulajdonosa táplálkozik. A máj a véráramkörszintnek megfelelően változó sűrűségű idegi impulzusokat küld az agyba. A közvetítő idegpálya gyakrabban adja a jelzéseket, ha a glukózszint alacsony, ami a jelek szerint éhségérzetet ébreszt az agyban. Ha ezek az idegek megsérülnek, a táplálékfelvétel a normális szintnek mintegy harmadára csökken. Amíg az idegek sértetlenek, s a glukóz bejut a szervezetbe, a jóllakottságot továbbra is érezhetjük. Nyilvánvaló, hogy a szervezet többféle módon is szabályozza a táplálkozást. A szabályozásnak ez az elegáns, nagyon is szigorú rendszere adja fel számunkra a kérdést: miért működik mégis olyan gyakran tökéletlenül? A rendszer legkiválóbb működése ellenére is nyilvánvaló, hogy számos tényező nyomhatja el a jóllakottság érzetét. Itt van mindjárt az ízválaszték: ha egy patkánynak egyszerű, azonos ízű ételeket adunk, az állat szervezete jól szabályozza a testsúlyát, ha azonban ugyanazt az ételt négyféleképpen ízesítjük azt tapasztaljuk, hogy a felvett táplálék mennyisége jelentős mértékben megnövekszik, néha akár a kétszeresére is. Másodszor: közrejátszanak nem biológiai, hanem társas tényezők is, mint például más, éppen táplálkozó állatok látványa. Ilyen esetben több állatfajnál is tapasztalhatjuk, hogy jóllakottan is folytatják az evést. Egy másik figyelemre méltó, az evést befolyásoló tényező a stressz, amelynek hatására a legkülönfélébb állatok kezdtek a normálisnál többet enni a kísérletek során. AKIK NEM TUDNAK FOGYNI Az állatokkal folytatott stresszkísérletekböl minden bizonnyal következtetni lehet az emberi elhízás okaira is. Az elhízás elterjedtségének tanulmányozásakor szembeötlő az a furcsaság, hogy a fejlett kapitalista országokban egyre inkább a tehetősek a soványak, s a szegények a kövérek, míg a fejlődő világ szegény országaiban a helyzet éppen fordított. Ennek egyik oka az, hogy ahol bőségesen van élelem, a szegényebb rétegekhez tartozó emberek, ha csak tudattalanul is, de nem biztosak abban, hogy ez mindig így lesz. A gazdagabbaknál viszont két nagyon erős kulturális tényező is a túlzott táplálkozás ellen hat: először is — bár ez kevésbé fontos — egyfolytában a tudomásukra hozzák, hogy az elhízás voltaképpen „divatos" halálok, de legalábbis kedvez bizonyos betegségek kialakulásának. Másodszor: ha már a szegényebbek is megengedhetik maguknak az elhízást, az „egészséges potroh" már nem lehet státusszimbólum, így a tehetős ember inkább karcsúságával tűnhet fel. Legújabban azt vették észre a kutatók — mint arról egy bostoni kórházi megfigyelés alapjan a New England Journal of Medicine című orvosi szaklap beszámolt —, hogy a kövérek szervezetében a sejtek energiafelhasználása csökkent mértékű. A vörös vértestek ionszállító tevékenységét vizsgálva kitűnt, hogy a kísérletben részt vevő huszonegy elhízott beteg sejtjei nyolcvan százaléknál is kevesebb energiát használnak fel, ha a nem elhízottakból álló kontrollcsoport tagjainak energiafelhasználását száz százaléknak vesszük. Más szóval: az elhízottak kevesebbet égetnek el. többet raktároznak. Úgy tűnik tehát: az emberek nem elhanyagolható kisebbségénél a szervezet úgy bonyolítja le az anyagcserét, hogy meghiúsítja a fogyókúrázó legjobb szándékait. Vannak tehát olyanok, akiknél a fogyásra való képtelenség pusztán a szokásaikból ered, ám másoknál kifejezetten biológiai okai vannak. Az evolúciós biológia szakembere most aztán törheti a fejét. Akárhonnan nézzük, úgy tűnik: a rendszer hibásan van megszervezve. Előttünk áll egy mindeddig nagyon is sikeresnek tartott faj, amelyben az egyik legalapvetőbb szabályozórendszer eredendően rosszul működik: nem szabályozza a testsúlyt, vagyis — legyünk pontosak: — túl magas szinten állapítja meg a határt, magasabban annál, ami ideális egészségi állapotot biztosítana. Az evolúciós biológia szakemberei azonban nem fogadhatják el a szervezet rossz működésének ilyen általános voltát — hacsak nem végső menedékként —, ezért arra a megfontolásra jutottak, hogy valami — a messzi-messzi múltban — mégiscsak ezt a rendszert ítélte hasznosnak. JÓ EMBEREK A KALAHÁRIBAN Nem kell persze olyan rgesszire mennünk ahhoz, hogy ezt a valamit megtaláljuk. A mai legfejletlenebb országokban is minőségileg gazdagnak tűnik az átlagember étrendje — a kelleténél általában több fehérjét tartalmaz —, a mennyiséggel azonban baj van, mert a -lakosság jelentős részének gyakran kell számolnia az éhezés kényszerével. Nyilvánvaló, hogy ezt a jelenséget csak a fejlett ipari társadalmak szüntethetik meg: korábbi történelmi időszakokban az számított természetesnek, hogy az embernek időről időre, vagy akár nap mint nap nélkülöznie kell. Ezért a természetes kiválogatódás folyamata nyilván azoknak kedvezett, akik tartalék kalóriákat is el tudtak raktározni. Ennek a folyamatnak a során nem tehettünk szert olyan rendszerre, amely a bőség idején alacsonyan tartaná a testsúlyunkat; éspedig azért nem, mert a természetnek éppen ellentétes irányban kellett munkálkodnia: erősítenie kellett azt a mechanizmust, amely a ritka bőségek idején tekintélyes mennyiségű testsúlyt halmoz fel, miáltal az egyén a nélkülözés és az éhínség idejét is átvészelheti. Úgy tűnik, az emberi szervezet irányító központjai a fejlett ipari társadalomban is azt „gondolják", hogy a tartalékok kimerülhetnek, s ezért tápanyagot halmoznak fel. A tartalékok kimerülése azonban nem következik be, ezért terjed az elhízás. Felhalmozunk — az éhínség végül is be nem következő lehetőségére. Előfordul ez még olyan alapvetően takarékos, tagjait mértékletességre szoktató társadalmakban is. mint a Kalahári-sivatagban élő kungszanok békés törzse. Az ő világukban a fösvénység a legsúlyosabb vétek: olyannyira, hogy büntetik. A vadászatról hazahozott legapróbb gyöngytyúkot vagy teknőcöt is tízfelé osztják találkozáskor. A gyermek első kemény leckéjét akkor kapja, amikor kis kezével óvón körbefogja a neki jutó részt, de egy felnőtt utánanyúl: — Add ide! Bőség idején mégis előfordul, hogy valakiben működni kezd az étel harácsoiásának ősi ösztöne. Egy ízben, amikor e sorok írója közöttük járt, a törzs egyik köztiszteletben álló tagja megkérte, hogy őrizze meg egy általa elejtett antilop egyik lábát. Az antilop nagy részét szétosztotta, ahogy illett, de eszébe jutott, hogy egy részt félretegyen a családja számára. Rendes körülmények között persze az egész Kalaháriban nincs hely, ahova elrejthetne valamit, mert a zsákmány nem lenne biztonságban a dögevőktől és távoli fosztogató rokonaiktól. Most azonban, hogy egy másik világgal is érintkezésbe kerülhetett, ez az ember a húst a határterületen szerette volna biztonságba juttatni. Az evolúció úgy formált minket, hogy csak lehetséges célokat kövessünk; fölismervén azt, hogy rejtett vágyaink megvalósítása kilencvenkilenc esetben veszélyes lenne, vagy egyenesen lehetetlen. Változik a kép. ha e kívánságok teljesülésének valószínűsége tíz, húsz vagy akár harminc százalékra nő. A mai elkényeztetett jóléti társadalmakban fölvirágzik a római császárságot megszégyenítő pazarlás, a javak mértéktelen fogyasztása. A járványos elhízás a falánkságnak csupán a legszembetűnőbb de nem egyetlen megnyilvánulása. A legveszélyesebb falánkság azé, aki igyekszik teleszívni magát — nemcsak étellel: földdel, pénzzel, hatalommal is — sokszor mások boldogságának, biztonságának rovására.
