A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-29 / 31. szám
TALÁLKOZÁSOK FERENCSIK JÁNOSSAL Június utolsó napjaiban ismét Bratislavában találkozhattunk Ferencsik Jánossal, a világhírű és világjáró magyar karmesterrel. Az OPUS Hanglemezkiadó Vállalat felkérésére Mozart Koronázási miséjét és Schubert egy hasonlóképp igényes G-dúr zenemüvét vezényelte lemezre. Ez a munka több napig tartott, a felvételek általában késő estétől hajnalig voltak. A szlovák filharmonikusokkal nagyon szívesen együttműködő neves karmester huzamos ittléte teremtett alkalmat arra, hogy többször is találkozzam vele. Ferencsik János fáradhatatlanul szolgálja a muzsikát, ha kell. akár napi huszonnégy órát is. Folytonos izzással, teljes intenzitással éli át mindazt, amiről beszél; még ma, hetvenötödik életévén túl is a harmincévesek mozgékonyságával vesz részt a munkában, a zenei életben. zottabb belépésre kéri, úgy, mintha a névjegyüket tennék le. A trombitáktól pedig azt szeretné, hogy egyszerűbben, mintegy „kijelentve", minden ünnepélyesség nélkül játszszanak.) Ferencsik János rendkívül plasztikusan magyaráz, érthetőek és egyszerűek az instrukciói. Másnap, azaz hogy már ugyanaznap délben bratislavai szállodája halijában szinte tételszerűen diktálja a riporter noteszébe: — A karmester elsőrendű faladata ismemi a művet, és a tekintélyének sem árt, ha tudja is, hogy mit akar. A próbákat viszont sohasem szabad szükséges rosszként venni, hanem az ügyes karmester rá tudja venni a zenészeket arra, hogy önként és szívesen tegyék azt, amit különben úgyis muszáj. „A zene oly magasan áll, hogy semmiféle értelem meg nem közelítheti, s olyan hatás ered belőle, amely mindenen uralkodik és amelyről senki sem tud magának számot adni." (GOETHE) VARIÁCIÓ NO 1. Zenekari próbájára majdhogynem előbb érkezem, mint a filharmonikusok. Látni szeretném, hogyan áll dobogóra, hogyan találkozik a muzsikusokkal. A Szlovák Filharmóniát és annak kórusát is jól ismeri, több ízben vezényelte már; mégis érdekel a próbakezdés. Percek telnek el, amíg a zenekar elhelyezkedik. Hangolnak. Pontosan huszonkét óra, amikor Ferencsik átsiet a termen, a karmesteri pulthoz lép, és az órájára pillant: — Tulajdonképpen jó éjszakát kellene kívánnom, inkább azonban azt mondom, jó munkát — köszön mosolyogva. (A német—magyar—szlovák nyelvű tolmács fordít; a vonósok megkocogtatják a kottapultokat. Ez a zenekar tapsa.) — Régen találkoztam magukkal. De most ne féljenek, jópár napig együtt leszünk ... És egészen ismeretlen szerzőket fogunk játszani. Látták a programot; Mozart és Schubert. (Vele nevetnek a zenészek. Számát sem tudják, hányszor játszották ezt a két zeneszerzőt.) — Mert eljátszás előtt minden mű, minden komponista ismeretlen. Legalábbis remélem, úgy fogják előadni, hogy újnak tűnjék a lemezhallgatók számára. (Máris a Mozart-mű első akkordjait kéri.) — A hegedűk itt ne a vonó végével játszszanak! Ez így csak affektálás. (Megcsinálják, amit kér.) — Na látják! Az instrukció olyan, mint az aszpirin. Csak akkor hat, ha beveszik... (Egyre jobb hangulatú és hangzású a próba.) — Kérem magasabbra emelni a kürtöket. A pult elfedi a hangot. Vonatkozik ez a trombitára is. Szeretnék belelátni a hangszerek hasába... (Egy jól sikerült hangzás után nem mulaszt el egy mosolyt, egy szemhunyorítást, egy dicsérő szót.) — Uraim és hölgyeim, őszintén szólva nagyon élvezem a próbát! Maguk tudják a darabot. Nem kell a hangokkal kínlódnom. Ilyenkor, éjjel, talán furán hangzik amit mondok, de olyan ez, akár a reggeli torna. Egyszerűen csinálni, gyakorolni kell, mert ettől erősödünk. (Keze ismét a magasba lendül, újra fölcsendül a zene, aztán megint félbeszakítja a próbát, hogy újabb instrukciót adjon. Közben gyönyörű elemzését adja a műnek, majd arra kéri a vonósokat, hogy az első tételnél a vonókat tegyék előre a hangszereikre, puhán indítsanak, lopják be magukat, és mint egy fuvallat, vigyék el a dallamot... A fuvolaszó? Az meg olyan legyen, mint az őszi falevél hullása. A hangszerpárokat viszont határoVARIÁCIÓ NO 2. — Karnagy úr, hogyan kezdődött az Ön karmesteri pályafutása? — A húszas évek derekán végeztem a budapesti Nemzeti Zenedében; 1927-ben az Operaház társulatának korrepetitora, három évvel később pedig már a karmestere lettem. Még ugyanebben az évben Bayreuth-ban az ünnepi Wagner-előadásokon zenei asszisztens is voltam, és azóta rengeteg országot bejártam. Már a harmincas évek második felében többször szerepeltem Európa, Amerika és a Távol-Kelet országainak hangversenydobogóin, a háború után pedig Bécsben, a Wiener Staatsoper vend ég karnagya voltam. A felszabadulás után hamarosan Bratislavába is ellátogattam. Azóta sokszor jártam már itt, úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy szinte állandó kapcsolatban vagyok a szlovák főváros komolyzenei életével. — Állandó kapcsolatban? — Tulajdonképpen igen. Nemegyszer vezényeltem már a szlovák filharmonikusokat, Suchoň, Babušek vagy Moyzes-müveket épp úgy játszottunk együtt, mint klasszikus műveket. Dirigáltam már az őszi Bratislavai Zenefesztivál keretében; a jelenlegi lemezfölvétel sorrendben a negyedik, amit az OPUS kiadónak csinálunk. — Érdekelne, vajon miként jött létre az együttműködés Ön és az OPUS között? — Kezdetben, pontosabban a hetvenes évek első felében arról volt szó, hogy Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendáját a Prágai Tavasz zenei fesztiválon mutatjuk be, és előadjuk Bratislavában is. Ennek folytatása lett volna a lemezfölvétel. A hangversenyek, sajnos, elmaradtak, mert a Szlovák Filharmónia és kórusa idejét sehogyse tudtuk egyeztetni a magyar szólistákéval. így hát megmaradt a lemezfölvétel lehetősége, hiszen nyáron kedvünkre dolgozhattunk. Ez a lemezünk néhány hónappal később Párizsban zenei nagydijat nyert. — Mindmáig szereti ezt a kompozíciót? — Aki megtisztel azzal, hogy figyeli repertoáromat, könnyen észreveheti, milyen nagy tisztelője vagyok Liszt Ferencnek, de a klaszszikusoknak általában. Ez egyébként az OPUS-szal való együttműködésemből is nyilvánvaló, hiszen második lemezünkként Haydn-kompoziciót, harmadikként Brahms Német Requiemjét vettük lemezre, most pedig Mozart és Schubert a program. — Kérem, ne haragudjon az őszinteségért, de ha jól tudom nemigen hallgatja meg lemezeit... Vajon miért? — Oly sok időbe telik, mire egy-egy felvételből lemez lesz, hogy közben megváltozik a szemléletem, talán másképpen dirigálnám ugyanazt a művet. Az igazság az, hogy mai művészi énem nem mindig vállalja a tegnapit. Öregedő ember vagyok, de még mindig nem szeretek visszanézni. Amin túljutottam már, az nem érdekel annyira, mint amit még meg szeretnék csinálni. — Ennyi együttmuzsikálás, több évtizedre nyúló kapcsolat után mi a véleménye a Szlovák Filharmóniazenekarról, illetve annak kórusáról? — Sem a kórusnak, sem a zenekarnak nincs szüksége rá, hogy külön megdicsérjem, mert tényleg kiváló muzsikusokból álló együttes mindkettő. A kórus hangzásán, a filharmonikusok játékán érződik az egykori Pozsony gazdag zenei öröksége, a bécsi klasszikus zenekultúra közelsége és hatása; mindaz, amit Haydntól Brahmsig a bécsi zenei élet jelentett. VARIÁCIÓ NO 3. - FINÁLÉFÉLE Ferencsik János a korábbiaknál huzamosabb, egészében tekintve azonban mégis rövidnek tekinthető itt-tartózkodása alatt rendszeresen találkozott bratislavai pályatársakkal, a Szlovák Filharmónia és a Szlovák Zenei Alap képviselőivel, újságírókkal. Mindenkivel a rá jellemző közvetlenséggel, bölcsességgel, humorral beszélgetett — mert ahogy ő mondta: a szabatos és precíz fogalmazás épp oly lényeges számára, mint a hangversenyteremben vagy a lemezen fölcsendülő partitúra hangzásának tisztasága, érthetősége. Ezért — mint mondta — a szabatosan kerek fogalmazást, zenében pedig a szépet és a jót szereti; az olyan muzsikát, amelynek értelme és jelentése van, amely ad és mond valamit, hiszen az emberek megnyugvást, belső harmóniát, az élet örömeinek kifejezését várják a zenétől... És nem titkolta a közönséghez való ragaszkodását, saját karmesteri hitvallását sem: — Nagyon-nagyon fontos a közönség. Ha érzi az ember, hogy a hallgatóság figyel, olyan elektromos feszültség, forróság árad szét, amely inspirál, s amelytől másképp játszunk aznap, mint talán egész addigi muzsikusi életünkben. A zene egyébként különös, szép virága a kultúrának, ápolása pedig, legalábbis számomra, saját világom megtartása — mondta őszintén s az órájára pillantott, mert néhány perccel később a rádió munkatársai várták. Ö pedig megígérte, hogy velük is elbeszélget. MIKLÓSI PÉTER Fotó; Gyökeres György 15
