A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-29 / 31. szám
Géza doflv Gyer Gar sége tett gyem könr züie rdeKeS írasa rnost eze ért ism szerU alakban cs koZre A CSILLAGOS EG Igen kicsiny voltam, talán három-négyéves, mikor egyszer, nyári éjjelen, kocsin mentünk hazafelé. Enyhe, nyári éj volt. A kocsi egyhangú, halk zörgedezéssel haladt a puha, földes úton. És az anyám ölében álmosan, elhanyatolva feküdtem. És hogy az arcom fölfelé volt fordulva, láttam az eget az égnek fényes, apró csillagokkal beszórt, végtelen, sötétkék óceánját. Mik a csillagok? — nem tudtam. Csak bámultam félálomba merülten a sok apró, fényes pontot; bámultam hosszan, szótlanul, a gyermeki lélek gondolattalan nézésével. Az apám se szólt, az anyám is hallgatott. A kocsi csöndesen haladt az úton. És a csillagok milliárdjai szétszórt, apró, fehér mécsesekként ragyogtak a sötétkék magasban, a néma, enyhe, nyári éjszakán. A PISKÓTA Pátkáról Székesfehérvárra költöztünk egy Bürgermeister nevű kútmesternek a házába. Kellemes lakásunk volt itt; üveges tornác is tartozott hozzá. Nappal itt tartózkodtunk legtöbbet. Mókusom is volt, nagy forgós kalitkában. De engem a mókus csak addig érdekelt, mig nem forgott. Mikor láttam, hogy egyebet nem tud, nem érdekelt többé. Akkor már ötéves voltam. Apám dedóba adott. A betűket már jobbára ismertem, és az akkori egyetlen gyeimekkönyvböl, amelynek a címe Flóri könyve volt, minden hónapban elnyűttem egyet. A dedóban egyszer egy nagy stanicli piskótát osztott szét a dedósné a gyermekeknek. Mi körben ültünk, s én sóvárgó pillantással néztem az osztást. Kiszámítottam, hogy én kerülök utolsónak, és aggódtam, hogy nekem nem jut. Soha életemben oly gyötrelmes hosszúnak nem tűnt fel az idő, mint akkor. A gyerekek, amint megkapták a piskótát, azonnal befalták, és jóízűen csámcsogtak, azalatt az asszony tovább osztotta a piskótát: mindenkinek egyet. Az asszony mindig közelebb jött felém, s a stanicli tartalma egyre fogyott. Úgy történt, mint sejtettem: mindenki kapott, csak ón nem, egyedül. Ez volt az első lelki fájdalmam. Hej, a sorsnak ez a kegyetlen tréfája de gyakran megismétlődött az életemben! PATER NOSTER Pátkán az apám sarkantyús csizmában járatott. Emlékszem, mikor hozta a sarkantyút, s a finom selyempapirosból kibontotta előttem. A sarkantyú fényes volt és talán aranyozott is. Nekem nagyon tetszett. De csak addig tetszett, míg a kezemben volt; mikor már a csizmámra szegezték, bizony nem szerettem: gyakorta elbotlottam benne, és felbuktam. De hiába feszegettem le a kényelmetlen cifraságot, apám csakhamar megint újat vett. Megtanított táncolni. Az akkor divatos hangszeren, gitáron mindenféle bokázó nótát játszott, s nekem a fordulókat ki kellett pengetnem a sarkantyúval. Anyám beszéli, hogy egyszer apám elvitt a kávéházba is, és ott húzatta nekem a cigánynyal a verbunkost, én meg táncoltam. Én csak arra emlékszem, hogy engem a tánc untatott. Másik büszkesége volt az apámnak, hogy a gép részeinek a nevét megtanultam. Egyszer Kégl előtt is produkálnom kellett a tudományomat. Kégl a magfelhordó készüléket kérdezte, és én megmondtam: — Pater noster. Kéglnek is volt egy akkora fia, mint én (talán az, aki agyonlőtte magát), de az sem olyan szép ruhában nem járt, sem olyan okos nem volt, mint én. Apám nemsokára megvált a pátkai uradalomtól. A GYÖNGYÖS KALAP Anyám minden reggel elment a piacra. Markovics Márt ősszel már nem volt nálunk, hát rám bízta az öcsémet: — Vigyázz, hogy a tej el ne fusson. Öcséd, ha felébred, ki ne essen az ágyból. Ha nem lesz hiba, hozok szőlőt. — És bezárt bennünket. Amint kiment a kapun, én gyorsan a sifonérhoz vonszoltam a széket: ráálltam, és nagy izgatottan levettem a ruhásszekrény tetejéről a skatulyát. A skatulyában anyámnak egy fekete kalapja hevert. Csupa fekete üveggyöngy, gömbölyű és hosszúkás gyöngyök. Egyet-kettőt leszakítottam, s dobogó szívvel a zsebembe rejtettem, aztán gyorsan visszatettem a skatulyát. Ezeket a gyöngyöket hordtam akkoriban mindig a zsebemben. Valahányszor elővettem, mindig éreztem, hogy bűnös vagyok, de a lelki gyötrelemnél erősebb volt a gyönyörűség, hogy van valami csodálatos alkotású kincsem, ami szép fényes fekete, és cérnaszálra fel lehet fűzni — mikor nem látnak. Anyám sohse tudta meg, hogy hogyan szakadozott el a kalapja. AZ ELSŐ BÜNTETÉS Nekünk itt két tágas szobánk volt. Ablakaink a déli udvarra nyíltak. Nekem az .volt az első gondom, hogy bejártam' az udvart, és a földszintet. Az emeletre nem volt szabad mennem. Egy teremben asztalosok gyalultak: részint padlódeszkát gyalultak, részint ablakokat. Ki- és bejártak. A ház visszhangzott a kopácsolástól, fűrésztől, gyalutól. 10
