A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-18 / 8. szám

Varga Erzsébet:

BERKÓ SÁNDOR KÖLTÉSZETE

Berkó Sándor hatvanöt éves lenne, ha élne.

Berkó Sándor negyven éve halott. Mert oly korban adatott élnie, amelyben a „mi szépet is álmodhat egy hősi halott a közös sírban?" kérdése a mindennapok realitásából fakadt. A Sirató énekben felvetett, önsorsát előrevetítő kérdésre azóta már választ kapott Berkó Sándor, két világháború közti szocialista líránk egyik legjelentősebb képviselője: sorsa az ismeretlen katonák sorsa lett, halálának és (lehet, hogy valóban „közös"?) sírjának helyét talán már sohasem fogjuk megtalálni.

Losoncon született, ott járt gimnáziumba, az ottani helyi lapokban jelentek meg első írásai. Költővé a romániai Korunk avatta, ahová barátja, Sándor László ösztönzésére küldte el verseit. Csehszlovákia Kommunista Pártja lapjában, az ostravai Magyar Napban már 1936. november 9-én is jelent meg egy írása (Beregi Sándor név alatt), szorosabb kapcsolatba azonban csak 1938 augusztusának végétől kerül a lappal. A Magyar Nap augusztus 28-án közöl először Berkó-verset: az Üres tarsollyal címűt, amelyet a költő „Forbáth Imréhez, Fábry Zoltánhoz és a többiekhez", a posztjukon még megmaradt munkatársakhoz címzett:

„Az elárult nép bánata hajol rám, fogjuk meg egymás kezét, Fábry Zoltán, s ti mindannyian, ifjak és idősek, szószólói e vészthozó időnek,

akik a poszton, ím, még megmaradtunk, mi végigharcoljuk megkezdett harcunk, ha kell fokossal, ha kell tintalével, az elnyomottak töretlen hitével, —"

E bátor kiállás nagy visszhangot keltett. Egy munkás levélben köszönte meg az „elárult nép"-nek tett hüségfogadalmat. A húszéves költő szeptemberben már a Magyar Nap irodalmi rovatának a vezetője. A lap megszűnéséig, október 13-ig aránylag nagy menynyiségü politikai cikke és bírálata jelent meg. Megrázó hangon kiált a második világháború egyre fenyegetőbb réme ellen: „Egy ország határán ismét felemelte vérben forgó szemeit a rém, a háború eltorzult arca. Vért akart, a szabadsághoz és a demokratikus jogokhoz két kézzel kapaszkodó ember vérét. Húsunkat, csontjainkat, emberek vérét. Kitátja hatalmas torkát, hogy egyetlenegy harapással a gyomrába gyömöszölje egész kontinensünket. S alig lenne nemzet, mely ennek az undorító étvágynak a kielégülését megakadályozná? Mi mindent megteszünk, hogy a zuhanást elkerüljük. Mindnyájunk vágya, hogy a tátott torkú bestia vérontás nélkül visszahúzódjék barlangjába ... Tovább látunk a szomszéd kéményénél, jól tudjuk, hogy az, aki egy egész bárány húsára éhes, nem elégszik meg az egyik combjával, még ha jelenleg ez ki is »elégítené« őt." (Megindul a lavina?, Magyar Nap, 1938. szept. 22.)

November 2-án véget értek a Bécsben folyó diplomáciai tárgyalások; a csehszlovákiai magyarság sorsa megpecsételődött: Szlovákia déli részét, Hitler és Mussolini ajándékaként, Horthy Magyarországához csatolták. Berkó Sándor Budapestre került s

egy ideig a Népszava külső munkatársaként dolgozott. 1940 szeptemberében behívták munkaszolgálatos katonának; a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra került, ahonnan nem tért vissza többé. Fiatalon, huszonöt éves korában esett áldozatul a háborúnak, a Magyar irodalmi lexikon szerint valahol Ukrajnában. Életében megjelent egyetlen kötetének a címe: Az ördög köpenyében (Losonc, 1940). Összegyűjtött verseit 1964-ben adta ki a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó Nem vagy magadban címmel, Csanda Sándor utószavával.

Berkó Sándor első verseiben nyoma sincs a szociális mondanivalónak. A két világháború közti csehszlovákiai magyar líra, amely — Fábry Zoltán szavaival élve — „a szociális állásfoglalás jegyében született", nem hatott költői zsengéire. Az 1935—36-os években írt szerelmes versei rezignált hangulatok tükrözői, általában a búcsúzkodás vagy az emlékezés jegyében íródtak. Az 1937-ben született Hang vagyok című költemény azonban már arról tanúskodik, hogy a költő rádöbbent: azok között kell a helyét keresnie, akik az elavult társadalmi rendszer megváltoztatásán fáradoznak. Az 1937-es évben a hajnal-szimbólummal, a szocialista társadalmi rendszer jelképével gazdagodik Berkó lírája. A kapitalizmus reális ábrázolása megdöbbentő és lazító képeket mutat, s egyúttal azt a gondolatot is sugallja, hogy az embertelenséget már lehetetlen tovább fokozni, ez a rendszer tehát bukásra van ítélve. Ezt a megállapítást talán Berkó Hat sor című költeményével — a tömörítésnek e megragadó remekével — illusztrálhatjuk a legjobban:

„Ember embernek szívét meg nem nyitja. A zsebek mélyén kinyitva a bicska.

Jajkiáltások közt elvész a nóta.

Kenyeret akarsz, vár az akasztófa.

Évszázad bukik tépett, véres arccal.

A hegyek mögül átdereng a hajnal."

A korabeli népéletet ábrázoló tárgyilagos sorok mögött azonban ekkor még csupán sejthetjük a költő együttérzését, népe iránti szeretetét. Az 1938-as versekben, tehát egy évvel később, már mindennél meggyőzőbben vall erről az érzésről:

„Mint vén zsidó az imaszíjjal, csavarom körül kezemet sorsoddal, nép, hogy számontartsam életemet és életed.

Enyém vagy és én a Tiéd.

A könny, a jaj, az éh, a kétség, az évezredes ős szegénység tette kezembe kezedet.

Ha csak egyszer is megtagadlak, vesse ki a föld testemet."

(Márciusi fogadalom)

A pesti Dunakorzón című, Győry Dezsőnek ajánlott versből pedig az is világosan kitűnik.

hogy a nép, amelynek örök hűséget fogad a költő, nem egy nemzettel, hanem egy társadalmi osztállyal — a sovány karúakkal, a beesett szeműekkel, „Féja Géza népével" — azonos. Berkó internacionalizmusa, a „népek tengerének" erejében való bizakodása kap művészi megformálást a Kéz című versnek — a szocialista forradalom e hatalmas víziójának — hosszú, parttalan áradást érzékeltető soraiban.

Az európai történelem alakulása azonban nem a világmegváltó szocialista forradalom, hanem egy újabb imperialista világháború felé mutatja a közép-európai nemzetek útját. Az ateista Berkó Sándor költészetében egyre gyakrabban jelennek meg a keresztény mitológia motívumai, főként a megfeszített Krisztus képe, a mártíromság szimbóluma. Mert ennek a kornak egyre több a mártírja. A Beszélgetés egy útszéli feszülettel című Berkó-vers az Ossietzky emlékére alcímmel jelenik meg, s nyilvánvaló, hogy a költő ugyanúgy intézi szavait a nácik által halálra kínzott német íróhoz, mint a mártíromság jelképéhez, a keresztre feszített Krisztushoz:

„Meghalnál értük, tudom, százszor is, de ha keresztre jutsz századszor is, s az útszéli por ajkadig belep, zászlóinkon mi kibontjuk neved."

A költő tudja, hogy a mártírok sorsában neki is osztoznia kell, a jövőbe vetett hit azonban nem vész ki verseiből:

„majd összerogysz, és rángatózva híg sárba fúrod arcodat, fiad felkapja fegyvered, s keresztül lépi sírodat."

(Mielőtt kartács zúzna szét)

1939-et mutat a naptár. A szimbólumok és az allegóriák egyre nagyobb szerepet játszanak Berkó Sándor lírájában. A magyarországi ellenforradalmi rendszer fojtó légkörében a szocialista költészet csak „virágnyelven" szólhat, a forradalmi gondolatokat idillikus tájleírásokba szőve vagy komor szimbólumok jelmezébe öltöztetve. A menekvés motívumai ugyancsak megszaporodnak Berkó verseiben. Nemcsak önmagát inti: „légy menekvő, légy menedék magad számára" (Nem vagy próféta), hanem a hozzá legközelebb állókat — kedvesét és édesanyját— is óvatosságra szólítja fel:

„Jaj, jól vigyázz, az ivlámpák nem égnek, a szűk utcákon gyilkosok lapulnak, szétszaggatják bokáig érő inged, bűzös testtel párnáid közé bújnak,

papucsodban kísértetek csoszognak, s egy öregasszonyt ki védene itt meg, mikor az égen gépmadarak úsznak s a tág mezőkön halottak feküsznek?"

(Vigyázz, anyám ...)

E sötét képek nemcsak Berkó Sándor lírájában jelentkeznek: hasonló sorsú kortársai ugyanilyen komor, ugyanilyen baljós hangon szólnak. Ugyanez az intő-óvó „vigyázz!" hangzik fel például a magyarországi Zsigmond Ede vagy az erdélyi Salamon Ernő lírájában is:

„Surranva, óvakodva lépkedj, mikor későre jár: minden kis utca sarkán gyilkos, és rejtett tőre vár."

(Zsigmond Ede: Vigyázz))

„Lesnek, vigyázz, parancs, bot, bosszú, vétek, bús böjti gyász és fasiszta cselédek."

(Salamon Ernő: Mogorva nyár).

Egy sötét, ember- és életellenes kor dokumentumai ezek a megrázó hangú költemények, a humanizmus megcsúfolását, sárba tiprását világgá kiáltó panaszok.

1940-től egyre kevesebb Berkó-vers születik, bár a költő még a frontról is küld néhány költeményt a Népszavába, a Népszava naptárába és a Zsidó évkönyvbe.

A Néma világ című verset 1941-ben irta. A hat strófa közül három tárgyilagos leírás: egy falu, egy „mesebeli piciny világ" leheletfinom költői eszközökkel való megjelenítése. Ebben a „mesebeli piciny világ"-ban azonban nincsenek tündérek, nem történnek csodák: „befelé fordult arccal" szundit a „lomha táj". A dombtetőn álló kéttornyú templom keresztje „mint titkos égi üzenet" csillog a napfényben. Aztán — a következő két strófában — eltűnik a táj, megszólal a költő: a „néma világot" ébresztgeti. Tavaszt-harsogása azonban pusztába kiáltott szó marad: a „ .. .ködben mind mélyebbre süllyed a táj, már a kereszt is eltűnőben, a hegye még kikandikál, őrült pap hajlong a szószéken, s üres soroknak prédikál". A költő hiába kiált „március"-t, nincs aki hallgasson szavára.

Oly korban adatott élnie ...

A fiatal költő tudatos művésze volt a versnek. Verseinek ritmusát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy főként a nyugat-európai rímes-időmértékes formákat alkalmazza meglepő biztonsággal. Leginkább a jambusi sorokat kedveli, de a jambusok monotóniáját mindig „megtöri" valamilyen más versláb (legtöbbször pirichius vagy spondeus, gyakran trocheus) közbeiktatásával, s így költeményei sajátos zeneiséget kapnak. Figyeljük meg például a Vers a barátomról utolsó strófáját:

„Remél és dalol. Hangja szerteárad mezők és rétek síkjai felett — s kalászok súgják egymásnak dúdolva az ősi szót, az ősi éneket."

A páratlan számú sorok mindvégig katalektikus jambikus triméterek, de az emelkedő ritmust hol egy ereszkedő jellegű trocheussal, hol „semleges" spondeusokkal tarkítja a költő, a sorok emelkedő jellege azonban mindvégig megmarad. Ugyanez a helyzet a páros számú verssorok ötös jambusaival. Csupán a költemény utolsó sorában jelenik meg tisztán a jambus.

Ritmikai szempontból igen érdekes reprezentáns szerelmi költeménye, A kedveshez című. A jambusi és magyaros ritmus egymást támogatva vonul végig a sorokon, de a hangsúlyos ritmizáláskor meglepő jelenséggel találjuk magunkat szemben. Mint tudjuk, a hangsúlyos versformák alapelemei, az egyes ütemek általában nem tartalmaznak négynél több szótagot. Ha a nyomaték után négy hangsúlytalan szótag következik, az utolsó előtti szintén nyomatékot kap, s az „ötszótagos ütem" felbomlik egy három- és egy kétszótagú egységre. Figyeljük meg viszont A kedveshez egyik versszakát:

„Hullámaimat / elsimítom.

Csobogásomat / elcsitítom.

Leomló hajad / dús fonatját ne boglyozzák szét / zöld halacskák."

Berkó „ötös" ütemeit (a „leomló hajad" kivételével) aligha lehetne „erőszak" nélkül fölbontani. Ez a prozódiai különösség természetesen nem jellemző Berkó Sándor költészetére, de egyebek között ez is bizonysága annak, hogy a jeltelen sír, amelyet a költő előre „megjósolt" magának, nagy lehetőségek temetője.

14