A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-01 / 1. szám
160 éve, 1823. január 1-én született a magyar irodalom világhírű képviselője, Petőfi Sándor A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak. S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott S követte, melyet isten külde Vezérül a lángoszlopot Újabb időkben isten Hyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad. Hogy, míg a nép küzd, fárad izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság. Mit milliók cáfolnak meg. Kik nap hevében, éhen-szomjan. Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk. Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás. Addig folyvást küszködni kell. — Talán az élet munkáinkért. Nem fog fizetni semmivel. De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. November 30-án 77 éves korában elhunyt Vilém Závada cseh költő, nemzeti művész, a csehszlovák szocialista kultúra kimagasló egyénisége. E vers közlésével tisztelettel adózunk emlékének. AZ UTOLSÓ BÚCSÚ Tompán és halkan búg az éj dinamója az idő egy pillanatig meg nem áll. Néked már a szemed is lecsukódna s az álmot várnád. De éjjel is szüntelen dolgozik az agyközpont Telefonok csörögnek, villózik sok színes gomb. Szived mindent hall és mindent érez. A drótot még nem vágtad át a köldökzsinórt még el nem haraptad. S az egyszer átélt élet oly könnyen el nem lobban. Visszhangzik hosszú, parázsló fájdalommal. Forró láz, dermesztő hideg átjár csontjaidon, akár az álmatlanság hengerpadján. Felriadsz, mint rugdalózó gyermek. Kiesett az ágyból és most fázik. Nem hallja senki, hozzá fel sem kelnek. Apa és anya külön ágyban alszik. Fehérre fagyott tested akár a jégverem, éget a láz, hideg futkos rajtad szüntelen, olyan vagy, mint sok nyílású tüzes katlan, csupa vád, emlékkel teli szakadatlan, s bennük fölsz élve. mint a rák. Lám, egy képként ült melléd a nyár. Arcodba forró leheletét fújta. Tüzes felvonó emelt a magasba, de te féltél a végveszélytől. Fekete szemüveggel szemed eltakartad, bőrköténnyel övezted fel derekad s hámoztad a bölcsesség száraz magját Miért féltél eldobni mankód és botod, eltömi a gólyalábat, elégetni az állványzatot, s tűzbe vetni a felesleges limlomot? Mérlegre tenni egész életed, legalább egy pillanatra maradni önmagad, zsákmánya tenni az isteni lángnak, és engedni, ahogy a hatalom elragad, egyedül az éjszaka és a nappal küszöbén, egyedül az élet és halál határán ? Úgyis ellened fordul a mai nap s kegyetlen szemrehányással marcangol mindenért mit tehettél volna és nem tettél, de már védekezni sincs erőd. Hidegen, a halál viaszálarcával arcodon, megkövesedve, mint a szobrok arca, a közöny babérkoszorúival körülrakva, tehát nincs emlékezés és nincs szánalom, koporsódat gyorsan és könnyedén félrehúzzák, mint megtalált bőröndjét az elveszett úrnak, s lapátra rakva a kemencébe tolják. Csendesen bezárul a krematórium ajtaja, hideg és fényes, mint a pokol kapuja, és alig nyaldos körül az első lángnyelv, az álarc alatt lágyulni kezd az arcod, felenged a jégbe dermedt két kar, szétnyílik, mintha még utolszor menne — az első nagy szerelmeddel szembe. Mint valamikor a hajdani időben. (Fordította: OZSVALD ÁRPÁD) KAREL HOUBA 10
