A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-21 / 4. szám
A férfi, akivel hetvenhét nappal Európa-bajnoki győzelme után szülőfalujában, Csallóközkürtön (Ohrady, dunaszerdahelyi járás) találkozom, két centiméter híján két méter magas; százhuszonöt kilogramm súlyú, diszkoszvetéshez oly alkalmas teste csupa izom. E férfiú, ha történetesen nem huszonhét évvel ezelőtt, az atomkorszakban látja meg a napvilágot, hanem mondjuk a tatárdúlás idején él, egymaga tán öt kutyafejűvel is elbánik, hogy életét mentse. Bizonyosra vehető, hogy a legszívósabb dunai hajóvontatók egyikévé növi ki magát, ha izmait ilyen munkára fogják. Mintázhatta volna róla Arany a Toldit; lehetett volna szobor-minta az ókori olimpiák földjén, mesék utóbbi évek egyik legsikeresebb atlétája. A prágai Európa-bajnokságon négy esztendeje bronzérmet, az athénin tavaly aranyérmet szerzett. A moszkvai olimpián csupán néhány centiméter választotta el a bajnoki címtől, de ezüstérme is rendkívüli fegyvertény. Eddigi leghosszabb dobásai is a világ élvonalába emelik, a nemzetközi viadalokon szinte mindenkit megvert már a legkiválóbbak közül. A prágai Dukla sportegyesület tagja egyúttal az országos atlétaválogatott csapatkapitánya is; természetesen hazai csúcstartó, csehszlovák bajnok. December tizenhatodikán pedig — először a csehszlovák sport történetében — személyében magyar nemzetiségű sportolót kiáltottak ki országunkban a legjobbnak. BUGAR IMRÉVEL, OTTHON Az Európa-bajnok megköszöni a feléje irányuló figyelmet, a szülőfalu ragaszkodását. hegygörgetö óriása, erömüvész valamely cirkuszi porondon, és ki tudja, mi minden még; Bugár Imre sorsa azonban napjainkban, a szemünk láttára alakul. Kevés hazai sportolónak szurkolnak ennyien — nemcsak a szülőfalu és a szülőföld, Csallóköz szorgalmas népe, hanem egész Dél- Szlovákia. A férfi, akinek zöld a szeme és göndörödik a haja, s akivel a szülői házban rövidesen elbeszélgetek, az — Emlékszel-e még az első versenyedre, Imre? — Természetesen! Ezerkilencszázhetven májusában kerültem, tizenötévesen, úgy a dobókörbe, hogy igazi ellenfelekkel kellett megmérkőznöm. A dunaszerdahelyi járási bajnokságon volt ez, 31 méter 14 centimétert röpült a diszkoszom, s ezzel első lettem. (Imre édesanyja hozzáteszi: kilencedikes fiam egyszer Vásárútról, ahová iskolába járt, hazahozott egy korongot. Én akkor láttam először ilyen tárgyat. Mondta, hogy gyakorolni fog vele.) — Ki foglalkozott veled először? — Matus György tanítóm. Neki sokat köszönhetek. Az iskola tornatermében egyszer még a vakolat is lepottyant egy sikertelen kísérletem nyomán. Most, amikor ott jártam, elmondták, hogy a megsérült falrészt emléknek minősítették, nem fogják megjavítani. — Lépjünk egy hatalmasat az időben. Athéni győzelmedről bőven olvastunk; tudjuk, nehezen lendültél bele, mert esett az eső. Gondod akadt a cipőddel is. Hogyan történt? — Mindig három-négy pár cipőt viszek magammal, minden eshetőségre felkészülök. Athénban az esőcipőm fél számmal nagyobb volt, s miután megázott, még meg is nyúlt, emiatt megcsúsztam, s ez zavart. Tudtam azonban, hogy nem szabad ményezhetett volna. Innen eredt a nyugalmam, hitem, biztonságérzetem. Amikor aztán a sorsdöntő, harmadik dobás bejött, utána sem néztem a korongnak, éreztem, hogy minden rendben van, benn vagyok a döntőben. „Nyugi papa, csigavér!" — hajtogattam félhangosan. Gejza Valent meg az edzőm nyomban megkérdezte: mit mondtál? — Egészen pontosan nem tudom nektek lefordítani fiúk, ez egy eredeti magyar mondás — válaszoltam. — Olvastam, hogy nem vagy megelégedve a technikáddal, még mindig akad a mozgásodon csiszolnivaló. — Ez így igaz. Egy-egy verseny kimenetele azon is múlik, milyen talajú a dobókör. Én az ú. n. érdes, „lassú" kört szeretem, mivel a lábtechnikám pánikba esnem. A diszkoszvetők között is zajlik a nagy versenyek előtt némi lelki hadviselés. Hozzám is odajött az egyik esélyes, és megjegyezte, hogy ő imádja az esőt. Én is — feleltem neki szemrebbenés nélkül, s miután legyőztem, még odaszóltam: biztosan rosszul imádkoztál, pajtás. Két sikertelen kísérlet után sem vesztettem el a hitemet, s bár a gyomrom remegett az idegességtől, nem mutattam. Tudtam ugyanis, hogy bennem van a jó eredmény, hiszen jó formában érkeztem Athénbe, s ott nem csináltam semmi olyat, ami rohamos formahanyatlást erednem a legjobb. Javulgat, de még nem az igazi. Mindez nemcsak az örökös gyakorlás, hanem alkat kérdése is! Danéknek például, aki ma már nemcsak tanácsadóm, hanem jóbarátom is, s akit kamaszkoromban úgy csodáltam, hogy boldog voltam, amikor egyszer egy bratislavai versenyen rendezőként kezembe foghattam a diszkoszát — szóval ennek a müncheni olimpiai bajnoknak erős lába, ám hozzám viszonyítva „gyenge" felsőteste volt. Ez azt jelentette, hogy Danék iszonyatos iramban tudott pörögni a dobókörben, s diszkoszát hatalmas lendülettel tehette rá a szélre. 12
