A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-14 / 3. szám
A regényíró orvos Fél évszázada, hogy a prágai Károly Egyetemen átvette orvosi oklevelét és azóta minden tudásával s gyakorlatával az embert és a társadalmat szolgálja. írásművészetével, tudományos közleményeivel, elbeszéléseivel és regényeivel is. Ota Dub ugyanis — azonfelül, hogy elismert szakember a belgyógyászatban és főleg a cukorbaj gyógyításával kapcsolatban gyarapította az orvosi szakirodalmat— a modem cseh szépprózának is jelentős egyénisége. A magyar olvasó nemigen ismeri nevét, hiszen nagy sikerű regényei közül csak mostanában választottak ki egyet, hogy magyarul is megjelenjék: a Madách adja ki a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási programja keretében. A két ország könyvkiadási egyezményéről nemegyszer beszélgettünk az íróval, akit nem csupán mint alkotót, hanem mint az írószövetség tisztségviselőjét s a Cseh Irodalmi Alap elnökét is érdekelt, mit vehet kézbe, mit ismerhet meg a magyar olvasó a cseh és a szlovák írók alkotásaiból. Nemrég látta asztalomon a Hány színű a szivárvány című válogatást harminckét cseh író kisebb műveiből — csak az alcímmel nem volt megelégedve, ahol új cseh prózáról van szó, de talán csak azért mondta, mert velem beszélgetve mindig csipkelődik: — Micsoda új próza? Hiszen például a könyvben szereplő Ota Pavel tíz évvel e válogatás megjelenése előtt jelentette meg Szép özek halála című elbeszéléskötetét, s már közel egy évtizede nincs az ólök sorában. Őszinte örömét leli minden ilyen szép kiadói tettben, amely a népek közeledését, kölcsönös megértését és barátságát szolgálja, de meg is kritizálja, ami nem tetszik neki. És valami következetlenség mindig belecsúszik a legszebb dologba is, ami bosszantja. Emlékszem a napra, amikor elhozta a Československý spisovatel kiadásában megjelent jutalomkönyvet, amelyhez a cseh versbarátok körén kívül aligha jutott hozzá valaki, pedig 25 000 példányban jelent meg. Az 1980-ban Lírai levelek Csehországban címen megjelent kötet Bóka László, Forbáth Imre és Kaffka Margit prágai ihletésű költeményeit is tartalmazta más külföldi költők versei mellett. — Forbáthot nem szerepeltethetik külföldi költőként, mondta Óta Dub. — Igaz, hogy Csehszlovákiába a fehér terror elől Magyarországról emigrált, de tudjuk, hogy Nyitra vidékén született és aztán a háborús évek kivételével haláláig hazánkban élt és a csehszlovák kultúrát gyarapította műveivel. A két író, Forbáth Imre és Óta Dub, jól ismerte egymást. Mindketten ott éltek sokáig Észak-Csehországban, az egyik Teplice, a másik Ústí nad Labem városában. Ismeretségük felületes volt, csupán az egészségügy területén végzett tevékenységük és orvosmivoltuk kötötte őket össze. Irodalomról, művészetről sohasem beszélgettek, de ha kellett, megtalálták a módját, hogy elvtársiasan támogassák egymást. Eszmeileg a barikád egyazon oldalán álltak. — Költészetével aránylag késön ismerkedtem meg, verseinek cseh átköltése révén — jegyezte meg Óta Dub. — Olvastam azonban visszaemlékezéseit a magyarországi kommünre, azt hiszem, a Prúboj jelentette meg annak idején. Nézetem szerint Forbáth Imre megérdemelné, hogy végre komoly cseh tanulmány is megjelenjék róla. Mondjuk, amilyet ö irt Ervin Schulhof kommunista zeneszerzőről, ezt csehül olvastam 1946-ban. Angol és német folyóiratokat rendszeresen olvas, figyelemmel kíséri a világirodalmi jelenségeket, ismerkedik a szlovákiai irodalmi élettel és alkotásokkal. Magyarul Óta Dub nem ért egy szót sem, de minden érdekli. ami Magyarországon és a hazai magyar tájak irodalmi berkeiben történik. Ezt az érdeklődést régebben néhány észak-csehországi magyar páciense keltette fel benne, mostanában pedig ő maga veti fel, ha felkeres, első kérdésként: — Mi újság Bratislavában, mi újság Budapesten? Egy-két évvel ezelőtt fiatalabb cseh írótársaival kelet-szlovákiai felfedező útra indult. Alaposan felkészült rá: előzőleg elkérte tőlem a kétkötetes rozsnyói monográfiát, amelyet megjelenése után Kolubnicky Dezső fogorvos barátomtól kaptam. A Cseh írószövetség folyóirata, a Literárni mésičník szép riportokat hozott az utazás résztvevőiről. Dub, aki nemcsak író, hanem orvos elsősorban, az ottani vidék egészségügyi dolgozói közé is betért. A rozsnyói járási kórházban Mária Bírtoková igazgatóval beszélgetett. Erről így ír: „Nem készült fel a váratlan látogatásra. Ám a legszigorúbb szemrevételező sem tehetne mást, mint gratulálhatna a korszerű felszereléshez, a régi helyiségekben uralkodó tisztasághoz és a szolgálat színvonalához, az orvostovábbképzéshez, mely éppen folyamatban volt, s a betegek elégedettségéhez. És méginkább az új épülethez, amely gyorsan növekedik a közelükben, és sokkal nagyobb lesz a befogadóképessége." Ezt az utazást többször is szóvá tette, mert felejthetetlen élményeket hozott számára. — Három évtizeddel ezelőtt, a háború utáni években jártam előzőleg Csehszlovákia keleti járásaiban. Felmérhetetlen a fejlődés, amit tapasztaltam! Óta Dub a régi gárdához tartozik, amely azért tartja emlékezetében — és másokban is élteti — a harcos múltat, hogy annál nagyobb becse legyen az elért eredményeknek. Életünket azonban nemcsak a múlttal veti össze, hanem mindazzal, amit elérhetnénk, ha ki-ki a maga helyén becsületeseb(200 éve született Stendhal) Mint minden nagy író élete, az övé is csupa rejtély és talány. Már jóval túl volt a férfikor zenitjén — negyvenhét éves —, amikor papírra vetette első nagy regényét, a Vörös és feketé-X. Addig jobbára csak kacérkodott az írással, mintha nem bízott volna eléggé a saját tehetségében. Ezt látszik igazolni álneveinek tömkelegé is; egy irodalomtörténész 171 nevet számlált össze, maga a Stendhal név például egy szászországi városka neve, s 1817-ben használta először. Eredetileg Henri Beyle-nek hívták, de ezen a néven csupán a konzuli jelentéseket jegyezte, amikor diplomáciai szolgálatba lépett; még magánleveleiben is előszeretettel irta alá magát különböző kitalált nevekkel. Ám nemcsak a neveivel játszadozott, sokáig kereste a neki leginkább megfelelő műfajt is. Első könyvében például három művész: Haydn, Mozart és Metastasio portréját rajzolta meg, többnyire kölcsönvett motívumok és gondolatok alapján. A Haydn-arckép valójában fordítás; egy Carpani nevű olasz könyvét ültette át franciára, s csak miután nem talált rá kiadót, akkor döntött úgy, hogy eredeti munkaként adja ki. További könyveiben is gyakran alkalmaz idegen szövegeket az eredeti forrás megjelölése nélkül, de bármennyire is furcsa, ezt nem lehet plágiumnak nevezni, mert a keze nyomán minden új életre kelt és más értelmet kapott. Negyvenhét éves koráig az anyagot gyűjtötte, vagy mondjuk inkább így: az életet tanulmányozta. Tizenhat éves korától kezdve állandóan úton van, ekkor hagyja ott végleg szülővárosát, Grenoble-t, ahol 1783. január 13-án meglátta a napvilágot. Apja, a királyhű polgár Párizsba küldi öt, hogy a Műszaki Főiskola növendéke legyen. 1799. november 10-én, egy nappal Napóleon tábornok államcsínyje után érkezik meg a fővárosba, s valami titokzatos erő arra kényszeríti, hogy ne menjen el a felvételi vizsgára, mert számára más lehetőségeket tartogat a sors. Befolyásos és gazdag rokonok egyengetik az útját, ami nem is olyan könnyű, hiszen a fiatalember szinte semmire sem alkalmas. Végül a hadseregben köt ki, s 1800-ban katonaként jár először Itáliában, abban az országban, amelyet élete végéig a szívébe zár. Henri Beyle hadnagy jobbára csak szemtanúként vesz részt az ütközetekben, valahogy olyanformán, mint utolsó nagy regényének, a Pármai koiostor-naV. a főhőse, Fabrizio del Dongo a Waterlooi csatában; csetlik-botlik a csatatéren, az ellenség messzire elkerüli őt (igaz, ő sem keresi vele a találkozást). így persze nem is olyan veszélyese háború, s ha a szebbnél szebb nőket is hozzáképzeljük, még kellemesnek is mondható. Legalábbis Beyle hadnagy számára, akit módfelett vonzanak a nők, s még az sem szomorítja el túlságosan, hogy rajongása többnyire egyoldalú. Gyakran jár színházba és operába (Cimarosa a kedvence, meg Rossini, akiről könyvet is ír), levelei tele vannak áradozásokkal, dicséri a darabokat és az előadásokat, kivált azokat, amelyekben kedvenc színésznői szerepelnek. Közben állandóan jegyzetel, megfigyel, anyagot gyűjt. Asjtalfiókjaiban gyűlnek a vázlatok, a hoszszabb-rövidebb regényrészietek, naplók, útiben, alaposabban végezné munkáját, ha a világnak kevesebbet kellene fegyverkezésre költenie. Az ország és a társadalom helyzete, a világ és az emberiség sorsa sokat foglalkoztatja, s gondolatait elkötelezett íróként a Rudé Právo és a Tvorba hasábjain közli az olvasókkal, akik úgy érzik, az ö szívükből szól. „Kelet-Szlovákiát járva az töltött el a legnagyobb megelégedéssel, hogy a két és többnyelvű tájakon a bányászok, egészségügyiek és más ágazatok dolgozói is már megtalálták a kölcsönös megértés eszközeit" — mondja Óta Dub. — „Mindenekelőtt a helyes irányú eszmei tájékozódásra és önművelésre, a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus szellemében végzett politikai és népnevelő munkára gondolok, amiben, mint tapasztaltam, különböző társadalmi szervezetek szlovák és magyar nyelven is sikeresen részt vesznek. Ha olvasónaplót vezetnék, mint tízéves kisfiam, sok helyet töltenének ki benne Óta Dub könyvei. Eddigi irodalmi életművében egységes vonulatot alkotnak orvosregényei. Hét van belőlük. Az első 1964-ben jelent meg, legújabb kötete 1982-ben hagyta el a rajzok. De a modern regény egyik megteremtője még mindig nem tudja elszánni magát rá, hogy egy vérbeli regényt írjon; 1817-ben Róma, Nápoly és Firenze címmel megjelenteti itáliai útirajzait, a folytatás — Római séták a címe — majd tízegynéhány év múlva lát napvilágot. Szellemes észrevételek, eredeti és kölcsönkért gondolatok, az antik Róma és az olasz reneszánsz iránti rajongás, kellemes epizódok és élmények — mindezek egyvelege ez a két útleírás. Itáliához nemcsak a szép tájak és a még szebb nők vonzzák; különböző forradalmárokkal is kapcsolatban áll, s az osztrák rendőrség kitartóan figyeli ténykedését: leveleit elolvassák, beépített ügynökök szándékosan kompromittálják, s bár semmit nem tudnak rábizonyítani, 1830-ban Metternich mégis elutasítja triešti konzuli kinevezését, így a francia kormány kénytelen öt a Pápai Államba, Civitavecchiába küldeni, ahol végre nyugodt körülmények között dolgozhat, hiszen nem sok hivatali teendője akad. Az írás mégis nehezére esik, hiányzik a társaság, a színház, ráadásul a fiatalság is oda van: a magas vérnyomás és a köszvény ezentúl hű társa lesz, végérvényesen ráköszönt az öregség. Ez az a pillanat, amikor végre elszakadhat ifjúkorától és kívülállóként írhatja meg élete első huszonöt esztendejének regényes történetét, pontosabban azoknak a fiatalembereknek a történetét, akik bármelyike lehetett volna ő is. Julien Soréi, a Vörös és fekete hőse, Lucien Leuwen, a 14
