A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-17 / 25. szám
hetöen bólintott, mintha nem is engem, hanem valaki vadidegen embert látna, és belemélyedt az előtte fekvő iratokba. — Foglaljon helyet, elvtársnő — szólított fel Vydra, ő is a papírjaiban lapozgatott, nem is nézett rá, de amikor egy percnyi kínos csönd után rám emelte a tekintetét, szinte megdermedtem. — Előttünk van az ön recenziója, amelyet Struna elvtárs könyvéről írt. Szükségesnek tartottam, hogy tartalmával a szerkesztő bizottság tagjai is megismerkedjenek, kolléga elvtársnő. — Váratlanul megemelte a hangját, mint aki nem bírja türtőztetni magát. — Csakhogy ebben az írásban szó sincs szakmailag megalapozott értékelésről. Ez nem egyéb egy pamfletnál, határozottan állítom. Sőt, személyeskedés! Újságunk azonban nem halpiac ... — De kérem ... — Nem fejeztem be! Az ön írását nem értelmezhetjük másként, mint támadást, mégpedig nem csupán Struna elvtárs személye, hanem a szövetség egész vezetősége ellen, ha úgy tetszik, a szövetség eszmei irányítása ellen. Kérem! — Ez a könyv felületes, tudománytalan és megbízhatatlan. — Ez a véleménye róla? — Ez a meggyőződésem. Tényekkel igazolhatom, ha kell. — Ugyan, mit akar a tényekkel... Nehéz és felelősségteljes munkát végzünk itt, kolléga elvtársnő, valamennyien támogatjuk kulturális életünk új törekvéseit. Remélem, ön sem él elefántcsonttoronyban, legalábbis szeretném azt hinni, tehát önnek is tudnia kell, hogy bizonyos nézeteket felül kell vizsgálnunk és újabbakkal helyettesítenünk, olyan nézetekkel, amelyek megmozgatják azt az állóvizet, amelyben kulturális életünk a közelmúltig ... — a főszerkesztő nem találta a kellő szót — ... vesztegelt... — fejezte be végre. Miközben szónokolt, írásomat kézről kézre adták a jelenlévők, volt, aki már nyilván olvasta, mert azonnal továbbadta, Viktor is gyorsan egy kopasz, komor képű férfi kezébe nyomta. — Azért ismertettem meg a szerkesztő bizottság tagjait az ön írásával, hogy véleményt mondjanak róla. Az írásról és a szerzőjéről, tehát önről is. Ítélkezni fognak fölöttem? Én Viktort figyeltem. A főszerkesztőn és Viktoron kívül senkit sem ismertem a jelenlévők közül. Idegen, zárkózott, kifürkészhetetlen arcok, ismeretlen hátterű szfinxek. De hát Viktor jól ismer, gondoltam, s rászegeztem a tekintetem, Viktor hinni fog nekem, még ha azt írtam is, hogy Struna könyve nem ér egy fabatkát sem. Vydra ekkor közölte velem, hogy a szerkesztő bizottság még tanácskozik az ügyről, én egyelőre távozhatok. Elnyomtam a cigarettámat, fölálltam, és szó nélkül kimentem. Az ajtóból visszanéztem. Viktor is felkelt, valamit mondott a főszerkesztőnek, az némán bólintott, Viktor biccentett a többiek felé, a sor szélén ülőt könnyedén vállon veregette, aztán kilépett az ajtón, hozzám. — Nem maradsz tovább? — kérdeztem tőle. — A filmklubba kell mennem. — Azt hittem ... — Nélkülem is el tudják intézni — mondta mentegetőző mosollyal. Ó, az a mosoly... — Miért? — kérdezte rövid szünet után, és ez már hiba volt. — Azt hittem, kiállsz mellettem. — Hogyne, szívesen tenném — húzta fel a vállát —, de hát... — Az órájára nézett. — Értem — mondtam fojtott hangon. — Elmégy, hogy ne kelljen véleményt mondanod. Hogy ne kelljen színt vallanod se mellettem, sem ellenem ... — Ugyan már, Katerina, egyedül igazán nem sokra mennék, nem gondolod? — Nem az számít, Viktor sokra mennél-e, vagy sem — feleltem és pillantásomat a szemébe fúrtam. — Hát szerinted mi az, ami számit? — Hogy merjük-e kimondani a véleményünket. Igaz, a távozás is egyfajta színvallás. És te idejében távozni fogsz mindig, amikor csak döntened kell: vele vagy ellene, és amikor sokkal nagyobb lesz a tét, nem holmi Katerina Lánská ... De nem tartalak fönn tovább, azt mondtad, sietsz. — Beszélni akarok veled. — A szerkesztőségben bármikor fölhívhatsz. — Érts meg — mondta végül. És bizony elég kétségbeesetten csengett a hangja. — Hiszen értelek. Kezdelek már érteni mindnyájatokat. Az esti előadások teljesen lefoglaltak, megfeledkeztem azokról az alattomos, tolakodó, emésztő gondolatokról, amelyek magányos perceimben törtek rám. A szerkesztőségbe nap nap után úgy léptem be, akár egy kórházba, ahol a röntgenfelvételeimet vizsgálják, én meg csak azt várom, hogy közöljék velem: daganatot találtunk az agyán. De csodák csodájára, a vizsgálat eredménye mégsem volt ennyire lesújtó. Alig egy hét múlva Vydra a főszerkesztőhelyettes révén utasított, hogy nyugdíjba vonuló kollégámtól vegyem at a levelezési rovat szerkesztését. Ide tartoztak a hazai és külföldi kulturális élet apróbb hírei is, az egész mindössze öt-nyolc sor az ötödik oldal néhány hasábjából. A fizetésemet meghagyták. i Fölhívott Viktor. Arra kért, a lakásán találkozzunk, torkig volt már a borozókkal, kettesben akart lenni velem. Igent mondtam. Hazasiettem, hogy átöltözzek. Amikor beléptem a földszinti folyosóra, ajtó nyikordult, és házfelügyelőnk, egy borostás arcú, hajlott hátú bácsika kukucskált ki a nyíláson. Bína úr egyedül élt, de önzetlen szeretettel gondozta három, talán még nála is vénebb kutyáját. — Lánská asszony? — szólt rám köhécselve. — Jó estét, Bína úr. — Itt járt a rendőrség — mormolta halkan. Odaléptem a félig nyitott ajtóhoz, a három kutya az öregúr háta mögött tolongott, s a lábához dörgölőzve meresztette rám homályos fényű szemeit. — Itt a házban? És kinél? — Odafönt. Dubinská asszonynál csengettek, aztán lejöttek hozzám. — Mit akartak? — Dubinská asszony külföldön maradt, azt mondták. Szóval ott, Svájcban. Maga tudja, hogy a fia ott él? — Tudom, Zürichben. — Orvos, ugyebár. Szóval odakinn maradt, nála. Azt mondták, le kell pecsételni a lakást. — Na de én is ott lakom! — kiáltottam rémülten. — Azt én nem tudhatom, magával mi lesz! De ha a lakást hatóságilag lepecsételik, alighanem ki kell költöznie. Jóságos ég, gondoltam elkeseredetten, már csak ez hiányzott. Bizony nem állíthatom, hogy a főbérlöm feltűnően sok holmit vitt volna magával. Ő tudta, miért. Hát aztán, egy nyugdíjas asszonyság miatt nem omlik össze a rendszer. Hiszen szöknie sem kellett volna. Kivándorlási engedélyt kér és kész. (Folytatjuk) 70 éve, 1913. június 22-én született Weöres Sándor, a kiváló költő, drámaíró és műfordító, a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő alakja és nagy hatású egyénisége WEÖRES SÁNDOR VERSEI m m Önarckép Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz. Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam. Pedig nem rejtőzöm — csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét. Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg — épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem ? Hazatérés Anyám szemében kapzsi féltés. Apám szemében görbe vád — hogy megjöttem, fölhozta mégis a legvénebb üveg borát. Annyit játszottunk a kutyánkkal együtt, mint vad imposztorok! Most, hogyha fejét megsimítom, végigvonaglik és morog. Kutyánk bőrbeteg és öreg már, csupa csont... nézni siralom. Nemsokára, tudom, elássák a lucernás domboldalon. Vacsorázunk. Pár szó — és csönd lesz. És az a csönd úgy kiabál. Mintha az étel sót/an volna, mikor púpozva van a tál. Rámnéz anyám, rámnéz apám is: Nem az van itt már, aki volt ? Es fönn az égen, úgy mint régen, rostokol a nagybajuszu Hold. Miért nem tudunk már örülni, ha étel és bor oly remek ? Miért vagyunk mi mind a. Földön olyan örök idegenek ? Miért nem tudok sírni, bőgni, hogy megvénül anyám-apám anélkül, hogy megsimogatnám az arcukat, mint hajdanán ? Három holt idegent takar majd a borostyános kriptabolt. És fönn az égen, úgy mint régen, rostokol a nagybajuszu Hold. Ars poetica Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne fo/yton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyót, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi. Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. 11
