A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-14 / 3. szám
3. Az asztalra könyököltem, és államat a kezemre támasztva csak néztem tovább Ondrejt. Kissé nyugtalanul kérdezte: — Nem tetszem ? — Fontos ez? Zavartan elmosolyodott: — Nem tudom ,.. Néha talán fontos. — Nos hát. tetszel. Huszonkét éves fejjel tetszel. — Hogyhogy huszonkét éves fejjel? — Harmincéves koromban már más fog rajtad tetszeni. Olyasmi, amit harmincéves fejjel fogok fölfedezni. — Szerettem volna hozzátenni: na és én? Én tetszem neked? Milyennek látsz, harmincéves fejjel? Szerencsére még idejében lenyeltem ezeket a kérdéseket. Jól éreztem magam Ondfejnél. Első ízben voltam egy idegen férfi lakásán, és úgy tetszett, mintha már évek óta ott laknék. Furcsának találtam, de így volt. Nem nyomasztott a sivár helyiség, a réndetlenség, sem az, hogy nélkülözésről árulkodott minden. Csöppet sem zavart. Egyszerűen jó volt itt lenni. — Egyáltalán, mit tudunk mi egymásról, Ondrej? — Semmit — nevetett. — De nem is baj. Miért kellene tudjisten mi mindent tudnunk egymásról? Itt vagy, és nekem ez elég. — Máskor is beéred ennyivel? — kérdeztem ostobán. Ondrej félretolta üres bögréjét és a lekvárosüveget, a kelleténél talán ingerültebben, de kérdésem, belátom, olyan volt, amelyre a lehető legöszintébb válasz nem győzheti meg a kérdezőt. Ondrej valóban őszintén felelt, efelől nem is lehetett kétségem, viszont válaszát éppoly kevéssé hittem el, mintha hazudott volna. — Arra vagy kíváncsi, hogy ültek-e már itt mások is előtted, és hogy beértem-e fizikai jelenlétükkel? — Ha már eljöttem hozzád, meg akarlak jobban ismerni. És te is fogadj el engem olyannak, amilyen vagyok, még ha ez nehezedre esik is, mert látom, nehezedre esik. Nem tartod legalábbis szokatlannak azt, hogy eljön hozzád, a lakásodba egy lány, akivel néhány órával ezelőtt merő véletlenségböl megismerkedtél, beszélgettél vele egy kicsit, aztán, mintha ez magától értetődnék, megcsókoltad, azaz a magad módján birtokba vetted, és máris sziklaszilárdan meg voltál győződve arról, hogy elég egy intés, és követni fog? Fölkeltem az asztaltól, s a széles (leverőhöz léptem az ablak alatt. Nyilván ez volt Ondrej fekvőhelye, mert a pincelakásban semmi egyebet nem láttam, ami ennek a célnak megfelelt volna. Föltérdeltem rá, kinyitottam az egyik ablakot és kinéztem. Az udvar vigasztalan látványt nyújtott, de a szemétgyűjtő peremén egy veréb ugrált, rettentő komikusán. Ondrej mögém került, s a váltamra tette a kezét. Megfordultam, ö átölelt és megcsókolt. Huszonkét esztendős voltam, de fogalmam sem volt arról, mennyiben egyeznek meg a szerelemről szerzett tapasztalataim a velem egykorú lányok tapasztalataival. Az iskolában sok lánnyal barátkoztam, de igazi barátnőm, olyan, akinek meggyónhattam volna minden titkomat, az első szerelmes levéltől, az első ügyetlen csókig, egy sem akadt. Még Julie sem volt az igazi, persze ö már Angliában él. A gimnáziumban éltem át az első, romantikus diákszerelmet, amit rajongásom tárgya azzal viszonzott. hogy kimásolhattam a füzetéből a matematikai levezetéseket. Érettségi után fát ültettem egy nyári építőtáborban. Új bálványom tapasztalt, gyakorlatias fiatalember volt, míg én, sajnos, megmaradtam romantikus hősnőnek, s elszenvedtem e szerep minden következményét, amire a szállásunkon került sor egy éjszakán. Első valódi szerelmi élményem alighanem nem különbözött más élményektől, amelyeket az ember ebben a korban szenved el. Kibontakoztam Ondrej szorításából. — Nem azért jöttem el hozzád — mondtam ostobán, a torkom kiszáradt, és idegesen igazgattam összekócolt hajamat, mintha ez lenne most a legfontosabb. — Tudom, hogy nem feltétlenül ezért — felelte, s közben ismét átölelt. — Nem akarod, hogy megcsókoljalak? — Hagyd abba! — Előbb válaszolj szépen: ellenszenves vagyok? Viszolyogsz tőlem? Szeretném tudni, ugyanis ez mindkettőnk számára fontos. Nem akarnám ugyanis, ha a mai nappal minden véget érne köztünk. Látni akarlak holnap is, holnapután is, egyszóval állandóan ... — Holnaptól egyfolytában csoportokat vezetek... — Az ég szerelmére! — sóhajtott fel. — Mintha zárdában nevelkedtél volna! A modorodból ítélve az a gyanúm, hogy a családod ... — A családomat, kérlek, hagyd ki a dologból. — Ellenkezőleg, most már igazán tudni akarom, kivel van dolgom! Gyöngéden eltoltam magamtól, inkább csak azért, hogy lássam az arcán, hogyan fogadja majd, amit mondani fogok. — Hogy kivel van dolgod? Káderezni akarsz? Magam sem tudom pontosan, kiféle-miféle vagyok. De megpróbálom elmondani, talán még érdekes is lesz. Apám mérnök, tehát a dolgozó értelmiséghez tartozik, az építésügyi minisztérium alkalmazottja, már a háború előtt is párttag volt, anyám a ravensbrücki koncentrációs táborban pusztult el. Kétszobás lakásunk van. nincs autónk és nyaralónk, sem értékpapírjaink — tettem hozzá leverten —, úgyhogy nem ígérkezem jó partinak. A müncheni döntés előtt születtem, a protektorátus alatt nőttem föl, s az első kétéves tervek idején kezdtem eszesedni és tanulni. Nézeteim egy részét és a nevelésemet apámnak köszönhetem. Ö nem volt nyárspolgár, sem anarchista, sem kollaboráns, sem náci. Számomra csakis nagyszerű apa volt mindig, s most, huszonkét éves fejjel is imádom. Nem tudom, keményen nevelt e vagy sem. Cukorkával, csokoládéval sohasem kényeztetett, de nem is leskelődött utánam. Nem tartja számon, mikor érek haza esténként. Egyszerűen bízik bennem. Éppen ezért semmi olyat nem tehetek, ami visszaélés volna bizalmával. Ennyi az egész. Elég lesz? — Ondfej hallgatott, mire hozzátettem. — Én nem foglak téged lekáderezni. Nincs kedvem hozzá. — Hadd mondjak én is valamit magamról. Nem a családomról. Magamról. — Ám beszéd helyett, a padlón heverő kisebb-nagyobb szobrokra mutatott. — Ez vagyok én, Katerina. Amit itt látsz, az vagyok. És az is, amit most nem látsz, mert valahol a szomszédos pincehelyiségben penészedik. De sebaj — mondta, és nem nevetett, még csak el sem fintorodon —, oda se neki? Ez első díjat nyert, egy szakmunkásképző iskola rendelte — a letört karú fiúszoborra mutatott —, az meg díszoklevelet. Dijat ott nem tűztek ki. Ezek a gyerekfigurák — a három apró alak fölé hajolt, ahogy fogták egymás kezét, mintha táncolnának — szintén első díjasok, egy óvodának készítettem őket. Ezekből a szobrokból egyetlenegy sem áll. A díjakból jóllaktam, anyagot hozattam, a többi elúszott a pénzreformon. — De miért? — Hogyhogy miért? — Miért nem kerültek a szobraid oda, ahol állniuk kellene? — Azért, mert abba nem csupán a városatyák szóltak bele, hanem bizottságok is. — De hiszen a bizottságok ítélték neked a díjakat! — Igen, hogy megszabaduljanak tőlem. Még várhatok, mondták, fiatal vagyok, van időm. Csak azt felejtették el közölni, meddig kell várakoznom. Akkorát rúgott a székbe, hogy az fölborult. — De Ondrej! — mondtam szemrehányón. — Ne haragudj. — Lehajolt, és fölállította a széket. — Lehet, hogy őszintén gondolták. — Őszintén? — meresztette ki a szemét, és váratlanul harsányan fölkacagott, olyan erővel karolta át a vállamat, mintha össze akarna roppantani, odarántott az ablakhoz, és azt kérdezte: — Mondd csak, mivel foglalkozol? — Mondtam már, tanulok. — Mit? — Hiszen tudod, művészettörténetet.. . — No persze, de az nagyon tág fogalom. Pontosabban! — Leginkább a kerámia és a porcelánművészet érdekel. — És ha végzet? Megvontam a vállam. — Ne vonogasd a vállad, felelj! Mi lesz, ha végzel ? — Olyan állást próbálok találni, amelyben komolyan, alaposabban foglalkozhatok ezzel a témával. Idővel írni is szeretnék róla ... — írni? Ez azl És ha majd írsz egy könyvet, meg is szeretnéd jelentetni, igaz? — Hát persze! — Na látod, Katehna! És akkor valakik valahol úgy döntenek, hogy fiatal vagy még ahhoz, hogy a könyved fehéren feketével, szép színes mellékletekkel, satöbbivel megjelenjen, és azt fogják tanácsolni,, hogy várj még egy ideig, hiszen oly fiatal vagy, és mert fiatal vagy, van időd várakozni. De mit szólsz majd mindehhez te magad? Hallgattam. Nem gondolkoztam még ennyire a jövőről. Ó, az én jövőm... Kerek esztendő, amíg végzek, egy sor vizsga még, majd a diploma, talán vörösbe kötve, azután kilincselés állásügyben, és amire minden elrendeződik, akkor gondolhatok a vágyamra, nem is vágy az már, hanem gyötrő sóvárgás: hogy azzal foglalkozhassam, amit annyira szeretek és amivel egész életemben foglalkozni akarok. Egyelőre azonban mindezt homály borította; volt célom, tudtam, mit akarok, de mert bizonyos voltam benne, nem töprengtem rajta sokat. — Azt hiszem, én tiltakoznék — mondtam végül, belevetettem magam az ütött-kopott- ócska karosszékbe és kinyújtottam a lábamat. Elnéztem Ondrejt, ahogy ott állt a sivár műterem közepén, mint egy haragvó, gonosz isten, akinek egyebe sincs, csupán a kérkedő fiatalsága és a jogos fölháborodása. — Miből élsz te egyáltalán? — kérdeztem. — Miből? Ami épp adódik. Fusizok. Régi templomi szobrokat restaurálok, azt sem túl gyakran, az egyháznak nincs pénze, a hivatalok meg pusztulni hagyják az egészet. Néha azért összejön valami. Vagy pedig egy-egy mindent átvészelt magángyűjteményben javítok képeket, kereteket, festményeket, szobrokat, szóval ilyesmit. — Nincs szükséged pénzre? — Dehogy nincs. Agyag kellene, alig maradt valami belőle. De nem a te pénzeden. — És miért nem? Odalépett a karosszékhez, fölemelt és odavitt a széles heveröre. — Kellemesebb dolgot is el tudok képzelni, mint pénzügyekről tárgyalni — dörmögte, és mellém heveredett. Édesapámmal egy régi, de jó állapotban levő házban laktam a Stromovkával, a prágai városligettel szemben. Kettesben laktuk a kétszobás lakást. Anyámról néhány megfakult emléket őriztem, hiszen még tíz esztendős sem voltam, amikor apám egy napon azt mondta — még tartott a háború —, hogy anya nem jön haza többé. Gyermek voltam, apám mégsem titkolt előttem semmit, és olyasféle dajkamesékkel sem ámított, hogy anyám rokonokhoz vagy gyógykezelésre utazott. Nyíltan megmondta, hogy elhurcolta öt a Gestapo, mert a gyárban, ahol dolgozott, röplapokat találtak és akadtak olyan emberek is, akik nem állták meg, hogy ne fecsegjenek. Fecsegtek, és anyámat ezután börtönbe vitték, a Pečkárnába, onnan pedig Ravensbrückbe. Én sírtam, hiszen nagyon szerettem anyámat. Sírtam az iskolában is, az órákra nem készültem, és sorra kaptam a rossz jegyeket, amíg a tanítónő ki nem szedte belőlem, mi történt. Nem tudtam, mi az a Gestapo és a Pečkárna meg Ravensbrück, annyit tudtam csak, hogy egycsapásra magunkra maradtunk, apám meg én, és senki más, magunk voltunk reggel és este, egész nap és egész éjszaka, s amikor fölriadtam éjjel és sírtam, nem volt kihez odabújnom, mert apám ágyában sírni furcsa lett volna, meg ő nem is szerette, ha sírok. Amikor ágynak estem, mert fültőmirigygyulladásom volt vagy belázasodtam, édesanyám mindig mellettem volt, ült az ágyam szélén, a hajamat simogatta és mesélt, amíg el nem aludtam. És most, amikor egyre csak bömböltem, egyedül voltam. Kétszer vagy háromszor kaptunk anyámtól levelet. Apám fogta a hivatalos borítékot, leült vele az asztalhoz, sokáig nem bontotta fel, csak szorongatta a kezében, emlékszem, mélyen emlékezetembe vésődött, ahogy egyszer megsimogatta és megcsókolta a borítékot. Anyuka egészséges és sok puszit küld, mondta apám olyankor, vagyis kétszer vagy háromszor. Szerettem volna elolvasni a leveleket, de nem találtam őket, apám valamennyit a nagy, fekete levéltárcájában tartotta, olyanban, amilyen a főpincéreké, benne volt az össze hivatalos irománya, és mindig magával hordta őket. Sohasem kaptunk hírt arról, hogy anyámat megölték a lágerben. Lehet, hogy csak a háború legvégén ölték meg őt, közvetlenül a tábor felszabadítása előtt, s már nem volt rá idő, hogy értesítsenek, mint ahogy szokták, hogy az illető valamely betegség következtében elhunyt. Naponta elmentünk apámmal a pályaudvarra, és megvártunk minden szerelvényt, amellyel a koncentrációs táborokból kiszabadult foglyok érkeztek, elmentünk mindenhová, ahová autóbuszok vagy teherautók hozták az egykori politikai foglyokat; és láttuk, én is láttam meg apám is látta, hogyan ismerik föl egymást esztendők után az elszakított családtagok, hogyan ölelkeznek, hogyan zokognak és kiáltoznak a férfiak és nők, akiket a háború alatt a Gestapo elszakított egymástól és lágerekbe hurcolt. Láttam negyvenesztendős aggastyánokat, és láttam öregasszonyokat, akik épp oly fiatalok voltak, mint anyám lett volna, ha ő is hazatér. így jártunk ki az egész nyári szünidőben, és még szeptemberben és októberben is, amikor a szerelvényeken már csak ritkán érkezett valaki, s már nem jártak az autóbuszok vagy teherautók sem. Mi mégis mindennap kimentünk. IFolytatjuk) 11
