A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-10 / 24. szám
Szó ami szó: nagydarab, megnyerő külsejű és modorú fiatalember, állapítottam meg. Jól gondozott haja enyhén hullámos, a nyaka inas és vastag. Azt viszont el kellett ismernem, hogy jól dolgozik. Boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal járt kezében a bárd és a kés, a nagy villogás szinte elkápráztatta az ember szemét. Ráadásul mindenkihez volt egy-két mosolyba burkolt, kedves szava. A soron következő idős nénit is megelőzte: — Tudom, tudom, kedves nagyságám: jó omlós és porhanyós legyen, igaz? ... Menynyit parancsol? — Egyedül élek, kérem szépen, csak fél kilót... — Azonnal meglesz — mondta a hentes s nyomban megvillant kezében a kés. Lekanyaritott egy jó mócsingos szeletet, csak úgy harsogott benne a kés éle, mintha kavicsos homokba mártotta volna. Szerinte az volt a jó omlós, szerintem viszont még egy fejlett fogazató farkaskutya is csak harmadszori nekirugaszkodással tudná megrágni. Kecses és kifinomult mozdulat után pillangóként szállt a hússzelet a mérlegre, aztán ugyanolyan gyors mozdulat után le a mérlegről, de még félúton sem szállt, a hentes máris köpte az árát, mintha rejtett táblázatról olvasná le. Az áldóját!, morfondíroztam magamban: ez egy pályatévesztett ember. Inkább fejszámoló művésznek mehetett volna. Azon a pályán biztosan nagyobb és látványosabb két, amelyek kötelezik a fiatal lányokat, hogy a kötelező iskolalátogatás befejeztével megfelelően felkészüljenek jövendő feladatukra : a háztartás vezetésére. E célból létesítették az említett hathetes tanfolyamokat. Luzern, Thurgau, Zug és Genf kantonokban már megszüntették ezeket. A lányoknak az sikereket ért volna el. Végül is megmaradva a realitás talaján megállapítottam: sikereket igen, de nagyobb hasznot aligha! Jól öltözött fiatalasszonyra került a sor. — Szépasszonynak csakis szépet és jót... Mit tetszik parancsolni? — kérdezte a hentes halk diszkrécióval, miközben megvillant a fehér fogsora. Amint már megjegyeztem, nagy előszeretettel mutogatta a hibátlan fogsorát, de meg is lett az eredménye! Dicséretére a szépnek egyáltalán nem mondható fiatalasszony valósággal kivirult, s látható zavarában azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, miközben a hentes varázsló keze félelmetes biztonsággal végezte a dolgát. Szerény becslésem szerint a „szépaszszonynak" vagy tíz kemény koronájába került a hiúságából fakadó kábulata. Mögöttem már ismét jó hosszúra nőtt sor kígyózott. Végre rám került a sor. — A kedves urat még nem láttam az üzletben. Talán most tetszettek ideköltözni? Nekem ugyan mutogathatod a fogad, édes egykomám, engem nem fűzöl be. Az én zsebem terhére nem fogsz furikázni a meggyszínű álomkocsidon! — Tizenöt éve — mondtam hidegen. — Egy kiló karéjt kérek, de ha lehet, szalonna nélkül... — Azonnal meglesz, kedves uram ... — mondta enyhén meghajolva, aztán következett a kés, a bárd, a varázslatos mozdulatsor, s végül az ára. — Hetvenhárom nyolcéletre való felkészítését az egyes kantonokban különbözőképpen oldották meg. Zürich kantonban például az általános iskola utolsó osztályának tantervébe vették fel ezt a fajta képzést, s a lányok számára ugyanakkor száz órával megrövidítették a matematika oktatását. van — mondta szemrebbenés nélkül, s magyarázatképpen még hozzáfűzte. — Valamicskével több lett, kedves uram ... — Véletlenül nem tévedett valamicskét? — kérdeztem csendesen jól a két szeme közé nézve. — Kizárt dolog, kedves uram — mosolyintotta el magát. Szót szó követett, feleseltünk. Csendesen persze. Talán két-három percig tarthatott az eszmecserénk. Legnagyobb meglepetésemre ellenem fordult a közhangulat. A hosszan kígyózó sor megvonaglott és felhördült, mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta, s indulatos megjegyzések röpködtek felém: — Nem szégyenli magát, hogy lopja a drága időnket! — Bogaras ember ne járjon bevásárolni! — Veszekedjen otthon a kedves feleségével, ha nincs jobb dolga, ott élje ki magát, stb., stb! „Bogarasságomnak" azonban az lett az eredménye, hogy az én derék hentesem újra mérte a húst és új árat állapított meg: nyolc korona ötven fillért visszakaptam. A magabiztos fiatalember szemében zavart fények pislákoltak, amit ha nem látok, alighanem megostorozott kutyaként sompolygok ki az üzletből a gyűlölködő tekintetek kereszttüzének a kíséretében. Le vagytok sajnálva! Csak türelmetlenkedjetek és gyűlölködjetek, gondoltam magamban. Csak siessetek és fussatok a pénzetek elől! Más kantonokban a tantervet az ún. manuális munkák oktatásával bővítették: a fiúk és a lányok valamennyien együtt tanulnak főzni, varrni, csecsemőt ápolni s ugyanakkor a háztartásban szükséges kisebb javításokat elvégezni, szerszámokkal bánni. P. H. Csak egy percre... A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház június derekán mutatja be Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital című kétfelvonásos vígoperáját. Nemorino szerepét OSWALD PÉTER, a színház fiatal tenoristája énekli. — Milyen szereplehetőségnek tartod Nemorino figuráját? — Elsősorban kiváló bizonyítási alkalomnak, hiszen ez a nagyszerűen énekelhető, hatásos szerep a „bel canto" szinte valamennyi műhelytitkát jól ismerő lírai tenort igényel. Donizettinek ebben az operájában világosan fellelhetők e világhírű zeneszerző sajátos muzsikájának legjellemzőbb vonásai. Akárcsak a Lammermoori Luciában vagy az Ezred lányában, itt is a könynyedén patakzó melódiák, a lágy harmóniák, vígoperai szellemesség, itt-ott csípős irónia uralja a színpadot. — Pályafutásod korábbi alakulását inkább csak a bennfentesebb zenerajongók ismerik... — Édesapám Bratislavában, pontosabban Ligetfaluban a helyi zeneiskola igazgatója volt. Tőle örököltem muzikalitásomat, és mert gyerekkorom óta főképpen a hegedűjátékot gyakoroltam, a konzervatóriumon is ezt a szakot végeztem el. Akkoriban úgy éreztem, hogy hegedűművészként aligha állnám meg a helyem, ezért egy hirtelen elhatározással a Zeneművészeti Főiskola opera- és koncerténeklési szakára jelentkeztem. Tizenkét évvel ezelőtt, tehát huszonöt évesen szerződtem a bratislavai Új Színpadhoz. — Szívesen emlékszel az ott töltött esztendőkre ? — A múló idő mindent megszépít, úgyhogy bátran állíthatom, hogy az Új Színpadon töltött hét évad klassz volt, ahol összesen 584 előadáson szerepeltem. Főképp a színház klasszikus veretű repertoárdarabjaiban kaptam esélyt, nemegyszer bonvivánszerepekben; de több ízben szerepeltem a korszerűbb zenei stílusú musicalokban is. És ami talán a leglényegesebb: megtanultam érezni az operett stílusát, ami azt jelenti, hogy az Új Színpad zenei társulatában színpadi könnyedséget és szellemességet tanultam. — Jelenleg azonban igazi műfajod már az opera... — Olyannyira, hogy az utóbbi öt esztendő alatt jó néhány szerepálmomat is elénekelhettem. Nagyon szeretem Edgárt a Lammermoori Luciában, szívesen vagyok Lenszkij az Anyeginben, Des Grieux a Manonban, Basilio a Figaro házasságában, Tom Rakwell A kéjenc útjában. — Muszorgszkij művét a Borisz Godunovot eredeti nyelven, azaz oroszul énekli a bratislavai Nemzeti operatársulata! — Nem idegenkedem az efféle törekvésektől, mert így a legszebbek az operák, hiszen a nyelvek zenéje is felidézhető. A hang ugyanis testünkkel-lelkünkkel együtt érik. — A tenoristák, szerepeikből eredően, az operaszínpadok fenegyerekei. Mit tartasz hát egy tenorista legfőbb erényének? — Ha nem törekszik a gyors sikerre, mert művészileg is, hanganyag dolgában is könnyen kiéghet. Még a legfölkapottabb énekesnek is szüksége van a pihenésre, a gyakorlásra. Jómagam a Lammermoori Lucia Edgar szerepe után tudatosítottam, hogy az olasz énekiskola vokális technikáját is el kell sajátítanom, mert sokáig szeretnék a pályán maradni, s ehhez ésszerűen kell gazdálkodnom adottságaimmal. (mik-) Fotó: Gyökeres 23
