A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-10 / 24. szám
Mielőtt behajtanánk Rotterdamba, az idegenvezető előrelátóan és jóindulatúan figyelmeztet : — Készüljenek fel arra, hogy Rotterdamban nem sok érdekeset látnak. Sajnos, az egykor csodálatos, gyönyörű történelmi város a háború során rengeteg kárt szenvedett, csaknem teljesen elpusztult. Persze — teszi hozzá kisvártatva a hatvan felé járó idegenvezető — a kikötő a turistákat sok mindenért kárpótolja, ott van elég látnivaló. A városon a busz gyorsan végigsuhan. Az idegenvezető hallgat. Később, már a kikötőben, néhányunk kérésére megoldódik a nyelve. Előbb elmondja, hogy nem rotterdami lakos, hanem amszterdami, de ami negyvenkét éve, 1940. május 14-én Rotterdamban történt, arra az egész Hollandia emlékszik. — A város a harmincas évek végén virágkorát élte. A kikötő óriási forgalmat bonyolított le, Európában a legforgalmasabbak között tartották számon. Úgy tűnt, hogy az 1920-ban modernizált kikötő, a nagyarányú polderesítés, a gátépítések egy időre nyugodt életet biztosítanak a korábban sokat szenvedett rotterdamiaknak. A második világháború kitörése után senki sem akarta elhinni, hogy Hitler katonái Hollandia földjére is bemerészkednek. Azt mondtuk, mindenáron megvédjük az országot. Ha kell, a zsilipek megnyitásával egész Hollandiát elárasztjuk vízzel, de akkor sem engedjük ide a fasisztákat. Aztán mégis végigdübörögtek az országon az SS-csizmák, s a víz-fegyver helyett valódit fogott e kis ország népe. Sajnos, a németek néhány nap után letörték az ellenállást. S megtorlásul május 14-én a német légierő a földdel tette egyenlővé Rotterdam nagy részét. A csodás történelmi belváros 250 hektárnyi területét, a kikötő nagy részét. S hogy az emberek mennyire szerették, sajnálták városukat, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a város illetékesei a bombázást követő negyedik napon már megbízták Witteveen mérnököt: varázsolja papíron újjá a rombadőlt várost. S még a megszállás évei alatt megkezdődött a munka. A házak mellett a kikötőn volt a legnagyobb hangsúly, hiszen Rotterdam sorsát, életét évszázadokon át a kikötő határozta meg. Javában folyt a háború utáni újjáépítés, amikor egy újabb, ezúttal természeti katasztrófa sújtotta a várost: az 1953-mas hatalmas árvíz kétezer emberéletet követelt. Pedig akkor már készen állt a Delta-terv, amely végül is megmentette és megmenti az országot a tenger, a víz szeszélyeitől, amely egyben a németalföldi ember barátja is. A Delta-tervről már korábban hallottam: lényege a világ legnagyobb gátrendszerének megépítése. A munkálatok még ma is tartanak. Minderre azért van szükség, mert az ország átlagosan 6—8 méterrel fekszik alacsonyabban a tenger szintjénél. Korábban a víztelenítést, polderesítést a szélmalmok segítségével oldották meg. A tengertől elhódított területeket előbb gátakkal vették körül, majd a szélmalmok hajtotta szivattyúk segítségével lecsapolták, a gátakon túlra juttatták a vizet. Mindig közelebb és közelebb haladva a tengerhez. Erre elsősorban azért is volt szükség, mert a kicsi és nagyon sűrűn lakott országnak (területe 33 ezer négyzetkilométer; lakóinak száma 14 millió — tehát hazánknál szinte négyszer kisebb területen él csaknem ugyanannyi ember) újabb lakó- és földterületekre van szüksége. Ezeket a tengertől hódítják el. Rotterdamnak viszont vízre, kikötőre volt szüksége. Egyre nagyobb kikötőre, újabb és újabb, mélyebb és mélyebb, a legnagyobb tengeri hajók által is használható csatornákra, víziutakra. Beszállunk egy sétahajóba és több órás kirándulásra indulunk a városban, a kikötőben. A hangosanbeszélö a jelzőknél megemlíti, hogy Rotterdam Hollandia Velencéje. Ezen, persze, hozzám hasonlóan sokan elmosolyodnak: igaz, csatornák itt is vannak, csak azokon Rotterdamban nem kecses gondolák, hanem rút, füstöt okádó uszályok, teherhajók közlekednek. Ellenben, néhány adatot a kikötővel kapcsolatban megjegyzek. Először is azt, hogy a világ legnagyobb kikötője a világ legnagyobb deltájában, a Rajnáéban fekszik. Aztán azt, hogy áruforgalma a kétszerese a yokohamai, a köbei, a New York-i és ötszöröse a hamburgi kikötőének. Évente négyszázmillió tonna árut raknak itt át, ki és be: hajókból hajókba, kamionokból, vasúti kocsikból hajókba és fordítva. Érdekes megfigyelni a méreteket és az arányokat: az óriási óceánjárók tövében a piciny jachtokat, csónakokat. A révkalauzokat. Ridegek, idegenek, félelmetesek ezek a cseppet sem emberi léptékű méretek. Hirtelenjében úgy érzem magam ebben a kis sétahajóban, hogy a mellettünk elhaladó hatalmasságok menten „eltaposnak", ránk dőlnek, összenyomnak, elnyelnek . .. Közelről ijesztő szörnyeknek látszanak a hajók, akárcsak a magasba meredező hatalmas daruk. Gullivernek érzi magát az ember az óriások országában. Különös világ, amelyet bizonyára meg lehet szokni, mégis számomra túlontúl idegen. Akárcsak a felhőkarcolók, a toronyházak. Egy tizennégy emeletes ház gyomrában élek én is, de megszokni nem tudom. Nosztalgiát érzek az ablakomból látható földszintes, falusi porták után. Akárcsak itt, ebben a véget érni nem akaró, jobbra-balra kanyargó rotterdami kikötőben. Hol vagytok ti kedves Stockholm környéki kis öblök, tavak, szigetek, pici csónakok...!? Menjünk már! — mondanám, de hiába, senki sem hallgatna rám. A tömeg néz, bámul, szemmel láthatóan élvezi a kirándulást. Hogy mit lelkesedik annyit ezen a látványon ez a sok japán, angol és amerikai turista, fogalmam sincs. Jó háromórás hajókázás után kikötünk. Idegenvezetőnk, aki nem tartott velünk, a parton várakozik, mosolyog: tetszett? Igaz, a válaszunk nem is nagyon érdekli őt. Nyilván az utánunk következő csoportot is ide hozza. Ahelyett, hogy mondjuk, sétálni hagyna Rotterdam egykor lebombázott, ma már újjáépült belvárosában. Sétálni és közben gondolkozni múltról, jelenről, jövőről — emberről. A rombolóról, az alkotóról — itt, ebben a városban, ahol „mindkettőnek" a keze nyoma nagyon jól felfedezhető, megfigyelhető. Hiszen minden utazás egyben összehasonlítás, számvetés is, esetleg újabb célok kitűzése. S ha egyszer kegyes lesz hozzám a sors és tengerre szállhatok, inkább szolid kis jachttal szeretnék utazni, nem pedig hatalmas óceánjáróval. Egy azonban biztos, nem Rotterdam kikötőjét választom kiindulási pontnak. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok IDŐSEBBEK SZERELME „Mindketten hatvanévesek vagyunk, a férjem azonban szívelégtelenségben szenved és évek óta kezelik. Ettől függetlenül jó kondícióban van, semmiképp sem kelti egy beteg ember látszatát. Kérdésem: nemi viszonylatban is élhetünk-e még rendszeresen házaséletet?" Sajtótermékeink orvosi üzeneteknek fenntartott rovataiban gyakorta találni ilyen, esetleg ehhez hasonló kérdéseket. Ezekből a szomorú-derűs vallomásokból egyben az is kiviláglik, hogy az idősebbek táborában sokan vannak, akik hasonló gondokkal küszködnek, ám a környezetükben nincs senki, akihez tanácsért fordulhatnának; így tájékozatlanok életük legbensöbb ügyeit illetően. Ezeknek az emberi sorsokat feltáró, olykor kényes témaként kezelt tévhiteknek az eloszlatására dr. Jan Velecký professzort, a Csehszlovák Geriátriai Társaság választmányi tagját kértem fel, aki sokéves orvosi gyakorlata közben mind Prágában, mind pedig hazánk több más városában is számtalan hasonló problémával küszködő, idősebb páciens gondját ismerte meg. • — A szerelem valóban csak a fiatalok, esetleg a középkorosztály „előjoga"? — Kétségtelen, vannak jelenségek, hogy a fiatalok mintegy megpróbálják kisajátítani korosztályuknak a szerelmet. Akad az ifjak között, de a középkorúak körében is, aki azt vallja, hogy bizonyos koron túl „nem illik", vagy nem is lehet szó szerelemről. Sajnos, általában a szájpropaganda is közrejátszik abban, hogy az idősek szerelmi életével kapcsolatban különböző tévhitek terjengenek. Sőt, egy ideig még a szakirodalom egy része a szerelmet szintén csupán a fiatalabb korúakhoz kötve tárgyalta. Ritkán esik szó az idős emberek szerelmi életéről társaságban, s akkor is inkább a gúnyolódás hangján. Noha a szerelem semmilyen korban nem egyenlő pusztán a szexszel, és fordítva sem lehet a kettő közé egyenlőségi jelet .tenni; mégsem árt leszögezni: semmi sem utal arra, hogy egy adott koron túl a szexuális kapcsolatokról szó sem lehet. • — Léteznek erre vonatkozóan pontosabb adatok is? — Amolyan félhivatalos adatok szerint, a hetvenéves férfiak mintegy ötven százaléka szexuálisan aktív még. Az öregkori impotencia a többségnél hetvenöt éves kor körül jelentkezik, akkor is inkább valami betegség következményeként. • — Az idősebbek szerelmi életét illetően hihetetlenül nagyok a szélsőségek ... — Rendelőmben valóban megfordult már olyan hetven éven felüli páciens, aki azzal a panasszal jött, hogy előfordul olyan nap, amikor a felesége nem szívesen fogadja szexuális közeledését. Az ellenkező példa, hogy egy ötvenéves, infarktusból felépülő férfi felesége helyeslésemet kérte, miszerint férjét minél hosszabb ideig távol akarja tartani a veszedelmes izgalmat okozó nemi élettől. Megmagyaráztam az aggódó asszonynak, hogy a szexuális élet, pontosabban az ezzel járó élvezet inkább jót tesz, mint árt az infarktusból felépültnek. Nem javallott izgalmat inkább a házon kívüli, titokban lebonyolított kapcsolat okoz. • — Egyesek szerint a válások többségének oka, hogy napjainkban a fiatalok hebehurgyán döntenek. Vajon mi az emberi sorsok befolyásolására hivatott szakorvos tapasztalata az idősek párválasztásáról ? — Kezdjük talán ott, ha egyáltalában lehet az ilyesmiben kategorizálni, hogy a szerelemnek két fajtája van. Az egyiknél a szerelmi kapcsolat kialakulása közben nem övezik egymást dicsfénnyel, hanem reálisan fölmérik egymás előnyeit és hátrányait; az érzelmek tehát nem homályosítják el a partner legalább viszonylag objektív értékítéletét. Ahol ugyanis az_objektivitásnak még a minimuma is hiányzik, ott fennáll annak veszélye, hogy a mindent elborító érzelmek fokozatosan szertefoszlanák, és akkor az egyik vagy a másik fél úgy érzi, mintha egy idegennel kötötte volna össze életét... Természetesen, kár lenne a szerelmet megfosztani a maga ideálképeitől, ám mind orvosi, mind bírói, mind pedig bírósági orvosszakértői tapasztalat, hogy minél lángolóbb egy párkapcsolat, annál bizonytalanabb a jövendő házasság kimenetele. Ezekben az esetekben ugyanis saját fantáziaképét vetíti ki-ki a másikra, és alig látnak valamit a tényleges valóságból. Viszont minél kevesebb az efféle idealizáló kivetítés, annál inkább van kilátás arra, hogy a szerelmi vonzódás az idő múltával baráti-élettársi kapcsolattá alakuljon, megteremtve a kölcsönös jóindulatra épülő együttélés alapját. • — Eszerint az életkor tekintetében később kötött házasságok szinte rendre jóknak mondhatók? — Hiba lenne az ilyen széleskörű általánosítás. Annál is inkább, mert az ember magatartása az évek során változik. Egyre több olyan tényező merül föl, ami sokszor megterhelő alkalmazkodást követel, és amit a másik fél csak nehezen képes, vagy esetleg egyáltalában nem is akar vállalni. • — Elképzelhető, hogy idős korban, nemegyszer hetven-nyolcvan évén túl valaki nemcsak az egyedüllétét akarja feladni, hanem házastársában szerelmi partnert keres? — Aki ezt kétségbe vonja, az az időskorúak nemi vágyával kapcsolatos, már említett adatokkal nincs tisztában. Sokan például nem azért tiltakoznak az idős szülők házassága, illetve újraházasodása ellen, mert nem hisznek az öregek szerelmében; vagy nem fogadják el, hogy idős apjuknak, anyjuknak ismét érzelmi kapcsolatra van szüksége, hanem egyszerűen féltik az örökségüket, saját családi életük beidegződött békességét. • — Van-e általánosítható tapasztalat, hogy vajon az elvált, vagy az özvegy idősek újabb házassága sikerül-e jobban? — Az élet szinte sohasem teremt két teljesen egyforma esetet. Ennek ellenére elmondható: egy újabb házasság sikere nem azon múlik, hogy az illető elváltán vagy özvegyen köti-e azt. Inkább az tűnik föl általánosítható következtetésnek, hogy az idős özvegy, akinek előző házassága harmonikus volt, többnyire újabb párválasztásában is sikeres. • — És milyenek az idős elváltakkal kapcsolatos tapasztalatok? — Náluk már jóval nagyobb a szóródás, azaz minden szélsőség megtalálható. Különösen a férfiaknál gyakori, hogy azt remélik, egy jóval fiatalabb szerelmi partner majd fiatalítóként hat rájuk. Ugyanakkor az ilyen férfiak gyakran fáradtságra hivatkozva térnek ki házasságukban a szexualitás elől. Ha a kimerültség csupán kifogás, akkor emberi és közösségi tekintetben kell segíteni a férj és feleség közötti viszonyon, mert az egészséges szexuális élet nem fárasztó. • — Idősebb korban milyen szerepe van a zöldszemű szörnynek: a féltékenységnek? — A féltékenység öregebb korban is lehet összetartó, de szétziláló erővé is válhat. Az elementáris szerelem nem a partnerek korától függ, ám kétségtelen, hogy nagy korkülönbség esetén a beteges féltékenység veszélye is gyakrabban fordul elő. 17
