A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-03 / 23. szám

— Egy másik pincér kihozta a két adag spagettit. — Megmondtam neki, hogy a leveléből úgy vettem ki: a regényem iránt érdeklődik. Erre fészkelődni kezdett, még egy pohárral töltött a campariból, de a könyvemről még­sem beszélt. Állítólag sok ajánlatot kapott tőlünk otthonról, tanácskoznia kell a szakér­tőivel, de azért lelkesen biztosított róla, hogy változatlanul komolyan érdeklődik leg­újabb irodalmunk iránt, nagyon ígéretes­nek mutatkozik. Ha én mégis úgy döntenék, hogy maradok, annak nagy hatása lenne a példányszám alakulására, meg aztán ö jól fizet, egy ideig megélnék a tiszteletdíjból, a többit meglátnánk azután ... Kortyolt egyet a hideg Coca-Colából, le­tette a poharat, és szétnyitotta a tenyerét: — Üres kézzel jöttem, üres kézzel me­gyek vissza. — Talán valami mást vártál? — De még mennyire! — nézett rám meg­ütközve. — Azért még nincs veszve minden. Cioconi megígérte, hogy hamarosan értesít a dolgok állásáról. Hát te? — kérdezte végül, de gondolom pusztán udvariasság­ból, nem pedig őszinte érdeklődéssel. — Hát — kezdtem kissé kedvetlenül —, megnéztem Michelangelo Pietáját a della Piéta kápolnában, de rettentő hideg volt ott, a Villa Farnesinát zárva találtam, úgyhogy a parkokban kószáltam, és végül a Campo Verano temetőben kötöttem ki. Azt is mondhatnám, jelképesen. Egészséges láb­bal jöttem, dagadt lábbal megyek vissza. — Hosszabb időt kellene itt töltenünk, Katerina. A bíborpiros ernyős trattoriában csak mi ketten ebédeltünk. Két óra körül Viktor leszámolta az ebéd árát, egyetlen lírával sem többet, a piros nadrágos és mellényes pincér azonban így is mélyen meghajolva nyitott ajtót előttünk, amikor kifele indultunk. Néhány lépés után megtorpantunk. Másfél-két órája még szinte kihalt volt ez a mellékutca, ahol a trattoriát találtuk, most pedig emberi testek falába ütköztünk, a fejek fölött sebtiben készült transzparensek meredeztek, egyet sikerült kisilabizálnom: Lavoro si, fucili no. A nyugtalanul zúgó tömeg látványa jobban lenyűgözött, mint Michelangelo Pietája. Már nem fáztam: melegem lett. A beláthatatlan hosszú me­net élén haladókat majd szétvetette a fe­szültség, akár az ágaskodó versenylovakat a rajtnál, mintha csak a megadott jelre vártak volna, hogy megindulva elárasszák a Piazza Apostolit. — Mi készül itt ? — jutottam végre szóhoz. — Gyerünk, jó lesz sietni — mondta Vik­tor, és erősen megszorította a karomat. — Ki kell érnünk a térre, mielőtt itt valami kitörne! Egyszerre nyomasztó csönd támadt, és a csöndben váratlanul felvijjogtak a rendőr­autók szirénái. Viktor kézen fogva húzott maga után, már egy vonalba kerültünk a tüntető menet élé­vel, a tér közben kiürült, a járókelők pillana­tok alatt a házfalak mellé, a kapualjakba húzódtak. Viktor hirtelen visszahökölt. Néhány mé­ternyire előttünk fekete egyenruhás férfiak sorfala húzódott, a fejükön sisak, a kezükben hatalmas plexiüveg pajzs és jókora bot. Viktor felém fordult, mondani akart vala­mit, kiáltani, de úgy látszik, épp abban a másodpercben hangzott el a vezényszó, amely elindította ezt a hátborzongató ver­senyt, a tömeg eleje nekifeszült, az utcán ütemes skandálás mennydörgött végig, nem értettem szavaikat, mint a petárdák pattogá­sa jött a hullámzó tömegből, amely most mozgásba lendült, és árvízként hömpölygött végig a téren. Ismét felsikított a riadóautók rettenetes, fülhasogató szirénázása, üvöltés harsant: Morte al fascimo. A télikabátos és bőrzekés alakok lesodortak a járdáról, meg­láttam Viktort, amint utat próbál tömi magá­nak az áthatolhatatlan sorfalban, a fülsiketítő ordítozást megafonokból harsogó vezény­szavak nyomták el egy-egy pillanatra, Viktor, sikoltottam, a tüntetők első sorai összecsap­tak a pajzsokkal és botokkal, láttam, hogy Viktor is felüvölt, a fejéhez kap, és a kövezet­re zuhan, a lábak közé és alá, amelyek átugrálják, rátaposnak. A feketeruhások paj­zsaira kövek, ökölcsapások, botütések zápo­roztak, de a zárt sorokba rendezett alakzat lépésről lépésre nyomult előre a tömeg elle­nében, kifelé szorította a térről, csoportokra, majd magányos alakokra szabdalta az ára­datot, amelyek kétségbeesetten cikáztak ide-oda, föl-fölbuktak, menekültek. Viktor mellé sodródtam, felsegítettem. Görnyedten, arcára szorított kézzel talpra , állt, mire a legközelebbi átjáróház kapujába vonszoltam. Levette a kezét, csupa vér volt az arca, de még a kabáthajtókája is, a félhomályban nem is tudtam kivenni, hol sebesült meg. Előhúzott egy zsebkendőt, a kezembe nyomta, s én letörölgettem az arcát. Homloka közepén, haja tövétől a bal szem­öldökéig széles és mély horzsolás húzó­dott, megállás nélkül szivárgott belőle a vér. — Menjünk innen — mondtam, zihálva a felindulástól. — Megőrültél? Most? Ki kell vámunk, amíg minden elcsendesedik — nyögte, vé­gigtapogatta a testét, és siránkozni kezdett: — Ezek a barmok, hát nem látták, hogy elestem ... ? v — Barmok? — Hiszen látták, hogy a földön fekszem! — Nem csak te feküdtél a földön! Azt meg nem tudhatták, milyen messziről kellett ide­jönnöd, hogy elpáholjanak. — Kinevetsz? — Ellátták a bajod. — És ezt nevetségesnek tartod? — Mit mondjak... Egész Rómáig kellett eljönnöd érte ... A homlokára szorította a zsebkendőt: Vik­tor, kedves, kis csokoládévitézem ... A szállodában kitisztítottam a sebet kölni­vízzel, Viktor rángatózott, sziszegett, és fin­­torgott kínjában, signor Palfetti eleinte a kezét tördelte, de aztán elment ragtapaszért, és a ragtapasz mellé egy karcsú vörösboros palackot és két csésze feketét is fölhozott. Viktor elnyúlt az ágyon, úgy láttam, el­szundított. Az ablakhoz léptem és lenéztem az utcára, a gyümölcsárus bódéja előtt almát vásárolt egy farmernadrágos kislány, mind­egyik darabot megvizsgálta, mielőtt az árus­nak adta volna, mögötte pöttömnyi kölyök ácsorgott, s amikor az árus elfordult, hogy fölemeljen egy zsákot a földről, a kölyök villámgyorsan eltüntetett egy narancsot. Kabátba bújtam, és lementem, hogy egy kis sajtot meg fehér kenyeret vegyek. Amikor visszaérkeztem, Viktor az ágy szé­lén ült, a fejét fogta és a padlót bámulta. — Vettem sajtot meg kenyeret. Borunk még van. — Milyen az idő? — Római februárnak hideg van. — Fáj a fejem. — Kérek valami port a szállodástól. — Ne. ne menj sehova, maradj mellettem — kódéit. — Ez hihetetlen, egyszerűen hi­hetetlen, csépelni az embert, mint a barmot az utcán, fényes nappal... — Először azt hittem — mondtam —, hogy a tüntetőkkel tartasz. — Én? Megvesztél? Mi közöm hozzájuk? — Hát persze, semmi. Mindössze arról feledkeztél meg, hogy a véleménynyilvání­tásnak itt mások a formái, mint képzelted. (Folytatjuk) TÖRÖK ELEMER KÉT VERSE Félelem nélkül Senki sem felel Fejem tenyerembe hajtva ülök, s nézem a tükörben, már őszülök. Papír előttem, épp verset írok, miről? még bennem is rejtve, titok. Ketyeg az óra, jelzi szüntelen, létünk a földön nem végtelen, én is a tél felé ballagok, néznek rám jégcsipkés ablakok. Delelő napom fénye bár fogytán, telet azért még időm, ne hozz rám. Mi a több rajtam, fény vagy az ár­nyék ? ügy tűnik, mintha már télben állnék. Emlékké szépülő múlt és jelen, szívemben nincs egy csöppnyi félelem. Fussatok csak vonatos nappalok, versenyt veletek úgyse futhatok. Már alszanak mélyen a házak, mindenfelől sötétség árad. Hideg lobog az ablakomon, ébren vagyok, vagy csak álmodom ? Kint s bent is valami összetört, rajzolok magamnak krétakört, felelet nélkül állok benne, befed az éj itélet-csendje. Zúdul rám a mennyei térség, érzem a csillagok lüktetését. A hold sugárzó ezüst katlan, fényessége átfolyik rajtam. M. HALÓIN FELVÉTELE JAN SMREK Világ E nap a nők ajkán s a dacos férfiszájon csöppeket rejtő kristályfényt ragyogta t, rózsáim minden szívben nyílni látom, és minden leiken álmok uralkodnak. Hogy mindez szemfényvesztés, csalfa ködkép ? Ne firtasd most, érd be a zengő éggel! Az eszme új, de a kéj ismerős rég, s az ember eggyé lett a mindenséggel. (VERES JÁNOS FORDÍTÁSA) 11

Next

/
Thumbnails
Contents