A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-27 / 22. szám
soha többé nem ismétlődő boldogság pillanatát, amelyben egy álnokul röpke időtöredék tartamára mintha összesürűsödött volna mindaz a boldogság, amelyet a gyermekkor és az ifjúság láthatatlan forrásai tápláltak, az az idő, amely tovatűnt, és amelyet semmi sem hozhat többé vissza; a tavaszi szellő, a bárányfelhők, anyám kezének simogatása és homlokomra lehelt csókja elalvás előtt, apám kezének szorítása, majd a szerelmi mámor első hullámai, az az idő, amelyet ezentúl mindig hiába keresünk ... Beesteledett, mint akkor régen, a bőröndöt letettem az útra és egy fához támasztottam, amelynek ágai a szomszédos fák koronájával eggyészövödtek. A sarkon most is égett a lámpa, a homokos utat fák szegélyezték, mögöttem hömpölygött a folyó, azon túl a rakpart házai... Egyedül voltam. Vagy fél óra elteltével fogtam a bőröndöt, és visszagyalogoltam a villamosmegállóhoz. A csodák sohasem ismétlődnek meg ... Rómába repülők! Azazhogy repülünk, Viktor meg én. Ezt akkor este közölte, amikor a «ampáról hazatértem. Egy ismert római könyvkiadó, a Cioconi érdeklődött Viktor regénye iránt, és meghívta öt, hogy megtárgyalják a kiadás feltételeit. Szokatlan eset volt ez mifelénk, de hát itt volt az ideje, hogy lassan hozzászokjunk a szokatlan dolgokhoz is. Elkísérhettem Viktort, de a rám eső költségeket, az utat és a szállást a magam zsebéből kellett fedeznem, ő viszont lényegében az írószövetség küldötteként utazhatott. Útlevél, vízum, rendkívüli valutakiutalás, azt sem tudtam, mihez fogjak előbb, Viktor kollégái szerencsére elintézték helyettem is a formaságok nagy részét, s én zavartalanul örülhettem, ami azt jelentette, hogy néhány éjszakát, álmatlanul izgultam végig, és rendeztem a zűrzavaros terveimet: mi minden vár föltétlenül megtekintésre! A Forum Romanum, a Colosseum, a Corso patinás palotái, a Palazzo Venezia, vagy nem, inkább a Pantheon, a Piazza della Rotondán, a Corsótól keletre a Trevi kút, a Galleria nazionale ďarte moderna, aztán a Casteiio S. Angelo, a Villa Borghese és mindenekelőtt a Szent Péter-székesegyház ... Katedrálisok, paloták, terek nevei kavarogtak a fejemben, mintha valaki összevissza nyomogatta volna emlékezetem gombjait, persze, ezeket a neveket csak könyvekből ismertem, a templomokat, szobrokat, palotákat csak fényképeken, rajzokon és reprodukciókon láttam, s amikor arra gondoltam, mi vár rám, elfogott a kétségbeesés : két-három nap még arra sem lesz elég, hogy körülnézzek. Vydra doktornak nagy, színes útibeszámolót ígértem meg egy-két kisebb cikket, amire ő elégedetten bólintott, kivételesen még el is mosolyodon, szerencsés utat kívánt, és megkérdezte; — De aztán visszajön, ugye? Nem értettem, miért kérdezi. — De hiszen — mondtam megütközve —, csak egypár napra megyek ... Kelletlenül elmosolyodott megint, és hozzátette; — Nem mindenki jön vissza. Visszamosolyogtam rá — még mindig értetlenül —, megköszöntem a jókívánságait, és távoztam. — Nem is sejted, mennyire örülök ennek a római útnak — mondta Viktor vacsora közben. — Végre szívhatok egy kis friss levegőt. Mindannyiunknak jót tenne ez mostanában. Lassanként újból megtanuljuk becsülni azokat az értékeket, amelyeket a szemétdombra vetettünk. — Már te is megtanultad becsülni őket ? — Sohasem vonzódtam a múltból kiásott régiségekhez. Jobban kedvelem az új dolgokat, még ha kipróbálatlanok is, még ha nem váltak is be egyelőre. Ha többes számban beszélek, mint az előbb, nem mindig szólok a magam nevében is, bár a mostani eseményekben kétségtelenül találok rokonszenves vonásokat. — Például mit? — Például azt, hogy signor Cioconi érdeklődik irántam. Egy-két évvel ezelőtt még semmire sem mentem volna az érdeklődésével. — És ha önmagadat nem veszed számításba ? — Sohasem hagyhatjuk ki magunkat a számításból, ha társadalmi folyamatokról beszélünk. — Társadalmi vagy üzleti folyamatokról beszélsz? — Ejnye, Katerina! — mosolygott rám Viktor olyan elbűvölően, hogy a csípős retek mézédessé változott a számban. — A szerkesztőségben hallottam, hogy a bölcsészkaron röplapok jelentek meg. Lazító röplapok — tettem hozzá. — Lázitóak? Ugyan mitől azok? Egyébként, úgy tudom, nem csupán a bölcsészkaron. Persze, az ilyesmi leginkább ott természetes. Nézd, a gondolkodás szabadságát nem lehet örökké elfojtani, különösen a fiatalokban nem. Hámoztam a retket, és közben úgy éreztem magam, mintha szabadgondolkodók teadélutánjára csöppentem volna. Egész kellemes volt hallgatni mindezt. — S te mikor kívánsz nyilatkozni? — kérdeztem. — Én? Miről? — Amiről manapság hallani akarnak az emberek. — Ó. hát rengeteg olyan téma van, nem is tudom, melyiket választanám — felelte Viktor, s ezúttal megütötte fülemet szavainak ironikus felhangja, amelyet már régebben is észrevehettem volna, ha jobban odafigyelek, így hát magát Viktort sem csak mostanában kezdtem volna jobban érteni. — És, ha mondjuk, az írószövetségben vagy valahol máshol fölszólítanak, foglalj állást egyértelműbben is, nemcsak a könyveiddel? Elégedett arccal ropogtatta a retket, és mosolygott. — Igazán bájos a mosolyod, de ezzel a kérdés nincs megválaszolva. Vállat vont. — Vállvonogatással sem. Nem maradhatsz mindig kívülálló. — Bizonyos fajta határozatlanság is lehet a választás egy módja. Óvatosan, ügyelve az illemszabályokra, akár egy étteremben, a villát és a kést a tányérra helyezte, mintha attól félne, hogy összetöri, aztán összekulcsolta a kezét, egymásba fonta hosszú, karcsú, zongoravirtuózéra emlékeztető ujjait, fürkészön rám nézett, s én egyszeriben másnak, valahogy megtörtnek láttam, így mosoly nélkül szinte kifejezéstelen, tanácstalan volt az arca. — Elfáradtam, Katerina. Fáraszt az írás is. Könyvet nem sokat írtam, szót annál többet. Szavak, mindenütt csak szavak. Alighogy felébredsz; a rádióból, a szomszédból, az utcán, az értekezleten, a gyűléseken, a televízióban, az újságokban. Mindig csak szavak. A szavak inflációja ez, amely lassan, de biztosan megfosztja őket lényegi jelentésüktől. Semmitmondókká válnak, elvesztik valódi értelmüket. Fogalmakkal dobálózunk, de mindegyikünk számára mást jelentenek, lassanként már egymást sem értjük meg. Persze, lehet, hogy tévedek, lehet, hogy csak én fogytam ki a mondanivalóból, és másokról is ezt gondolom. Önmagunkat megismerni a legnehezebb dolog az életben. (Folytatjuk) Keszeli Ferenc versei ÉVSZAKOK Tavasz Csend ül a tájon és zsendül a fű, zeng a fülembe a mélyhegedű. Nyár Zöldell az erdő, fürdik az Ernő, alszik a bunda, kisliba felnő. FOTÓ: ZSIGMOND ELEMÉR TUDOD-E? Van-e a tónak feneke, tóban a béka brekeg-e? Uszkál-e benne kecsege, ezüstös teste kecses-e? Béka a hallal cseveg-e, hullám a habbal fecseg-e ? Gém-gége vajon gágog-e s kelepel-e a vén ke/e? Hámm katona sereg-e, párnájuk vajon nyereg-e ? És a királyuk lengyel-e, réz-e a lovuk kengyele? Ősz Csibukol a bácsi és iszkol a nyár, kelj fel Jancsika, iskola vár! Tél Duruzsol a kályha és horzsol a szél, kint a határban tombol a tél. Öreg napóra ketyeg-e, aranyos láncon fityeg-e? Lovashintónak kereke négyszögletes-e, kerek-e? Aranycsöröge csörög-e ? Pipázó török hörög-e ? Ólban az emse röfög-e, tejfölös edény köcsög-e ? Harang kötele zsineg-e ? Milyen színű a cinege ? ... vajon a választ tudod-e ? 11
