A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-13 / 20. szám

KRÚDY GYULA mmÉ

§M wšššiwnuctmlitš

Csak egy percre...

PRIBIL TIBOR a Csehszlovák Testnevelési Szövetség Túravitorlás Szakosztályának, valamint a szövetség tömegsportbizottságának aktivistája. És mert májusban a hőmérő higanyszála könynyüszerrel kúszik már a huszonöt fok fölé, az ilyen hőségben talán hűsítőnek hat majd a hajókázásról és a vitorlázásról társalogni.

— Hazánkban jelenleg hányán hódolnak a vitorlázás szenvedélyének?

— A vitorlás és a túravitorlás sportklubok tagsága jelenleg mintegy ötezer tagot számlál. Az átlagos életkor húsz-harminc év között van.

— Véleményed szerint tömegsport lesz-e nálunk a vitorlázás?

— Csupán tévhit, hogy ez a sport nem tömegesíthető. Sokan drágának, elérhetetlennek vélik, pedig egy kisebb méretű túrahajó fele annyiba sem kerül, mint egy olcsóbb autó. A hagyományos. árbocos vitorlások pedig még olcsóbbak. Hajót azonban nemcsak vásárolni, hanem bérelni is lehet. Ehhez, természetesen, nemcsak úszni kell tudni, hanem ismerni kell a vízi közlekedés rendszabályait is. A vízi sportok népszerűsítését a testnevelési szövetség és a Polgári Honvédelmi Szövetség illetékes szakosztálya közösen szorgalmazza.

— Mi a szép, a különösen vonzó ebben a sportban ?

— A vitorlázás és a túrahajózás a szabadidő eltöltésének egyik legegészségesebb, legnemesebb formája. Az idegrendszert terhelő munkakörben dolgozók számára a lehető legtökéletesebb kikapcsolódást nyújtja. A természettel való viaskodás. a magas fokú vízi jártasság szüksége, a magunkra utaltság és a vízen való életmód egyéb sajátosságai, szinte a teljes regenerációt eredményezik. De a túrahajózás esetenként nagyszerű közösségi program is, hiszen a nagyobb kirándulásokon néha negyven-ötven egység is hajózik együtt.

— Ki kaphatja meg a vitorlázáshoz, túrahajózáshoz szükséges „jogsit"?

— Télen különböző elméleti tanfolyamokat szervezünk. Kistavi vitorlázáshoz vagy a kisebb folyókon rendezett túrahajózáshoz elegendő az alapfokú bizonyítvány. Az igényesebb vizeken, esetleg a tengeren való közlekedéshez a jogosítvány megszerzése előtt hosszabb tanulmányi idő szükséges.

— Mi a véleményed az egyre népszerűbb deszkavitorlázásról, azaz a windsurfról?

— Nagyszerű sport, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy ma már szinte nem akad olyan állóvíz, legyen az tó vagy kavicsbányagödör, ahol ne tűnne föl a háromszögletű, színes vitorla. A hullámok hátán nyargaló széllovasok teljesítményében nagy szerepe van az erőnek és az egyensúlyérzéknek, de úszni különösen jól kell tudni, hiszen deszkavitorlázás közben a borulás, a kényszerfürdö jóval gyakrabban fordul elő, mint a hagyományos vitorlázásnál.

— A széllovaglásban, a vitorlázásban vajon mi a legnehezebb „műfaj"?

— Szél ellen haladni. Persze, „direkten", neki egyenesen a szembeszélnek nem is lehet haladni; hanem csak cikcakkban, mindenféle manőverek segítségével. Ha lassabban is, de így sokkal eredményesebben halad előre a hajó, mint a közvetlen szembeszélben haladás meddő erőltetése közben. De ha csöndes hátszél fújdogál. akkor valamennyi hajónemben öröm az élet a vizen.

(mik-)

Emléki, akiről már egyszer írtam valahol, egy napon megtudtam, hogy egyik leánya, Estella nevű, aki a Bakonyban, egy kis falucskában nevelkedett anyjánál, tizenhat esztendős lett és apjával megismerkedni óhajt.

Emléki romantikus ember volt, egy régi, szép korból maradt Budapesten, borzas köcsögkalapjában és fodros ingével. A halántéka fehér volt, mint decemberben a hegyoldal és arca, homloka, régi szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpjei alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából járnak az asszonyok. Olvasás közben fekete csonttal kerített üveget tett a szemére, s arcának kifejezése szinte megszentült, elborongott, mintha sohasem hazudott volna egyetlen nőnek sem életében. Különösen tiszta fehérneműt, régimódi kabátot hordott; a füle mellett keményen hátrafésülte haját, mint Festetich Tasziló, és vékony, aranygombos sétapálcájára sohasem támaszkodott teste súlyával. A kabátjára néha rezedavirágot tűzött, és arra gondolt, hogy végül nőért fog meghalni... tavaszi hajnalon, midőn szent Teréz tornyában megkondulnak a harangok, és a Nagymező utcai mulatóhelyekről a táncosnők és énekesnők a hajnali misére sietnek az átvirrasztott éjszaka után. Egykor sok idejét fecsérelte el a nők között; volt lovag, és volt bőkezű vendég. Olykor, ha rosszul ment sora, hajnalban a virágárus asszony kosarát vitte szerelme után; sorsa fordulásával az éjjeli ékszerésztől gyűrűket vásárolt a virágárus leányoknak. Ugyanezért azt gondolta, hogy hajnalban hal meg, midőn az ének és a zene már elpihent, és az énekesnők ráérnek egy halott látogatására.

Később komoly ember lett Emléki, vírzsinia szivarját otthon szívta el hónapos szobácskájábán. és a füstbe bámulva, orosz regényhös módjára, végiggondolt életén. S ekkor az jutott eszébe, hogy falura megy meghalni, a vadfünek különös jó illata van az elhagyott temetőkben. A kútnál piros lábú leány dalol, és a patakban ingeket mosnak a menyecskék. Alkonyodik, a téli köd összekeveredik a falusi kémények füstjével, és a halál, mint egy nagycsizmás vén paraszt, bandukol a fagyos, sáros országúton ... Nyomban elindult tehát, midőn tudomására jutott, hogy Estella elérte tizenhatodik életévét. Valamikor kétesztendős korában látta a gyermeket a bécsi pályaudvaron. Halott-arcú, fehér bőrű alvó gyermek volt Estella az anyja karjában, pirospettyes ruhácska volt rajta, mint a katicabogár szárnya.

. ... Este volt, mikor a faluba megérkezett. A Bakony zúgását már félórája hallotta, amint a személyvonat egy-egy kis állomáson pihenőt tartott. Valamikor utazott már erre — a katicabogár anyjához —, francia illatszerrel dörzsölte akkor az arcát, kézitükrében haját igazította, a kesztyűjét sokszor felhúzta ... A hölgy az állomás végén várta, mantillkában, barnás harmatos öz-szemét ijedten rászögezte, és félcipőjén a csokor, mint egy kis kutya figyelő fülei. Most ugyanazon a helyen Estella állott.

— Az anyácskám beteges, és az estve hűvös — mondta Estella, midőn férfiasán megrázta apja kezét.

Emléki bizonyos mélabúval közeledett régen látott leányához. (Francia regényekben olvasott már ilyesmit.) A homlokát akarta megcsókolni Esteiiának, de később a kezét vonta az ajkához. Csontos, hosszú ujjú keze volt a leánynak, mint egy apácafejedelemasszonynak, aki örökké figyelmeztetőleg emeli fel az ujját. „Tőlem való" — gondolta

búskomolyan Emléki. Hisz az asszonynak kis, gömbölyű, madárfészek-tenyerü keze volt. Nagy, szenvedélyes barna szeme, mintha örökösen meglepetést ígérne. Az orrán néhány falusi szeplőcske, mint a nyárfaleveleken a ragya. A száját csókra, imádságra és sírásra teremtette a természet, nem pedig a céltalan beszélgetésre. A haja barna és két szárba fonva; a homlokán némi merengés, álmodozás és szomorúság, mint a gyermekek homlokán, akik az apa távollétében nőnek fel.

A harászkendője alól egy régebbi fényképet vett elő — amelyen Emléki magyar ruhában állt a fotográfus csöve elé —, lopva összehasonlította az apjával.

Az erdő szélén vezetett útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karonfogta a lányát:

— És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?

— Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást megszoktuk. a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenök: Csupán a vadmacskákat nem szeretem.

Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella, mintha tizenhat év óta ezidötájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének — vagy a nyakának — almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas sarkú cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.

— Tehát a vadmacskák — folytatta Emléki. — Én még sohasem láttam vadmacskát.

— Valamivel nagyobb, mint a házi macska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodukba, holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni.. . Ezért kérettünk.

— A vadmacska — sóhajtott még mindig regényesen Emléki. — Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában vadmacskának neveztem, mert gyakran összekarmolt. Vagy talán más volt?

Estella erősen az apja karjába kapaszkodott.

— Nem tudom, hogy szeret-e engem ? — szólalt meg, és nagy. fénylő,-harmatos szemével, gyermekes bánattal az apjára nézett. — Ám ha egy kicsit szeret, megszabadít a vadmacskától. Nem alszom, és arra gondolok, hogy Mátyás király vadászkastélya mellett, az erdőben van egy feneketlen kút.

Emléki megsimogatta a homlokát, mintha a múltat hessegetné el magától. Elkomolyodott.

— Van fegyver a háznál ?

— Egy régi katonapuska, és mindig töltve.

A házhoz értek, amely olyan volt, mint

húsz esztendő előtt. A falusi házak nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kis ajtó nyikorgott. mint egy megvénült atyafi, a szomorfüz ága a földig ért, és a kémény félrebillentette a fejét, mint a karosszékben az öregemberek. Ô fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leánykorában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet

nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond, és az emlékezés, mint három jó barátok üldögélnek őszi délután a dércsipte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja.

Éjjel Emléki a leánya ágya mellett ült. Estella a kis párnákat szerette, és furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt pirossal hímezve; imádságos könyv, viaszgyertya az éjiszekrényen.

— Hol van a vadmacska? — kérdezte Emléki, aki már huzamosabb ideje ült egy foxterrier-lábú fotelben, és a térdén egy régi WemdI-féle katonafegyvert tartott.

— Legyen nyugodt, apám. Hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?

— A vadmacskáról — mondta szórakozottan Emléki, miután a lánya kezét megsimogatta.

— Korántsem. Magáról beszélgetünk.

Emléki lehajtotta a fejét.

— Alig hihető.

Estella erősen fogta az apja kezét.

— Mindent tudok önről, apám. Tudom hogy fiatal korában a nők nem hagyták rendes, becsületes életet élhetni. Nyugtalanították, csalogatták, mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, s ezért évekig ivott, bánkódott, elhagyott városrészekben lehajtott fővel csavargó«, a hidakról hosszan a vízbe pillantott. Esténkint mintha mindig láttuk volna önt amint kibontott köpönyegben, szemére húzott kalappal, megy a házak fala mellett Pesten. A szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét, haza hozni. Szép nő volt?

—-A legszebb, de már elfelejtettem.

— Nos, én majd beszélek magának róla, ha beköszöntenek a téli napok, és az erdőn hó föd mindent.

Emléki a sarokba állította a fegyvert. Megnézte az óráját.

— Éjfél.

— Még nincs éjfél. Ha elhallgatunk, halljuk a falusi toronyban a harang kongását. Mindig tizenegyet ver...

— Sokat szenvedtem. Nőktől. Élettől. Önmagámtól.

Estella felült az ágyban.

— Adja ide a kezét, és ígérje meg, hogy ezentúl becsületes ember lesz.

Emléki elnevette magát.

— Remélem, nem találta ki az anyád, hogy tömlöcben is ültem ?

— Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer visszatér. Maradjon nálunk, velünk. ígérem, hogy anyám csendes lesz... És egyszer majd férjhez ad engem.

— Megpróbáljuk ... Itt minden a régi, mint fiatal koromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.

— Ön a vadmacska apám. Maga ült holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Itjaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.

— Vadmacska vagyok — dörmögte. — Télire leöljük a malacot, amit este az udvaron láttam.

Ötven évvel ezelőtt halt meg Krúdy Gyula, a magyar széppróza egyik kiemelkedő sajátos stílusú egyénisége.

22