A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-06 / 19. szám

ben járatták, vásárolták esetleg kölcsönözték s olvasták a napilapokat. A világ dolgai felől most is érdeklődünk. Megünnepeltük a februári győzelem évfordulóját. Állítom, ezek az emberek tudatában vannak mindannak, mit hozott ez a rendszer. Csak így biztosított a nyugodt öregségünk. Természetesen látjuk a fogyatékosságokat is, de a fejlődésnek vannak útvesztői, ezt mi már jól tudjuk.

— Van, hogy a klub segít a közösségnek, máskor a közösség a klubnak. A múltkor például — veszi át a szót Csaszny Dezső — elromlott a hűtőnk. Eljöttek a szerelők, de én kétségbe estem. A pénztár üres volt, megrendelő lapom sem volt, mondtam várjanak a munkával, nem tudok fizetni. A szerelők azért megnézték, mi a baj és meg is javították a hűtőgépet. A vendégkönyvbe beírták, hogy ajándék az öregeknek. Az Elektrosvit dolgozói voltak, Galgóci elvtárs írta alá. Más jóakarónk is akad: Horváth Antal friss nyugdíjas új tagunk személyében. Eljött, körülnézett, megállapította a hibát, kijavította. Neki köszönhetjük, hogy van állandóan meleg vizünk. Tagjaink pedig társadalmi munkát vállaltak, végeztek. De erről szóljon Múcska Béla bácsi.

— Én voltam az önigazgatás elnöke, példát kellett mutatnom — szól az említett. — A sógorom cseklészi (Bernolákovo), ahol kultúrházat építettek, mégpedig úgy, hogy mindennap más ember ment az építkezésre dolgozni. Mondom, akkor mi is mehetünk legalább némelykor. Nehéz munka volt, betont talicskáztunk egész nap. Rajtam kívül még Csizmadia Vilmos és Gábris Sándor vett részt a ravatalozó építésében.

Lám, így is lehet élni: egymáson segítve, s a köszönömön kívül nem várva más jutalmat. Ezeknek az embereknek az élete, az öregsége így teljesebb. A munkával töltött mozgalmas napokat felemlegetik, fájlalják, hogy elmúlt. Múcska Béla bácsi így emlékezik:

— Vasutas voltam, mozdonyvezető. Ötven évet dolgoztam. Egyszer, Gútánál nagy vízen mentünk keresztül. Ott láttam egy kazal tetején meghúzódni rókát, kutyát, macskát és nyulat. A nagy veszélyben egyik sem bántotta a másikat. Szép volt a szolgálat. Sokkal jobban éreztem magamat, mint nyugdíjasként. Ez a tizenkét esztendő, amit nyugdíjban töltök, életem legnehezebb tizenkét éve. Azt is megmondom, hogy miért. Összehasonlításként annyi a különbség, mint amikor a madarat kalickába zárják.

Éppen a magába zárkózás, a magányoság ellen jó ez a klub. A közös tévézés, a kártyacsaták, a jóízű beszélgetések, egy-egy gyümölcsészeti szakelőadás meghallgatása, a közös május elsejei felvonulások pótolják a valamikori munkahely hangulatát, visszaadják a valahová tartozni érzést.

FISTER MAGDA Prandl Sándor felvételei

1. A nyugdíjasklub épülete Szencen

— A klub 1965-ben alakult, első székhelye a török házban volt — kezdjük a beszélgetést Csaszny Dezsővel, a nyugdíjasok klubjának vezetőjével Szencen (Senec). — Jelenlegi székhelyük valamikor családi ház volt, de miután a tulajdonos elhagyta az országot, a Járási Szociális Intézet és a városi vezetés javaslatára mi költöztünk ide. Nagyon jó helyünk volt. A három helyiségben könyvtár-, tévé- és játékszobát rendeztünk be. Tagjaink alkalom adtán a fürdőszobát is használják, a konyhában főzöm a teát, a kávét, amit előállítási áron lehet megvenni. Nem nyerészkedni akarunk, csak az ittlétet tesszük kellemessé.

— Kik járnak ide?

— Mindazok a nyugdíjasok, akiknek szükségük van úgynevezett „második otthonra". Olyan helyre, ahol zavartalanul szórakozhatnak régi pajtásaikkal. Aki ide jár, az klubtag. Belépéskor igazolványt kap, évi tíz korona tagdíj ellenében. A klubnak jelenleg negyven tag-4

3. Forog a lap — múlik az idő

ja van, naponta átlagosan húsz-huszonöten látogatják.

— Milyen a tagok közötti viszony?

— Baráti, családias, testvéri a kapcsolatuk. A társalgási hangnem a jóízű élcelődő, ugrató stílustól az együttérző érdeklődésig terjed. Akit már rég nem láttak, afelől érdeklődnek, majdhogynem felelősségre vonják, miért maradt oly sokáig távol. Kétségtelenül összetartó ereje van ennek a közösségnek. Ezt bizonyítja a születés- és névnapok közös megünneplése. Legutóbb Gábris Sándor bácsi jött egy nagy demizsonnal. — Hozom a sándornapi bort — köszöntött ránk.

— Ki lehet tagja a klubnak?

A nyugdíjasok közül bárki, akár már másnap, hogy nyugdíjba ment. Aki belép, hoz egy fényképet, nevét beírjuk a nagykönyvbe, a fénykép mellé, kap tagkönyvet — ennyi az egész. Sok nyugdíjas él Szencen, tagjaink száma mégis csak negyven. Ez azért van, mert nem mindenki magányos, másokat a munkájuk, vagy a családjuk köt le. De olyan tagunk is van, aki nyugdíjas is, dolgozik is, családja is van, mégis szívesen jár közénk. Mint például a most érkezett Szabó Ferenc — mutat az ősz hajú, szemüveges bácsira Csaszny Dezső.

Szabó bácsi nem társai vagy a klub dicséretével, hanem a hiányosságok felsorolásával indítja a beszélgetést.

— Az a baj, hogy a dohányzásról nem tudjuk a tagokat leszoktatni. Pedig a mi korunkban az ilyesmi ugyancsak ártalmas. Mindannyian egy szobában szeretünk tartózkodni, együtt vagyunk, elbeszélgetünk, kivel mi történt, de ha egyesek befüstölik a helyiséget, az mindannyiunknak rossz. Azonkívül többet olvashatnának a társaink. Gazdag a könyvtárunk, de a legtöbben inkább a kártyához vonzódnak.

— Talán mert különben sem voltak olvasó emberek, éppen öregségükre legyenek azzá?

— Ó, nem úgy van az, haladó szellemű dolgozók járnak ide, egész életük-LEHET

2. Csaszny Dezső, a klub vezetője kedvelt jelvényeivel