A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-29 / 18. szám
KAREL HOUBA 18. — Hát ezt is tudja? — Hogy tudom-e? Öreg vagyok már és ügyefogyott, de azért érdekel, mi történik a kulturális életben. Még a férjeura kiállítását is láttam Dél-Csehországban, csodálatos volt, kérem, tolmácsolja férjeurának legöszintébb elismerésemet... — Gondolja, hogy a férjem megkaphatná azt a munkát? — Hogy kérdezhet ilyesmit? Természetesen! — Biztos benne, tanár úr?... — Bízza csak rám, adnak még azért az én szavamra! Csak érjek haza, megbeszélek és elintézek mindent! Beültünk a Malá Strana kávéházba, délután volt, a sarki órán négy óra múlt néhány perccel, az eső elállt, bent minden asztal foglalt volt, de az ablaknál éppen távozni készült egy fiatal pár, istenem, valaha így kísért kifelé Ondrej is, engem, hol van az már, talán igaz sem volt. Leültem, Havlásek tanár úr pedig a szék támlájára akasztotta az esernyőjét, aztán maga is leült szembe velem. Vagy két órát beszélgettünk, a tanár úr egy pohár vörös bor, én meg egy csésze feketekávé mellett. Többnyire már nem a tanár úr beszélt, hanem én, mintha csak arra a várva várt emberre akadtam volna rá, akinek végre kiönthettem a szívem. Könnyeket persze nem hullattam, nem is sopánkodtam, a sorsot sem vádoltam. Gondomat-bajomat csak apámmal tudtam igazán megbeszélni, s most jólesett, hogy mindent elmondhatok, jólesett könnyíteni magamon, látni, hogy figyelnek rám, s nem puszta udvariasságból, hanem őszinte érdeklődéssel. Mikor is volt, hogy megbolydult lelkemet így föltárhattam egy másik embernek?! Hát Ondfej! Ondfejra már végképp nem számíthattam: az utóbbi időben mintha nem is együtt éltünk volna, a kegyvesztettség nagyon meggyötörte, ő maga nem is hozta szóba, s én megéreztem, hogy csak ingerelném, ha otthon faggatni kezdeném erről. Szerencsére egyszerre észbe kaptam, hogy csak én beszélek, és zavartan kértem elnézést, de a tanár úr, akár egy szerelmes kamasz, válasz helyett megsimogatta a kezem. — Hát a tanár úr? Arrafelé milyen az élet? — Az iskolánk élete nagyon is mozgalmas mostanában, kedves Katerina. Egymást érik a miniszteri körlevelek és rendeletek, változik a tanterv, megesik, hogy amit néhány esztendeje még kihagytak a tankönyvből, sőt el is ítéltek, azt most a figyelmünkbe ajánlják. Képzelje csak, az igazgatóm a múlt héten arra kért, méltassam az osztályban első elnökünk és az első csehszlovák köztársaság történelmi jelentőségét. Éppen én, aki annyi keserű emléket őrzök azokból az időkből, hiszen tudja, óraadó tanár voltam, pénzem semmi, többet voltam munkanélkül, mint munkában, komisz egy kenyér volt az ... Nem engedte, hogy kifizessem a kávémat, elővette elnyűtt bugyellárisát, és a márványlapra pontosan fillérre leszámolta közös számlánk összegét. — Megmondhatom a férjemnek, hogy keresse fel a tanár urat? — Előbb elintézem a szükséges formaságokat, azánt majd írok magának. Szabad a lakáscímét, kedves Katerina? — A tanár úr nagyon jó hozzám — mondtam meghatottam. — Valamikor én mondogattam ezt magának: ma jó kislány voltál, Katka, kitűnően feleltél. Emlékszik? — Erre már nem. Szerencsés utat, tanár úr, és kérem, ne feledkezzen meg rólunk! Néztem utána, amint gyámoltalanul felszállt a villamosra, és követtem a szememmel, migcsak a szerelvény el nem tűnt a Karmelita utcában. Örömömben legszívesebben mindenkit megöleltem volna, aki a járdaszigeten ácsorgott. Elrohantam a sarki csemegeboltba, és maradék pénzemen halsalátát, pástétomot, olajos szardíniát meg új hagymát vettem Ondrej nagyon szerette, ezenkívül egy palack vörös bort és rengeteg sóskiflit. Ha majd este az asztalnál ülünk, lenyeljük az utolsó falatot is, és bort töltünk a poharunkba, akkor koccintok Ondrejjal, és azt mondom neki: Az újabb sikereidre, Ondrej, és a boldogságunkra. Ismét lesz munkád, nagy és szép feladat lesz, mert nap mint nap a legfogékonyabb szemek fogják nézegetni: a gyermekeké. Mindent elölről kezdünk. De nem, nem elölről, semmit sem lehet még egyszer elölről kezdeni, együtt fogunk élni ezután is, csak másképp, egy kicsit másképp, mint ahogy mostanáig éltünk... Meg akartam lepni Ondŕejt, ezért nesztelenül nyitottam ajtót, lábujjhegyen beosontam az előszobába, óvatosan lenyomtam a szobaajtó kilincsét, a szatyrot az asztalra tettem, majd a műterem félig nyitott ajtajához lopakodtam, és belestem a résen, csend, senki, megfordultam, átvágtam a szobán, és könnyedén megnyitottam Öndrej szobájának ajtaját. Aztán hirtelen, szinte öntudatomat vesztve, szélesre tártam. Az ágyon Ondfej és Karin ölelkezett, mezítelenül. A pillanat egy örökkévalóságig tartott. Emlékszem, nem vágtam be az ajtót, nem sikitoztam, nem is jajveszékeltem, emlékszem, egyetlen gondolat görcsébe rándult az agyam: micsoda banális eset. Miért kellett épp velem megtörténnie? VIKTOR — Nincs hova mennem, Viktor. Megengednéd, hogy legalább ma éjszaka nálad aludjak? A nyitott ajtóban álltam, és nem volt bátorságom átlépni a küszöböt. Viktor csodálkozva végigmért, aztán némán bólintott. Beléptem az előszobába, megvártam, amíg kitárja a szobaajtót, s bent kimerültén végre egy karosszékbe roskadtam. Hallgattunk. Lehunytam a szemem, hogy semmit se lássak, s görcsösen szorítottam a fotel karját. Nem tudom, meddig ülhettem így, végül felnyitottam a szemem és hátrafordultam. Viktor még mindig az ajtóban állt, és engem figyelt. — Vacsoráztál már? — kérdezte. — Készítek valami ennivalót. — Kérlek, ne. Rá sem bírnék nézni. Ő mégis kiment, én meg egyedül maradtam. Nem néztem körül a szobában, semmi sem érdekelt. Szememet még mindig perzselte az a látvány, amelyre — lélekben — csak az imént csaptam rá az ajtót. Akár nyitott, akár lehunyt szemmel, csak a két mezítelen testet láttam magam előtt. Ha kitépem magamból a szívemet, az agyamat, kivájom a szememet, ettől a képtől akkor sem szabadulhatnék, tovább égetné kizsigerelt, megcsonkított testem minden ízét. — Tessék, igyál — csendült Viktor szava mellettem. — És egyél is, legalább próbálj meg valamit enni. Undorral forgattam számban a sonkaszeletet, és csak nagy erőfeszítéssel tudtam lenyelni. Viktor a szekrényéhez támaszkodott, nem
