A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-22 / 17. szám

lyett, Szalatnyánál átkelve a Nagy- és Kis- Kemence halmai között fekvő dombháton. Palást mezején ütött tábort, a Korpona szőkébb völgyében, amely ilyen nagy sereg számára dél felé alkalmatlan volt a támadásra, fölfele pedig vesztett csata esetén úgyszólván lehetetlenné tette a visszavonulást Korpona s a bányavárosok irányába. A fővezér ezen végzetes hibáját azzal tetézte, hogy a völgy fölötti magaslatokat elmulasztotta megszállni, s a földerítő szolgálatról a tények tanúsága szerint teljesen megfeledkezett." . ,

CSAKY KAROLY

JEGYZETEK:

1 — Béta László rövid jegyzete a Budai Ali basa históriájához. (Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái — Bpest, 1956)

2 — Szilády — R. M. K. Bp. 1881, Budai AH basa históriája, (Franklin Társulat Budapest 1899)

3 — A magyar irodalom története 1849-ig, Gondolat Budapest, 1968

4 — A Drégely veszedelme c. népmondánk Békefalusit is kapitányként emlegeti. Az ostromra nem számítván hagyta el a várat, hogy családját meglátogassa. „Két kapitánya volt Drégely várának: Szondi György és Békefalusi Gergely. Egyik sem gondolta, hogy már közel jár a török. Békefalusi Gergely még a várat is elhagyta, hazalátogatott, hadd lássa az övéit" — olvashatjuk a Lengyel Dénes által közzétett mondában. (Magyar mondák a török világból és a kuruc korból, Móra kiadó Budapest, 1981)

Szilády Áron egy 1550-böl származó összeírásra hivatkozva az alábbiakat mondja Békefalusiról: „Gregorius Bekefalvynak írja Thurzó Ferencz nyitrai püspök is, a kinek leveléből az tűnik ki, hogy Békefalvival senkisem szerződött s azt sem tudta, kinek szolgál. Ez lehetett annak oka, hogy az ostrom előtt el is távozott. (Budai Ali basa históriája 1899 — Utószó, jegyzetek)

5 — A vármegye monográfiája (Magyarország vármegyéi és városai — Hont megye), augusztus 10-ét, a Magyar történelmi kronológia c. kiadvány (Tankönyvkiadó, Budapest 1981), aug. 11 -ét, Matunák Mihály Adatok az 1552-i honti hadjárat történetéhez c. munkájában (Tört. Tár 1907/ 4771). 9-ét és 10-ét Tinódi szent Lőrinc napját említi.

6 — Matunák Mihály: Adatok az 1552-i honti hadjárat történetéhez

Ferdinando Camon író a javából. Nagy életismerő. Szeme, mint a sasé, mindent észrevesz. Ezért rajzolódik ki annyira élesen kisregényében a szegényekre és gazdagokra osztott olasz falu képe, amelybe ö is beleszületett. Nem igazolja azokat, akik manapság annyit beszélnek a regény válságáról. Aki nem a könyvek tengere, és kísérőjük, az elméletek felől közeledik az élethez, mint Ferdinando Camon, az igenis tud újat mondani, még le nem írtat is megfogalmazni a teljesen, soha meg nem írható életről.

Az iró könyvében az apja fáradozásával oltár készül. Olyan rézüstből, amelynek a merevítő közepén egy nagy rézpajzs lesz, amire a mester egy nem akármilyen képet fog domborítani. Még nem tudja, hogy mit. Az azonban biztosra vehető, hogy a szegények rézdarabkája lesz az. amit elsőként felrak. S az oltár, amelyet az apja szinte megszállottan készít, s abban az épületben áll majd. amelynek a helyén az anyja megmentette az idegent, nemcsak az élőknek szót, inkább a holtakhoz visz közel. Örökre tudtul adja mindenkinek, hogy a halottak éltek, közülünk léptek ki a sorból.

Lenyűgözően írja le Ferdinando Camon az apja oltárkészitö, majd amikor kigyúl a ház s a tűz átterjed a műhelyre, oltármentö sziszifuszi küzdelmét s záró akkordként az oltárszentelés ceremóniáját. Az oltár a sírfelirathoz kell. Az apjával rézüstből és a szegények rezéből csináltatja, miközben ő maga szavakból épít gyönyörű oltárt az anyja emlékének.

MACS JÓZSEF

Repülök le a földszintre, nyitom a dobozt, a postaládát, rángatom elő a leveleket.

Az egyiket a házkezelöség, a másikat az egyik müvészszövetségünk küldte, az egyikben egy száz, a másikban egy négyszázhetven koronára szóló csekk volt, az elsőt egy héten, a másikat tizenöt napon belül kell kifizetnem.

Ha a feleségem megérkezik, nem adom mindjárt a kezébe a két csekket, várok egy-két napig. Majd csak azután. Késleltetni fogom az örömét.

EGY GALAMB AZ UTCÁN ALSZIK

Hajnalban egy galamb alszik az utcán; éppen riportútról érkezem, álmos vagyok, fáradt és szomjas is, a szállodák, kávéházak még zárva vannak, a villamosok most vánszorognak elő a remizböl, az autóbuszok meg, úgy látszik, valahová elcsavarogtak; nem tudok mit kezdeni magammal, bámulom az utca közepén alvó galambot.

Fáradtnak látszik. Ebben a városban nem szeretik a galambokat, pihés bajszú sihederek gyakran rendeznek ellenük vadászatot, mert bepiszkítják köztereinket, házaink barokk-, rokokó és mindenmindegy-stílusú homlokzatát, közéjük durrogtatnak holmi flóbertpuskákkal, kergetik őket, nem sok eredménnyel, mert a galambok, úgy látszik, minden ellenük elkövetett atrocitások ellenére, szeretnek bennünket.

Ez a madár is egy lehet a sok agyonhajszolt galamb közül. Állva alszik, ahogy csak régen a harctéren őrséget álló bakák tudtak, a feje félrebillent, talán a szárnya alá akarta dugni, de már ahhoz sem volt ereje. Nézem öt és már abban sem vagyok biztos, hogy eleven galambot látok, lassan a közelébe ballagok, már csak egy méter, már csak ötven centi választ el tőle: akkor mozdul, szétcsapja szárnyait és arrébb repül vagy tíz métert. Még jobban elszomorodom, mert megzavartam ezt a fáradt madarat.

Csak néhány másodpercig figyel rám, tekintetében nincs semmi szemrehányás.

Azután újra alszik, félrehajtott fejjel.

„S JUTOTT ESZEMBE SZÁMTALAN . . . szebbnél szebb gondolat". Talán nagyképű dolog, hogy ezt a versrészletet idézem, de sebaj! Lehet, hogy az én gondolataim nem voltak szebbnél szebbek, de a hangsúly nem ezen van, inkább azon, hogy állok a Kamziknak (Zergének) nevezett önkiszolgáló vendégfogadó előtt, az imént megittam odabent egy sört, s mert bent nem lehet, kijöttem ide cigarettázni; süt rám az áldott márciusi nap, mindenféle bolondos szellők cirógatnak, előttem feszes nadrágban lányok, asszonyok sietnek a dolguk után, öregemberek tartják arcukat a fénynek, csupa zengés-csengés körülöttem a világ ...

arra gondolok, hogy ezt a csodát meg kellene örökíteni, méghozzá most rögtön, zenét szerezni, képet festeni, verset írni róla ...

KÉSLELTETETT OROM

Levelet várok a fiaimtól, de nem írnak, hol az egyik nem ír, hol a másik, most immár két hete, egyikük sem; Zolit még megértem, ö éppen katona, van elég gondja-baja, kiképzés, gyakorlatok, ezenkívül neki már a feleségére is gondolnia kell, nem csak miránk, az „őseire", de mi lelte Attilát, akinek — tavaszi szünet lévén — rengeteg lehet az ideje, s amikor két hete itthon járt, azt ígérte, hogy rögtön ír, mihelyt megérkezik nagyszüleihez. Sajnos levél nem érkezik se innen, se onnan, hiába liftezek le naponta tizenötször, hogy megnézzem, mi van a postaládában, mert ott bizony nincs semmi. Illetve ... az imént ahogy az üzletbe indultam, mintha valami fehérlett volna abban a ládikóban, de már nem értem rá kinyitni, szaladnom kellett az autóbuszra. Nem baj, majd ha visszajövök, megnézem.

Visszaérkezvén sokáig téblábolok a láda előtt, a zsebembert találtam egy szöget, most a lyukakon át azzal piszkálgatom a leveleket, vajon tényleg a fiaim írták-e — mert úgy látom két levél van a dobozban — a betűiket már ismerem, sajnos elég homályos ez az előszoba, csak azt látom, hogy a leveleket tintával címezték, ez tehát jó jel, a gyerekek is tintával szoktak írni; igaz, ki is nyithatnám a postaládát, de még várok, hátha ezzel a szöggel is teljesen megbizonyosodhatom a dologról. F.zt hívják az öröm késleltetésének — pontosabban én hívom így, magamban. Az öröm késleltetése tökéletesen sikerül is, mert amikor végre elszánom magam, hogy kinyitom a postaládát, kiderül, hogy a kulcsát, amit egyébként mindig magammal hordok, ezúttal odafent felejtettem. A szöggel még egyszer megpiszkálom a két borítékot, de eközben már egészen besotétedett, nincs más hátra, mint hogy felmenjek a kulcsért.

A kulcsot azonban fent sem találom. Elvesztettem volna? Most várhatok a feleségemre, amíg hazajön Magyarországról. Nem baj, már holnap vagy holnapután itthon lesz, az öröm addig elhalasztódik.

Elképzelem a legjobbakat; Zolit talán kitüntették, talán már káplárrá avanzsált, lehet, hogy nem sokára szabadságot is kap, s levelében most ezt közli velünk. Attila valószínűleg azt írja, hogy már felkészült az érettségire, hogy már mindent tud, a fizikát és matematikát is beleértve, ö továbbá azt is nyilván közli velünk, hogy nagyapa és nagymama egészséges és hogy nagyapa még állandóan és rendszeresen javítja az összetört autókat.

Jó ez a késleltetett öröm, jó tudni, hogy jó hír vár rám a postaiadéban s mégis halasztani, késleltetni lehet a megbizonyosodást.

így alszom el, ilyen oldott és megbocsátó hangulatban, arra gondolok, hogy mégiscsak jóravaló és kedves fiaim vannak.

Szorongva és verejtékezve ébredek. Azt álmodtam, hogy ... Mit is? Az egész álomból csak a szorongás maradt meg bennem. Talán azt, hogy Zolit mégsem léptették elő, hanem éppen ellenkezőleg lefokozták? Hogy Attila megbukott az érettségin magyar nyelvből? Nem tudom. Valami hasonlót.

Gondolatban ezerszer elátkozom magam ezért az ötletért, az öröm késleltetésének az ötletéért, a szobákban felgyújtom a villanyt s újra keresni kezdem a postaláda kulcsát. Öt perc múlva előkerül, pimaszul becsúszott egy cigarettás-dobozba, égi szerencse, hogy nem dobtam ki a szemétre.

nem tudom, mit szólnának ahhoz, ha most leülnék ide a járda szélére. Ha térdemre tenném a noteszomat és elkezdenék írni. Nem zenét, nem képet, hanem verset.

A járókelők, gyanítom, bolondnak néznének. A rend őrei, akik maguk is szívesen mászkálnak ebben a pompás tavaszi fényben: részegnek. Az egyik csoport képviselői feltehetően a bolondok házába, a rendőrök valószínűleg a kijózanító állomásra vitetnének. Épp ezért: nem ülök le a járdaszélre. S hiába jut eszembe ez vagy az erről a sok gyönyörűségről; nem írok le semmit.

Pedig tudom: otthon elfelejtem az egészet.

15