A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-22 / 17. szám

TINÓDI HONTI HISTÓRIAI 2. Tinódi 1553 decemberében már Kolozsvá­ron volt, hogy munkáinak válogatott kiadá­sát, a Cronicát megjelentethesse. Itt írja a következő évben újabb nagy müvét, a „Budai AH basa históriáját". Bóta László szerint a versbe „több kisebb históriás éneket olvasz­tott be, melyeket előbb külön-külön is feldol­gozott, mert hiszen a részletekig pontos adat- és körülményismerete nem alapulha­tott mintegy kétéves visszaemlékezésen."1 Históriájában Tinódi nyolc vár, illetve vég­ház elvesztéséről számol be. Köztük a drége­lyi ostromot is megénekli. A história Heltai Gáspár Cancionale-jában is megjelent, majd a nyolcszázas években Szilády Áron tette több alkalommal is közzé a müvét.2 A háromkötetes magyar irodalomtörténet „férfias költészetnek" nevezi Tinódi históriá­it, melyeknek hősei „erős emberek, talpig férfiak".3 Méginkább érvényes ez a megállapítás a Drégelyvár ostromát leíró honti históriára. Idézzük először az alábbiakat a szóbanforgó műből: „Első ostromot basa nagyot tétete. Ott sok terek vészé, ő nem sokat nyere; Ezt tévé Szondi Györgynek jó vitézsége. Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte." Hitében, elszántságában semmi sem ret­tentette meg hősünket. A basa hiába küldte Szondihoz Márton oroszi papot is. Tinódi szerint Ali „Már későn költ ahhoz", hogy Szondi „Az várat megadná, magát ne vesz­tené." S amikor már semmi remény sincs a győzelemre, a kis sereg kapitánya akkor is küzd: példázva kötelességtudatát, haza irán­ti szeretetét. Szilády Áron az 1899-ben külön kis könyvben megjelentetett Budai Ali Basa his­tóriáját gazdag jegyzetanyaggal látta el. Eb­ből megtudhatjuk, hogy a Tinódi által emle.­­getett Szondi-társ Békefalusi Gergely, aki (Ferdinando Camon könyve) Nagyszerű kisregény a Ferdinando Camoné. A Magvető Könyvkiadó Ra-Re sorozatában jelent meg. Kis formátumú könyvecske, s oldalainak a száma is alig haladja meg a százötvenet. De ami benne van, annak a súlya — mérlegre téve — könnyen megemel­ne nem egy vaskos regényt. Persze erről nem is kellene szólnom, hiszen az írást, műfajilag akárhová sorolják is, nem a terjedelme sze­rint mérik. Oltár anyámnak. Az olasz író Strega-^fijas kisregényének a megfejtéséhez a könyv ki­lencvenedik oldalán találjuk meg a rejtvény­kulcsot : .Aki nem használhatja a saját nyel­vét, nem lehet boldog, és nem érezheti szabadnak magát. Minél többet írok, annál szorosabb rajtam a béklyó. Ez a könyv rövid lesz, hisz voltaképpen nem más, mint sírfel­irat." Meghal egy ember, az édesanya, s halála után kezd élni háza s faluja népének nyelvi közegében. Száz és száz cselekedete teszi öt emlékezetessé. Mennyire igazat kell adnunk az írónak, hogy míg élt az anyja, nem gondolt rá senki, s amikor már nincs, egyszeriben maguk előtt látják az emberek és a családta­gok, megelevenedik a képe, jobban bele tudják őt ágyazni a falu közösségébe: ki volt, a ranglépcső hányadik fokán állt, milyen életet élt, tett-e valami érdemeset mások üdvösségére stb. „akkori házához kikéredzett vala”, s „Az megszálláskor el-kirekedett vala", 1550-ben négy lóval még a sági várörségben szolgált, majd később ö is castellanus volt Drégely­ben. Pontos adatokat közöl Szilády a várvédők számáról, összetételéről is. Eszerint 1550- ben még csak két 10—10 lóval ellátott castellanus és egy vicekapitány volt a vár­ban. Rajtuk kívül két decurío (tíz-tiz katoná­ból álló egység), négy vigilátor (őr), egy bombardarius és harminckét gyalogos szol­gált Drégelyben. Később Szondi tizenkét lóval lett várkapitány. Békefalusi pedig hat lóval vicekapitány.4 A decurio száma ekkor háromra növekedett. 1552. március 28-án Pozsonyban tudatta a király a kamarával, hogy negyven gyalogost fogadott fel Drégely védelmére. Azt is tud­juk, hogy az ostrom előtt Selmecbányáról huszonhat katona érkezett a várba. Akárhogy is számolunk viszont, a katonák alig lehettek többen százötvennél. Ennyinek kellett szem­benézni tíz-tizenkétezer törökkel. Elképzel­hető hát, milyen erőt kellett kifejteniük, hogy akár három napig is védelmezhessék a gyen­ge várat. Érdekes adatot tesz közzé továbbá Szilády Szondi testvérének, Jakabnak kérvényét ille­tően is. Szondi Jakab maga, neje és gyerme­kei „felsegítéséért" folyamodott Ferdinánd királyhoz, hogy „hősi halállal kimúlt testvére érdemeiért könyörüljön rajta", mivel Szondi halálával együtt minden vagyona „odave­szett". A kérvény 1554-ben intézést nyert; a hős érdemeiért a testvérnek száz forint évdí­jat rendeltek. 1562-től azonban az évdíjnak már csak a felét kapta. Ez volt hát a „kegyes" kárpótlás a hős haláláért. Alig egy hónap telt el Drégelyvár szomorú veszésétől, a török máris újabb csatát vívott Hont megyében. 1552. aug. 10-én5 Palást alatt az egyik legnagyobb mezei ütközetre Az életből leszűrt bölcsességek tárháza ez a kis könyv, amelynek a története az édes­anya temetésével kezdődik. A koporsó himbálódzva halad előre, a temető felé, a történet pedig pörög visszafe­lé, koporsótól a bölcsőig, még pontosabban az élet nagy „hibájáig", vagyis a születésig. Sok mindent megtudunk közben a megbol­dogultról. Takarékos volt. Fogához verte a garast. Négy gyermeket szegényesen, de tisztességesen felnevelt. Rengeteget dolgo­zott, s egyszer, a második világháborús esz­tendőkben rejtegetett egy idegent, s nagy nyugalmat erőltetve magára, farkasszemet nézett a keresőivel. Végtelenül szerény volt. csoportképeken mindig a legszélső, szépítö­­szert nem használt, csak ünnep- és vasárna­pokon egy kis púdert, és a haját barnította időnként jóddal, ennyi volt az egész. Nem marad homályos az apa képe sem. Mező, munka és család, igy summázható röviden az élete. Benne a háborús szenve­déssel a Duce-uralom idejéből. A fronton egy szláv katona hal meg a közelében. Szóról szóra idézni kellene a kisregényből, amilyen gyönyörűen leírja a szláv katona haláltusájá­nak pillanatait s az ő felismerését, hogy az öldöklés értelmetlen. És cselekszik. Injekciós tűvel szennyvizet juttat a térdizület üregébe, és megszabadul a háború poklától. Nem a háborút meséli könyvében Ferdinando Ca­került sor: közel tizenkétezer török s majd­nem ugyanannyi császári katona állt egy­mással szemben. Ai pasa volt az egyik, Teufel Erazmus a másik fővezér. Tinódi a palásti csatát 1553-ban, az „Ör­dög Mátyás veszödelme" c. históriájában örö­kítette meg. A versben szereplő Ördög Má­tyást, azaz Teufelt Ferdinánd császár küldte a felföldi várak megvédésére, illetve vissza­szerzésére. S bár a sereg hónapokig vesztegelt Léván, 1552 augusztus első napjaiban mégis elin­dult Drégely irányába. A terv szerint Fülekig vonult volna, hogy ott egyesüljön a már összegyűlt, hétezer főből álló felkelő csapat­tal, s ezzel együtt a bányavárosokat is védje. Közben Teufel az Ipolysághoz közeli Egegen ütött tábort, ahol gondtalanul töltötte idejét. A külső körülmények nem izgatták őt, a helyzetet se mérte fel kellőképpen. Viselke­­■ dése Tinódinak sem tetszett; históriájában a költő éppen ezért bírálja öt tettéért, gúnyolja .„bölcsességét", könnyelműségét és öntelt­ségét. Megfontolatlan magatartására követ­keztethetünk az alábbi Tinódi-sorokból is: „Hadnagyok Ördögnek gyakran izenének. Hogy ő feljebb lépnék, és öszvemennének, De ő vélé magát basa ellen elígnek." Mihelyt a törökök .tudomást szereztek a császári had szervezkedéséről, Drégelytől északnyugati irányba vonultak, s augusztus 9-én Palástnál Arszlán vezérlete alatt meg­közelítették a felkészületlen, amúgy is hete­rogén csapatokat. Históriájában Tinódi a tőle megszokott aprólékossággal mutatja be a csata rendjét, a katonák számbeli összetételét, a felvonuló vezéreket stb. Leírja például, hogy Ördög Mátyás kétszáz, „Széköl Miklós, Jankovit Ferencz. Matusnai Sebestyén" száz-száz lóval ment hadba”; „Sforiczia negyedfél mon, hanem a háború szörnyűségeire utaló életet A kisregény szerkezete annyira egyszerű és áttekinthető, hogy első olvasásra érthető benne minden. Nem mondható el cselekmé­nyéről, hogy gyorsan pergő, fordulatokban bővelkedő. Ahol szükségesnek találja, meg­áll, kitér, hogy a szóbanforgó személyt még jobban átvilágítsa. S az olvasó nem bosz­­szankodik, mert ezekben az úgynevezett ki­térőkben fontos dolgokat talál a kisregény mélyebb megértéséhez. Kiváló életismerö Ferdinando Camon. Egy­szerű mondatokba foglalva nagy dolgokat tud elmondani. És fegyelmezett író. Ha a halál az indíték a kisregényében, akkor a könyv legutolsó lapjáig minden ehhez kap­csolódik. „Monomániás" ebben a törekvésé­ben, de nem tehet másképp. Ô tudja, mit akar, miért született meg benne az elgondo­lás: életre kelteni a holtat. Megmutatni meg­rázó erővel, mit osztott ki számára az élet bölcsőtől a koporsóig. Lehetne vele vitatkoz­ni, miért így és miért nem másképp, de felesleges. A kisregény a szerzője által elkép­zelt s megvalósított formában tudja legma­radandóbban elfogadtatni magát. Mennyi gyönyörűségesen szép dolog kí­vánkozna papírra a kisregényből. Az ötven­éves korában meghalt gyárosról, akinek a mérhetetlen gazdagság volt a hiba az életé­ben (mert az nem engedte élni), azt mond­ja: „Mindig úgy éreztem, hogy meg kell halnia, nincs számára menekvés, hisz élő halott." A fölösleges, dologtalan asszonyok láttán ellenséges érzelmek gyűlnek fel ben­ne. Aki kutyát sétáltat, tovább él, állapítja meg nagyon bölcsen Ferdinando Camon, és ezör taliánnal" érkezett, s Egegnél újabb nyolcszáz „cseh és hajdú jőve". Szilády Áronnak a tárgyalt Tinódi-históri­­ához írt jegyzetéből értesülhetünk arról, hogy a foglyul ejtett Teufelt a szultánhoz vitték Konstantinápolyba. S mert nevét, ál­lását azért, hogy kevesebb pénzen válthas­sa ki magát, letagadta, a török császár zsákba varratta őt és a Boszporuszba vet­tette. Matunák Mihály megyei történész ír egyik dolgozatában a Paláston foglyul ejtett többi katona sorsáról.6 Ö említi, hogy például a német foglyokat Pesten és Budán a vásáron egy mérő árpá­ért vagy lisztért árulták. Az említett írásban Matunák ugyancsak pontos adatokat közöl a csatában részt vevő katonákról, az egyes fegyvernemekről stb. Az ütközetben részt vevő olasz zsoldosok négyezer-ötszázán, a németek háromezren, a cseh és morva gyalogosok nyolcszázan voltak. A Teufel által egyesített hadtestben összesen tíze­­zer-nyolcszázötven katona harcolt — ebből kilencezer-száz gyalogos és tüzér, ezerhét­­százötven pedig lovas volt. Munkájában Matunák Thury Györgyöt is említi, aki Jako­­sich Ferenc volt sági kapitánnyal együtt nehéz küzdelem árán tudta csak megmen­teni az olaszokat a veszedelemtől. Dolgoza­tában a szerző továbbá erősen bírálta Te­ufelt. s a csatavesztésért az idegen vezetést okolta. Munkájából az alábbi sorokat érde­mes idézni: „És Teufel oly megfoghatatlan gondatlansággal s óvatosság nélkül táboro­zott Egegen, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, hogy mögötte az összes útvo­nal a martalócok és janicsárok által meg van szállva. Ekkor ahelyett, hogy az utakat megtisztítva a nemesi fölkelő sereget Fülek­ről magához vonva, s a bányavárosi lövege­­ket, melyek már Bozókon voltak, bevárva, a támadásra s esetleg visszavonulásra alkal­masabb, szélesebb útvonalon, a Selmec patak alsó völgyén, Felsőszemeréden, Tom­pán, Gyerken és Ipolyságon át Drégely vagy a már közeledő Ali ellen ment volna, ahe­mintha József Attila legszebb verssorai munkálnának gondolataiban, még hozzáte­szi, hogy „ezeknek biztosan bejárónőjük van, aki naponta meghal egy kicsit helyet­tük". Az idézetekkel is bizonyítani akarom, hogy a temetéssel induló kisregényben a történetek, életbölcsességek és meglátások megannyi formában kapcsolódnak az ere­deti szándékhoz, a tulajdonképpeni sírfelirat megfogalmazásához. Mert mindaz, amit az olasz író a kisregényébe foglalt, (szülőföld­jének egy jókora darabját), azt az anyja sírhantja fölé magasodó emlék feliratának szánta. S teljesen hibátlan ez a konok következetesség! Sehol nem lehet tetten érni fölösleges elkalandozásokban. S a szerzőnek ebből a konok következetességé­ből már általános érvényű életbölcsesség is leszűrhető: minden ember élete végered­ményben egy-egy sírfelirat. Első betűjét ak­kor írják le, amikor a világra születtünk. Az utolsót, amikor az elmúlás percei elkövet­keznek számunkra. Milyen szép a könyvnek az a része, amely azt bizonyítja, hogy a halál nem létezik, életünknek egy része csupán, elmélkedő apjának például a kabócát juttatja eszébe: „a kéregszinű állatka egy fa kérgén előre­biccent fejjel, szinte örömittasan zengte énekét, s alig egy centiméterre tőle hevert szüleinek teteme, két üres, kiszáradt, átlát­szó váz." így találja ezt helyesnek, jónak, mert másképp milyen is lenne, ha a kabó­cák élő nemzedéke némán virrasztana a halott kabócák tetemei fölött; ha elnémul­na, kiszáradna, üresen kongana a termé­szet. OLTÁR ANYÁMNAK 14

Next

/
Thumbnails
Contents