A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-22 / 17. szám
TINÓDI HONTI HISTÓRIAI 2. Tinódi 1553 decemberében már Kolozsváron volt, hogy munkáinak válogatott kiadását, a Cronicát megjelentethesse. Itt írja a következő évben újabb nagy müvét, a „Budai AH basa históriáját". Bóta László szerint a versbe „több kisebb históriás éneket olvasztott be, melyeket előbb külön-külön is feldolgozott, mert hiszen a részletekig pontos adat- és körülményismerete nem alapulhatott mintegy kétéves visszaemlékezésen."1 Históriájában Tinódi nyolc vár, illetve végház elvesztéséről számol be. Köztük a drégelyi ostromot is megénekli. A história Heltai Gáspár Cancionale-jában is megjelent, majd a nyolcszázas években Szilády Áron tette több alkalommal is közzé a müvét.2 A háromkötetes magyar irodalomtörténet „férfias költészetnek" nevezi Tinódi históriáit, melyeknek hősei „erős emberek, talpig férfiak".3 Méginkább érvényes ez a megállapítás a Drégelyvár ostromát leíró honti históriára. Idézzük először az alábbiakat a szóbanforgó műből: „Első ostromot basa nagyot tétete. Ott sok terek vészé, ő nem sokat nyere; Ezt tévé Szondi Györgynek jó vitézsége. Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte." Hitében, elszántságában semmi sem rettentette meg hősünket. A basa hiába küldte Szondihoz Márton oroszi papot is. Tinódi szerint Ali „Már későn költ ahhoz", hogy Szondi „Az várat megadná, magát ne vesztené." S amikor már semmi remény sincs a győzelemre, a kis sereg kapitánya akkor is küzd: példázva kötelességtudatát, haza iránti szeretetét. Szilády Áron az 1899-ben külön kis könyvben megjelentetett Budai Ali Basa históriáját gazdag jegyzetanyaggal látta el. Ebből megtudhatjuk, hogy a Tinódi által emle.getett Szondi-társ Békefalusi Gergely, aki (Ferdinando Camon könyve) Nagyszerű kisregény a Ferdinando Camoné. A Magvető Könyvkiadó Ra-Re sorozatában jelent meg. Kis formátumú könyvecske, s oldalainak a száma is alig haladja meg a százötvenet. De ami benne van, annak a súlya — mérlegre téve — könnyen megemelne nem egy vaskos regényt. Persze erről nem is kellene szólnom, hiszen az írást, műfajilag akárhová sorolják is, nem a terjedelme szerint mérik. Oltár anyámnak. Az olasz író Strega-^fijas kisregényének a megfejtéséhez a könyv kilencvenedik oldalán találjuk meg a rejtvénykulcsot : .Aki nem használhatja a saját nyelvét, nem lehet boldog, és nem érezheti szabadnak magát. Minél többet írok, annál szorosabb rajtam a béklyó. Ez a könyv rövid lesz, hisz voltaképpen nem más, mint sírfelirat." Meghal egy ember, az édesanya, s halála után kezd élni háza s faluja népének nyelvi közegében. Száz és száz cselekedete teszi öt emlékezetessé. Mennyire igazat kell adnunk az írónak, hogy míg élt az anyja, nem gondolt rá senki, s amikor már nincs, egyszeriben maguk előtt látják az emberek és a családtagok, megelevenedik a képe, jobban bele tudják őt ágyazni a falu közösségébe: ki volt, a ranglépcső hányadik fokán állt, milyen életet élt, tett-e valami érdemeset mások üdvösségére stb. „akkori házához kikéredzett vala”, s „Az megszálláskor el-kirekedett vala", 1550-ben négy lóval még a sági várörségben szolgált, majd később ö is castellanus volt Drégelyben. Pontos adatokat közöl Szilády a várvédők számáról, összetételéről is. Eszerint 1550- ben még csak két 10—10 lóval ellátott castellanus és egy vicekapitány volt a várban. Rajtuk kívül két decurío (tíz-tiz katonából álló egység), négy vigilátor (őr), egy bombardarius és harminckét gyalogos szolgált Drégelyben. Később Szondi tizenkét lóval lett várkapitány. Békefalusi pedig hat lóval vicekapitány.4 A decurio száma ekkor háromra növekedett. 1552. március 28-án Pozsonyban tudatta a király a kamarával, hogy negyven gyalogost fogadott fel Drégely védelmére. Azt is tudjuk, hogy az ostrom előtt Selmecbányáról huszonhat katona érkezett a várba. Akárhogy is számolunk viszont, a katonák alig lehettek többen százötvennél. Ennyinek kellett szembenézni tíz-tizenkétezer törökkel. Elképzelhető hát, milyen erőt kellett kifejteniük, hogy akár három napig is védelmezhessék a gyenge várat. Érdekes adatot tesz közzé továbbá Szilády Szondi testvérének, Jakabnak kérvényét illetően is. Szondi Jakab maga, neje és gyermekei „felsegítéséért" folyamodott Ferdinánd királyhoz, hogy „hősi halállal kimúlt testvére érdemeiért könyörüljön rajta", mivel Szondi halálával együtt minden vagyona „odaveszett". A kérvény 1554-ben intézést nyert; a hős érdemeiért a testvérnek száz forint évdíjat rendeltek. 1562-től azonban az évdíjnak már csak a felét kapta. Ez volt hát a „kegyes" kárpótlás a hős haláláért. Alig egy hónap telt el Drégelyvár szomorú veszésétől, a török máris újabb csatát vívott Hont megyében. 1552. aug. 10-én5 Palást alatt az egyik legnagyobb mezei ütközetre Az életből leszűrt bölcsességek tárháza ez a kis könyv, amelynek a története az édesanya temetésével kezdődik. A koporsó himbálódzva halad előre, a temető felé, a történet pedig pörög visszafelé, koporsótól a bölcsőig, még pontosabban az élet nagy „hibájáig", vagyis a születésig. Sok mindent megtudunk közben a megboldogultról. Takarékos volt. Fogához verte a garast. Négy gyermeket szegényesen, de tisztességesen felnevelt. Rengeteget dolgozott, s egyszer, a második világháborús esztendőkben rejtegetett egy idegent, s nagy nyugalmat erőltetve magára, farkasszemet nézett a keresőivel. Végtelenül szerény volt. csoportképeken mindig a legszélső, szépítöszert nem használt, csak ünnep- és vasárnapokon egy kis púdert, és a haját barnította időnként jóddal, ennyi volt az egész. Nem marad homályos az apa képe sem. Mező, munka és család, igy summázható röviden az élete. Benne a háborús szenvedéssel a Duce-uralom idejéből. A fronton egy szláv katona hal meg a közelében. Szóról szóra idézni kellene a kisregényből, amilyen gyönyörűen leírja a szláv katona haláltusájának pillanatait s az ő felismerését, hogy az öldöklés értelmetlen. És cselekszik. Injekciós tűvel szennyvizet juttat a térdizület üregébe, és megszabadul a háború poklától. Nem a háborút meséli könyvében Ferdinando Cakerült sor: közel tizenkétezer török s majdnem ugyanannyi császári katona állt egymással szemben. Ai pasa volt az egyik, Teufel Erazmus a másik fővezér. Tinódi a palásti csatát 1553-ban, az „Ördög Mátyás veszödelme" c. históriájában örökítette meg. A versben szereplő Ördög Mátyást, azaz Teufelt Ferdinánd császár küldte a felföldi várak megvédésére, illetve visszaszerzésére. S bár a sereg hónapokig vesztegelt Léván, 1552 augusztus első napjaiban mégis elindult Drégely irányába. A terv szerint Fülekig vonult volna, hogy ott egyesüljön a már összegyűlt, hétezer főből álló felkelő csapattal, s ezzel együtt a bányavárosokat is védje. Közben Teufel az Ipolysághoz közeli Egegen ütött tábort, ahol gondtalanul töltötte idejét. A külső körülmények nem izgatták őt, a helyzetet se mérte fel kellőképpen. Viselke■ dése Tinódinak sem tetszett; históriájában a költő éppen ezért bírálja öt tettéért, gúnyolja .„bölcsességét", könnyelműségét és önteltségét. Megfontolatlan magatartására következtethetünk az alábbi Tinódi-sorokból is: „Hadnagyok Ördögnek gyakran izenének. Hogy ő feljebb lépnék, és öszvemennének, De ő vélé magát basa ellen elígnek." Mihelyt a törökök .tudomást szereztek a császári had szervezkedéséről, Drégelytől északnyugati irányba vonultak, s augusztus 9-én Palástnál Arszlán vezérlete alatt megközelítették a felkészületlen, amúgy is heterogén csapatokat. Históriájában Tinódi a tőle megszokott aprólékossággal mutatja be a csata rendjét, a katonák számbeli összetételét, a felvonuló vezéreket stb. Leírja például, hogy Ördög Mátyás kétszáz, „Széköl Miklós, Jankovit Ferencz. Matusnai Sebestyén" száz-száz lóval ment hadba”; „Sforiczia negyedfél mon, hanem a háború szörnyűségeire utaló életet A kisregény szerkezete annyira egyszerű és áttekinthető, hogy első olvasásra érthető benne minden. Nem mondható el cselekményéről, hogy gyorsan pergő, fordulatokban bővelkedő. Ahol szükségesnek találja, megáll, kitér, hogy a szóbanforgó személyt még jobban átvilágítsa. S az olvasó nem boszszankodik, mert ezekben az úgynevezett kitérőkben fontos dolgokat talál a kisregény mélyebb megértéséhez. Kiváló életismerö Ferdinando Camon. Egyszerű mondatokba foglalva nagy dolgokat tud elmondani. És fegyelmezett író. Ha a halál az indíték a kisregényében, akkor a könyv legutolsó lapjáig minden ehhez kapcsolódik. „Monomániás" ebben a törekvésében, de nem tehet másképp. Ô tudja, mit akar, miért született meg benne az elgondolás: életre kelteni a holtat. Megmutatni megrázó erővel, mit osztott ki számára az élet bölcsőtől a koporsóig. Lehetne vele vitatkozni, miért így és miért nem másképp, de felesleges. A kisregény a szerzője által elképzelt s megvalósított formában tudja legmaradandóbban elfogadtatni magát. Mennyi gyönyörűségesen szép dolog kívánkozna papírra a kisregényből. Az ötvenéves korában meghalt gyárosról, akinek a mérhetetlen gazdagság volt a hiba az életében (mert az nem engedte élni), azt mondja: „Mindig úgy éreztem, hogy meg kell halnia, nincs számára menekvés, hisz élő halott." A fölösleges, dologtalan asszonyok láttán ellenséges érzelmek gyűlnek fel benne. Aki kutyát sétáltat, tovább él, állapítja meg nagyon bölcsen Ferdinando Camon, és ezör taliánnal" érkezett, s Egegnél újabb nyolcszáz „cseh és hajdú jőve". Szilády Áronnak a tárgyalt Tinódi-históriához írt jegyzetéből értesülhetünk arról, hogy a foglyul ejtett Teufelt a szultánhoz vitték Konstantinápolyba. S mert nevét, állását azért, hogy kevesebb pénzen válthassa ki magát, letagadta, a török császár zsákba varratta őt és a Boszporuszba vettette. Matunák Mihály megyei történész ír egyik dolgozatában a Paláston foglyul ejtett többi katona sorsáról.6 Ö említi, hogy például a német foglyokat Pesten és Budán a vásáron egy mérő árpáért vagy lisztért árulták. Az említett írásban Matunák ugyancsak pontos adatokat közöl a csatában részt vevő katonákról, az egyes fegyvernemekről stb. Az ütközetben részt vevő olasz zsoldosok négyezer-ötszázán, a németek háromezren, a cseh és morva gyalogosok nyolcszázan voltak. A Teufel által egyesített hadtestben összesen tízezer-nyolcszázötven katona harcolt — ebből kilencezer-száz gyalogos és tüzér, ezerhétszázötven pedig lovas volt. Munkájában Matunák Thury Györgyöt is említi, aki Jakosich Ferenc volt sági kapitánnyal együtt nehéz küzdelem árán tudta csak megmenteni az olaszokat a veszedelemtől. Dolgozatában a szerző továbbá erősen bírálta Teufelt. s a csatavesztésért az idegen vezetést okolta. Munkájából az alábbi sorokat érdemes idézni: „És Teufel oly megfoghatatlan gondatlansággal s óvatosság nélkül táborozott Egegen, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, hogy mögötte az összes útvonal a martalócok és janicsárok által meg van szállva. Ekkor ahelyett, hogy az utakat megtisztítva a nemesi fölkelő sereget Fülekről magához vonva, s a bányavárosi lövegeket, melyek már Bozókon voltak, bevárva, a támadásra s esetleg visszavonulásra alkalmasabb, szélesebb útvonalon, a Selmec patak alsó völgyén, Felsőszemeréden, Tompán, Gyerken és Ipolyságon át Drégely vagy a már közeledő Ali ellen ment volna, ahemintha József Attila legszebb verssorai munkálnának gondolataiban, még hozzáteszi, hogy „ezeknek biztosan bejárónőjük van, aki naponta meghal egy kicsit helyettük". Az idézetekkel is bizonyítani akarom, hogy a temetéssel induló kisregényben a történetek, életbölcsességek és meglátások megannyi formában kapcsolódnak az eredeti szándékhoz, a tulajdonképpeni sírfelirat megfogalmazásához. Mert mindaz, amit az olasz író a kisregényébe foglalt, (szülőföldjének egy jókora darabját), azt az anyja sírhantja fölé magasodó emlék feliratának szánta. S teljesen hibátlan ez a konok következetesség! Sehol nem lehet tetten érni fölösleges elkalandozásokban. S a szerzőnek ebből a konok következetességéből már általános érvényű életbölcsesség is leszűrhető: minden ember élete végeredményben egy-egy sírfelirat. Első betűjét akkor írják le, amikor a világra születtünk. Az utolsót, amikor az elmúlás percei elkövetkeznek számunkra. Milyen szép a könyvnek az a része, amely azt bizonyítja, hogy a halál nem létezik, életünknek egy része csupán, elmélkedő apjának például a kabócát juttatja eszébe: „a kéregszinű állatka egy fa kérgén előrebiccent fejjel, szinte örömittasan zengte énekét, s alig egy centiméterre tőle hevert szüleinek teteme, két üres, kiszáradt, átlátszó váz." így találja ezt helyesnek, jónak, mert másképp milyen is lenne, ha a kabócák élő nemzedéke némán virrasztana a halott kabócák tetemei fölött; ha elnémulna, kiszáradna, üresen kongana a természet. OLTÁR ANYÁMNAK 14