A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-15 / 16. szám

1.

Buda eleste után a török egyre gyakrabban zaklatta és veszélyeztette Hont megyét is. Mindenekelőtt várait: Damásdot, Drégelyt, Csábrágot, Pásztót, Ságot, támadta, de nem kímélte a szabad királyi, illetve a bányavárosokat: Korponát, Bakabányát, Selmecet és Bélabányát sem. Éppen ezért rendelték el már 1546-ban Ság, Pásztó, valamint Drégely várának megerősítését, őrséggel való ellátását. Ebben az időben vált különösen fontos támaszponttá Drégely, melynek kapitányává Szondi Györgyöt nevezték ki.

A Mohács utáni Hont megye a XVI. század közepe táján több nagy történelmi jelentőségű csata színhelye lett. A szálkái mezőn való viadalról, Drégelyvár ostromáról meg a palásti csatáról egyaránt találunk feljegyzést krónikáinkban. A kor nagy históriása, Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte ezeket az eseményeket.

A törökkorban azonban nemcsak hogy fontos csatákat vivtak a megyében, de hősök is akadtak errefelé szép számmal. A megannyi vitézen kívül csak néhány nevesebb harcost említsünk meg hirtelenjében.

Az önfeláldozást példázó Szondi Györgyről mindnyájan hallottunk valamit. Öt Drégelyen temette el a török a hősöknek kijáró tisztelettel. Monográfiánk szerint Hont megyei volt két apródja, Libárdy és Sebestyén is.

A híres magyar törökverők egyike, Thury György ugyancsak vidékünk szülötte lehetett. Bogdán István írja a Régi magyar históriák c. könyvében az alábbiakat: „A vitézek egyike volt a Hont megyei Közép-Tur helységben honos nemzetségből származó Thury György, akinek kora a »nagy« jelzőt adományozta."

A „versengős” vitéz már húszéves korában huszárfölegényként szolgált a sági várban. Mielőtt lévai, palotai, majd kanizsai kapitány lett volna, kitüntette magát az 1544-es szálkái és az 1552-es palásti csatában.

Balassi Bálint nagybátyját, Balassi Menyhértet, a fosztogató, kóborló föurat — aki egyben kiváló törökverő vitéz és bátor katona is volt — ugyancsak szoros szálak fűzték tájainkhoz. 1535-től 1542-ig Hont megye főispánja majd a Tinódi által megénekelt szálkái viadal kiemelkedő hőse volt.

Csábrágbn született Koháry István költő és hadvezér, az ismert füleki kapitány, aki részt vett a törököt kiűző háborúkban. Ott volt Buda és Esztergom felszabadításánál is.

Matunák Mihály, a századforduló táján tevékenykedő korponai történész szerint Hont megyében született Pálffy Miklós országbíró és hadvezér is, aki a magyarországi végvárak egész sorát — köztük 1593-ban Drégelyt — foglalta vissza a töröktől.

Megénekelni való példa akadt hát bőven az Ipoly mentén. Hont megye több témát kínált magának Tinódinak is. Énekmondók az 1545-i nagyszombati országgyűlés hírére „mozdult ki szőkébb hazájából."

1544-ben a költő már a városban volt, s itt irta ez év decemberében Az szálkái mezőn való viadalról c. versét.

A törökök 1544-ben a lévai várban tartózkodó Balassi Menyhértet háborgatták. A várúr gyors támadására a csapatok Esztergom irányában, a Garam felé szorultak vissza. Szálkánál Thury György és Nyáry Ferenc is üldözőbe vette őket. s a had felét a magyarok lemészárolták. Tinódi szerint mindez augusztus 16-án történt.

A szálkái csatáról tudósító históriából megtudjuk, hogy Sábán esztergomi vajda öt török béggel együtt arra kérte a már Miskolcot feldúló budai basát, hogy Léva várában megtámadhassák a magyarokat. Az agák így könyörögtek:

„ Tudja jól nagyságod jól szolgálatunkat Öt holnapja hogy nem adták alafánkat Szabadságot kérünk, hadd űzzünk csatákat Az magyarokkal késértsünk szerencsánkati".

A basa beleegyezését adva ezeket a szavakat intézte alattvalóihoz:

.. kérlek úgy járjatok.

Magyar vitézüknek szivet se adjatok;

Az császár népében ti kárt se váltjátok. Mert csak fejetökkel azért ti játszotok!". Tinódi szerint Balassit a váratlan támadás se rettentette el, mert” ... ezt hogy megtudná, (csak az egy imegbe kapuhoz szalada,/ Szablyával forgolódik, bátorságot ada,/ Tereket az kaputól eltágitá”. A harc ezzel nem fejeződött be; a tulajdonképpeni csata csak most kezdődött. Ahogy Tinódi is írja:

„Jó vitéz Balassa lovára fbrdúla,

Ságról jó legínyök érköztenek vata.

Az terek után nagy vígan indúla."

A sági jó „legínyök" körében volt a fiatal Thury György huszárfölegény is. A támadókhoz csatlakozott továbbá a komáromi Horvát Bertalan meg a csatáról a „suráni házában" értesülő Nyáry Ferenc. Ezt követően, amint Tinódy krónikájában előadja:

„Kilencszáz harminc lóval szépen telének, Ipoly vize felé ők éteredének."

Majd: „Szálkái mezőre mikoron jutának.

Az tereket magyar zászlókat látónak.

Ottan Ipol vizén el-általgázlának,

Ezök szömbe vívnak, egymásnak mondanának. "

A csatavesztés után okkal búslakodott

Mehmet basa, hisz ......jobb része veszött

császár szolgáinak", ráadásul „Félelmet hoztanak az otthon valóknak", s „Bátor szivet adtak mind az magyarnak."

A hatvanöt négysoros strófából álló históriás ének bevezetőjében Tinódi a török császár hatalmi törekvéseire figyelmeztet. A nagy császár a magyaroknak már csak „az ország fél gallérét háttá". A szálkái hősök vitézi tetteivel az összefogást, a nemzeti öntudat ébrentartását példázza; a megszabdalt, „félgallérnyi" ország védelmének fontosságát hangsúlyozza Tinódi a század hírmondója.

Az 1548-as országgyűlés elrendelte a felvidéki rablóvárak lerombolását, mert — mint Tinódi írja — ezekből „tolvajok állnak az utakra", s így „senkivel békével nem mehet Posonba". Krónikásunk a várak elleni támadások eseményeit 1549-ben dolgozta fel Kassán. A mű cime: „Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknak megvevése Az első három vár Balassi Menyhérté volt.

Közülük Szitnya és Csábrág esett Hont megye területére. A rablóvárak elfoglalásával a bécsi udvar Salm Miklós grófot bízta meg, akit művében Tinódi csak gróf Miklósnak vagy Mikolának nevez. Ferdinánd először a Balassi-várak ellen küldte a seregeket, mert: „Nagy haragja Balassira királnak,/ Csábrág várát hogy nem adá királnak".

Gróf Miklós Szitnyát hamar megszállta, mert a várból kirohanó Bak Orbán ötvenhatod magával fogságba esett.

Salm a csábrági várát még a lévai támadás előtt körülzáratta, s hogy biztosabb legyen dolgában, még őrséget is hagyatott ott.

Tinódi így tudósit erről:

„Megszállatá ugyanakkor Csábrágot,

Az vár kéről ásata ö nagy sáncot Ott hagyó vitéz Horvatinovityot,

Lovaggal, gyaloggal, hogy őriznék Csábrágot. "

A lévai kemény harc után következett aztán Csábrág bevétele. A király katonái aljas és visszataszító cselekedethez folyamodtak, mellyel kapcsolatban költőnk az alábbiakat irta:

„Az harminckét fejet Gróf elhozatá.

Az sáncból karókban felrakattatá;

Foglyok közül Móré Jánost hozató.

Az várat megkérné, ez fejekhöz állató." Csábrág várát ezekután a védők feladták. Tettük azonban az egyébként királyhű Tinódinak se tetszett. Sajnálta Csábrág veszését. mert tudomása szerint „Jó vitézek valának" ott. S a krónikás se érti, „mi eszeveszés lőtt dolgokban". Tinódi szerint a vitézek azért, hogy a várat feladták „Megküssebödének az régi jó voltokban". A költő tisztában volt azzal, hogy a rablóvárak lakóit a császári udvar nemtörődömsége, rossz politikája tette útonállókká. Azt is tudta, hogy a rablólovagok valamikor kiválóan harcoltak a török ellen. Nem csoda hát, ha költőnk históriás énekében is rokonszenwel beszél a sokáig ellenálló magyar vitézekről.

A történelmi és hadtudományi szempontból egyaránt értékes, aprólékos leírásokon túl érdemes odafigyelni Tinódi állásfoglalására, egyéb mondandójára is. A versből különben is kicseng a költő hazaszeretete, elkötelezettsége. Ám nem furakodik Tinódi a bírálattal, az intéssel, a kemény szavakkal sem. Mindenekelőtt a széthúzás, az ellenségeskedés veszélyétől óvja nemzetét.

Nyolc évvel a szálkái csata után Hont megye földjén egy másik nagy ütközetre került sor. A török ekkor Drégely várát tűzte ki a támadás célpontjául. A megye monográfiájában írják, hogy Ali budai basa tizenkétezer főnyi hadteste 1552. július 6-án reggel Nógrádon át érkezett meg a vár alatt elterülő és ma is Töröktábornak nevezett fennsíkra. A két hadosztály — mintegy nyolcezer ember — ott mindjárt tábort ütött, a harmadik pedig — négyezer katona — Ipolyság és Balassagyarmat felől zárta körül a várat. A basa, aki estére érkezett meg, nyomban felszólította Szondit, hogy adja föl a várat. A kapitány az ajánlatot visszautasította. Ali ezért felgyújtotta a fapalánkot, Szondit pedig nagy küzdelemmel a sziklavárba szorította. Másnap már a kaputornyot lövette, majd újra a megadást kérte a kapitánytól. A második visszautasító válasz után teljes eröbevetéssel támadták Drégelyt. Július kilencedikére a törökök a két apródon — Libárdyn és Sebestyénen — kívül a maroknyi sereg valamennyi tagját elpusztították, a várat pedig rommá lőtték. S bár Drégely elesett, védőik haláluk árán is erkölcsi győzelmet arattak; hősiességükkel az ellenségnek meg a többi várvédő magyarnak is példát mutattak.

CSÁKY KÁROLY

„Fordította több elvtárs"

(Bebet: A nő és a szocializmus c. könyvéről)

Az első, kilencven évvel ezelőtt magyarul megjelent kiadás címlapján ez olvasható: Fordította több elvtárs. A mű eredeti címe: Die Frau der Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft. Magyarul: A nő a múltban, a jelenben és a jövőben. Szerzője, August Bebel, a német munkásmozgalom egyik vezetője, ennek a műnek az írását éppen 110 évvel ezelőtt, kiienchavi várfogságának leteltekor, 1873 márciusában fejezte be. Lipcsében nyomtatták ki.

Érdekes, hogy egy ládában 200 példányt Drezdába küldtek. A pályaudvaron ólálkodó besúgónak gyanús volt a címzés, s a ládát az ügyészségre szállította. Ott felbontva elégedetten állapították meg, hogy végre sikerült elcsípniük a „veszedelmes felforgató" könyvét. Lefoglalták a láda tartalmát, és a bíróság a könyvek sorsáról Így intézkedett: „tüzes kemencébe kell őket vetni". Ez a könyvégetés — Németországban nem az első és nem is az utolsó — a bismarcki, hírhedt „szocialista törvény" alapján történt.

Amikor az első magyar nyelvű kiadás napvilágot látott, Németországban már a huszonötödik kiadásban jelent meg. Ugyanis ez a könyv fontos feladatot töltött be: élő. társadalmi problémára hívta fel a figyelmet, marxista ismereteket terjesztett. Egyébként köztudott az is, hogy ez a könyv tolmácsolta először magyar nyelven a marxista tanokat.

Cime: A nő és a szocializmus, nem teljesen fedi a könyv tartalmát. A négy fejezet közül kettő (Állam és társadalom — A társadalom szocializálása), tömören, alig 150 oldalon Marx és Engels tanainak kitűnő összegezését adja. Említésre méltó, hogy a további fejezetek szövegét a szerző 1909-ig, az ötvenedik kiadásig, szüntelenül javította, szinte „naprakészen" tartotta, tudván: a munkásmozgalom egyik tankönyve ez a mű.

Az is volt, hiszen N. K. Krupszkaja „Visszaemlékezések Leninre" cimü memoárjában is Így értékeli. Amikor Lenint, a Népbiztosok Tanácsának elnökét, a diplomáciai szokásoknak megfelelően meglátogatta Mirbach gróf, a német nagykövet, csodálkozva vette észre, hogy a dolgozószoba előtt szolgálatot teljesítő őr egy kis asztalnál ült, és olvasott. Távozóban megállt az őr előtt, elvette tőle a könyvet, és megkérte a tolmácsot, fordítsa te neki a címét. A könyv Bebel A nő és a szocializmus című műve volt. Az esettel kapcsolatosan Krupszkaja megállapította : „A vöröskatonák szorgalmasan tanultak, megértették, hogy tudásra van szükségük."

Legutóbb 1979-ben jelent meg magyar nyelven ez a mű, a kilencedik kiadásban. A munkásmozgalom elmúlt évtizedeinek távlatából ma is érvényes tanokat hirdet. Hasznos olvasmány.

Lenin a Szevernaja Pravda 1913. augusztusi számában megjelent szép nekrológjában a szerző jelentőségét így méltatta: „Bebel munkássága és politikai hatása nemcsak a német, hanem a nemzetközi szociáldemokrácia fejlődésének is fontos történelmi időszakát testesítette meg." Ezt ajánlásként is elfogadhatjuk a mű elolvasásához, tanulmányozásához.

Hajdú András

14