A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-18 / 12. szám
ELMÉLKEDÉS A KÖNYVHÓNAP ÜRÜGYÉN 1. Nagyon helyteleníteném, ha nálunk a könyvről csak kampányszerű megmozdulások alkalmával esne szó, mint amilyen például a márciusi könyvhónap is. A könyv ugyanis napjainkban a mindennapi elmaradhatatlan szellemi táplálék szerepét tölti be, akár szépirodalmi, akár szakmai művekre gondolunk. A könyvhónap azonban mégis jó alkalom a könyvvel, elsősorban a könyv és az olvasó kapcsolatával összefüggő tapasztalataink summázására. Elszomorító tény, hogy ezek a tapasztalatok egyre inkább kiábrándítóak, lehangolóak. Szocialista társadalmi rendünk kialakulásának egyik jelentős tényezője volt a kulturális forradalom megvalósítása. Ennek lényege a kultúra valamennyi értékének, köztük az irodalmi műveknek is közkinccsé tétele. Jó könyvekben nincs is hiány, mint ahogy jó olvasmányok, szépirodalmi és szakmai művek iránt érdeklődő olvasókban sincs — szerencsére. A baj talán ott kezdődik, hogy vannak könyvek, amelyek — nincsenek! Vigyázat, az előbb leirt mondat — nem sajtóhiba! Nálunk — sajnos — igenis: vannak könyvek, amelyek nincsenek! Említsem meg például — nem is tudom, immár hányadszor — a Versbarátok Köre és az MKBK tagjai részére kiadott könyveket? Mint a Versbarátok Körének (megalakulása óta) tagja, nem tudom, mit kéne tennem, hogy a sorozat könyveit megkapjam. Mit tettem eddig? Miután a sajtóban megjelent a tájékoztatás, hogy ezentúl nem a lakáscímekre, hanem a könyvesbolt címére küldik a könyveket, nem múlt el hét, hogy a helybeli könyvesboltban ne érdeklődtem volna. A mindenkori válaszukat most már „kívülről" tudom: „Két éve az üzletünkben egyetlen VBK vagy MKBK- könyv sincs, nem is küldi e könyveket sehonnan senki sem". Nem tudom, nekem vannak-e túlzott igényeim, de én úgy képzeltem el, hogy engem mint tagot (és természetesen minden egyes tagot) rendszeresen fognak tájékoztatni (méghozzá jó előre) az egy-egy évben kiadásra tervezett könyvekről, sőt, még azt a „figyelmességet" is elvártam volna, hogy a VBK-könyveken kívül egyéb, a Madách kiadó gondozásában megjelenő könyvekről is rendszeresen tájékoztatni fognak. Vagy talán valaki, vagy valakik úgy gondolják, hogy könyvpropagandára, reklámra egyáltalán nincs szükség? Aki tudja, hogy a Madách Könyvkiadó igenis évröl-évre készít (meglehetősen tetszetős, elegáns) tájékoztató füzetecskét az év folyamán kiadásra kerülő könyveiről, az talán most legyint: Mi ez a nagy kesergés? Menj be a könyvesboltba és kérj egyet, hiszen ott nagy halmokban porosodnak ezek a tájékoztatók! Valóban. És én, meg a többi, könyvet rendszeresen vásárló irodalombarát, be is megyek a könyvesboltba, ahol készségesen és díjmentesen meg is ajándékoznak ilyen tájékoztatóval, mint bárki mást, aki kéri. Tehát minden a legnagyobb rendben van? Sajnos, egyáltalán nincs rendben. Véleményem szerint ugyanis e tájékoztatókat postán lehetőleg minél több egyéni címre kellene eljuttatni, hogy a sok jó könyv felkeltse azok érdeklődését is, akik csak nagyritkán nyitnak be a könyvesboltba. 2. Köztudott, hogy könyvesboltjainkban meglehetősen „szűk keresztmetszet" a magyar nyelven kiadott szakirodalom és elég gyakran a magyarországi kiadású szépirodalom is. Az utóbbi időkben nem vásárolhatunk rendszeresen magyar könyveket a Magyar Népköztársaságban, a hazai választék pedig nem csupán a Slovenská kniha nemzeti vállalat könyvesboltjaiban, de még a prágai Magyar Kultúránál is meglehetősen korlátozott. Nem tudom, felmérte-e nálunk valaha valaki a hazánkban élő jóval több mint félmilliónyi magyar olvasói igényeit? Ha nem, úgy gondolom, meglepő és igen érdekes eredményekkel járhatna egy ilyen felmérés. Ma, amikor a tudományos és műszaki forradalom korában élünk, nélkülözhetetlen munkaeszközzé vált a legkülönfélébb hivatások, foglalkozások gördülékeny ellátásához — a szakkönyv. Érdemes lenne tehát elgondolkodni azon is, vajon könyvesboltjaink és a prágai Magyar Kultúra együttesen képesek-e kielégíteni a megnövekedett igényeket? A prágai magyar kulturális központ ma már talán nem is győzi a kérések teljesítését. Sajnos, gyakran kapunk hozzájuk küldött könyvrendelésünkre ilyen választ: „A kérdéses könyv Budapesten is elfogyott, megrendelésének nem tehetünk eleget". Az sem ritka, hogy a megrendelés feladása és a fenti szövegű „válasz" megérkezése között bizony 8—9 hónap is eltelik. Csoda-e, ha annyi idő alatt még Budapesten is elfogy egy-egy sokak által várt és igényelt könyv? Abban sem vagyok bizonyos, hogy a prágai Magyar Kultúra elsősorban azok rendelkezésére áll-e, akik a magyar könyvet, hanglemezt rendszeresen igénylik. Ezt az állítást azért kockáztatom meg, mert — sajnos — van egy igen lehangoló tapasztalatom. Régebben rendszeresen kaptam a prágai Magyar Kultúra könyv- és hanglemeztájékoztatóit. Kéthárom éve egyáltalán nem kapom. Az utóbbi egy-másfél esztendő folyamán legalább féltucatnyi alkalommal „rimánkodtam" levélben vagy levelezőlapon: szíveskedjenek engem ismét felvenni azok listájára, akik e tájékoztatókat rendszeresen kézhez kapják. Ismételt és sürgető kérésem sajnos süket fülekre találtak. Pedig ez alatt is állandó vásárlója voltam a vállalatnak, könyveket és hanglemezeket is rendszeresen rendeltem, pillanatnyilag is több magyarországi folyóiratot járatok a Magyar Kultúrán keresztül is. Rendeléseimet tehát elintézik, tájékoztató iránti kérésemet azonban figyelembe sem veszik. Létezik valami, amit úgy neveznek, hogy „vevőszolgálat". A Magyar Kultúra ezt az érthetetlen magatartást nevezné annak? S annál is érdekesebb és érthetetlenebb a dolog, hogy ugyanakkor, amikor én „rimánkodásaim" dacára sem kapok tájékoztatót, a munkahelyem postájával együtt érkeznek a gimnáziumba ilyen tájékoztatók olyan volt tanítványaink részére, akik már 5—6 éve nem járnak hozzánk. Bíráló szavaimat a segítés, a megoldást keresés szándékával vetem papírra. Nélkülözhetetlennek és felbecsülhetetlen értékűnek tartom számunkra a Magyar Kultúrát, de nagyobb rugalmasságra, az igények sokrétűbb és jóval gyorsabb kielégítésére, az érdeklődők gyors és előzékeny tájékoztatására, a választék bővítésére lenne szükség. 3. Az újságolvasók — figyelmes emberek lévén — tudják, hogy mindig léteznek „aktuális" témák, melyekkel beavatott és kevésbé beavatott cikkírók „traktálnak" bennünket, olvasókat, akiknek mindig azt kell „lenyelnünk", ami éppen a „módi". Hát a nyeléssel nincs is tán baj, legfeljebb néhány át nem gondolt téma „megfekszi a gyomrunkat". Újabban két ilyen divatos téma bukkan fel időről-időre a hazái magyar sajtóban és a külföldiben egyaránt: az egyik a „lektűr" feletti finnyáskodó, gyakran sznoboskodó fanyalgás, a másik az iskolai irodalomoktatás gyalázása. Nem vitás, hogy aki a két téma közül bármelyikhez is hozzányúl, elkerülhetetlenül pedagógiai, didaktikai és oktatásmódszertani „vizekre" is evez, érintve az „olvasóvá nevelés" témakörét. Csak aki nap mint nap aktívan foglalkozik ezzel az „olvasóvá neveléssel", csak az tudja igazán, milyen fárasztó, igényes, hangyaszorgalmat, kimeríthetetlen optimizmust és odaadó irodalomszeretetet igénylő munka ez. A pedagógus munkájának szinte — képletesen szólva — mikroszkopikus nagyságú porszemeiből épül fel az, amit némileg lírai megfogalmazásban „az irodalomértés erős várának" is nevezhetnénk. Vagy hát annak, amit általában „olvasóvá nevelésnek" szoktak nevezni. És a dolgoknak rendkívüli mértékű leegyszerűsítése lenne, ha az olvasóvá nevelést csakúgy, mint bárminemű egyéb (pl. értelmi, érzelmi, erkölcsi stb.) nevelést, annak eredményességét csakis és kizárólagosan az iskolától kérnénk számon. Holott köztudott, hogy mindennemű nevelés a társadalom egészének létével, a társadalmi tudattal, a sokfelől sokfelé ható tényezők tömkelegével van dialektikus összefüggésben. Nem rombolja-e le tehát a pedagógus munkáját mondjuk egy felületesen megírt cikkecske, mely az élvezhető, olvasható, elgondolkoztató, embert építő és — merjük kimondani — szórakoztatva nevelő irodalmi műveket „nagyvonalúan" lektűrnek minősíteni? Helytálló-e keresni, kutatni, megtalálni „lényeges különbségeket" lektűr és irodalmi alkotás között, pontosabban fogalmazva: ugyanabból a fogalomból — megtévesztő módon — két fogalmat „fabrikálni"? Vagy hát mi az, ami nem lektűr? Ami ugyan „mélyenszántó gondolatokat" (?), „elmélyült filozófiát", vagy fogalmazzunk bátran: néha szinte a pszichopatológia határait súroló értelmetlenségeket, zagyvaságokat tartalmaz, de nincs fabulája, nincs „hagyományos szerkezete", nincs mondanivalója, nincs semmi köze az igazi irodalomhoz, a reális élethez, az olvasót „megváltó álomba" szenderiti, a kiadót pedig nagyarányú könyvárleszállitásre serkenti. Netán üssük ki a „lektűrt" olvasók kezéből az „álirodalmat" és adjunk a kezükbe — borospoharat? Ugye, képtelenség? Ajánlok tehát egy egyszerű megoldást: hagyjuk békében a lektűrt! És hagyjuk békében az irodalomtanárokat is! Nem véletlen, hogy ezt egy könyvhónapi elmélkedés keretében kérem, hiszen a könyvhónapban van nálunk a pedagógusnap is. Az irodalomtanárok a rendelkezésükre álló lehetőségek keretein belül irodalmat oktatnak, a könyv, az olvasás, az irodalom szeretetére nevelik a rájuk bízott tanulókat. Ki jobban, ki kevésbé jól teszi azt (hiszen állítólag csak a tojások egyformák) — de teszi! Úgy szeretném Gyóni Géza módosított szavait odakiáltani az irodalomoktatást nagyképűen, ám kevés hozzáértéssel elítélőknek: „Csak egy-két órára küldjétek el őket!" Azonnal tapasztalhatnák, mi könynyebb: az irodalomoktatás sorkatonájaként ott küzdeni a tudás frontjának „lövészárkában", vagy a „jó melegből” odakiabálni, áttörést sürgetve. Jómagam nem tartozom az érdekeltek közé, nem vagyok a magyar irodalom tanára. A szlovák és az orosz irodalommal kapcsolatos óráimon azonban meggyőződhettem nem egy alkalommal arról, hogy a tanulók anyanyelvükön írott irodalmukat jól ismerik, ezért nem okoz problémát például Puskin és Petőfi költészetének egybevetése. Adja a jövendő, hogy az olvasóvá nevelést ne csak az iskolákban folyó áldozatos munka szolgálja, hanem a hozzáértő publicisztika és az egész irodalomértö és irodalomkedvelő társadalom aktivitása és példája is! SÁGI TÓTH TIBOR (Születésének A feledés egyre sűrűbb homálya lengi körül műveinek úttörő jellegét és a későbbi időszak alkotóinak kibontakozására gyakorolt hatását máig nem méltatták kellőképpen, munkásságát összegező és értékelő tanulmány mindeddig nem látott napvilágot... Pedig kora legtermékenyebb gyermekversköltője volt: 37 kötetnyi alkotása maradt ránk. Versei a reformkor és a szabadságharc eszméit, a kor haladó törekvéseit a hazai ipar fejlesztését a szülőföld szeretetét sugallják; a szabadságharc bukását követően a magyarságukat feladókat az idegenmajmo/ást támadja, az anyanyelv ápolásáért száll síkra. Könyveinek népszerűségét mi sem példázza jobban, minthogy közülük több három, sőt négy kiadást is megélt; bennük a gyermek értelmi fejlődését elősegítő tanmeséket pedagógiai célzatú versikéket gyermekjeleneteket adott közre. Nem volt az országban olyan iskola vagy gyermekektől zsibongó ház, ahol műveit ne ismerték volna... S ma ? Kutatásaim alapján állíthatom, hogy szülőfalujában is csupán annyit tudnak róla, hogy nevelő volt s állítólag írogatott... Tőlünk, a mai érsekújvári járás területéről indult, hosszú ideig az újvári s a komáromi járásokban tevékenykedett közben ismerkedett az országgal, bejárva azt színészként majd magánnevelőként — öreg korára pedig visszatért Kamocsára, a szülői házba, a halál is itt érte hetvenéves korában: 1873 augusztusában, végelgyengülésben fejezi be hosszú és küzdelmes életét A kamocsai temetőben sűrű csipkebokrok között árválkodik vöröskőtáblás sírköve ... £ sírkő szolgált tanulmányaim indítékául, majd korabeli folyóiratok sárgult lapjait böngészgettem, később könyvtárak, levél- és irattárak idevonatkozó anyagában búvárkodtam. A szülőfaluban, az érsekújvári járás közel ezerötszáz lakost számláló községben is találtam néhány magántulajdonban levő tárgyi emléket... Az összegyűjtött és feltárt anyag ismeretében meggyőződéssel állítom: Lukács Pálnak nemcsak munkásságát hanem életútját is egyre sűrűbb ködlepel borítja, életrajzi adatait is tévesen tünteti fel valamennyi, viszonylag könnyen hozzáférhető, a költő nevét tartalmazó kiadvány: Magyar írók élete és munkái (Bp, 1902. Vili. kötet), Magyarország vármegyéi és városai — Komárom vármegye (1904), Irodalmi lexikon (Bp, 1962. 2. kötet). Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona (Bratislava, 1981).— az Életrajzi lexikon még a nevét sem említi. A nevezett kiadványok születése dátumaként 1801. március 21-ét közük — két évvel ezelőtt, 1981 márciusában meg is jelent néhány tisztelgő cikk az emlékezés-emlékeztetés gondolatával a gyermekirodalom úttörője születésének 180. évfordulója alkalmából; ellenben a vöröskőből készült sírtábláján még ma is könynyedén leolvasható a két évvel későbbi évszám: 1803. A kökő halálának hírét szét-14